A püspök is ember

„Ravasz László azokon az ünnepnapokon Budapest legfelkapottabb emberévé lett: divatba jött. Nem az ő személyéért, hanem az általa oly fényesen képviselt nagy és szent érdekekért. Szívből kívánjuk, hogy bárcsak mindég divatos maradna” – írta a Sárospataki Református Lapok tudósítója 1921 őszén, miután – éppen száz évvel ezelőtt – október 1-jén beiktatták tisztségébe Ravasz Lászlót. A dunamelléki püspök valóban ismert és keresett ember lett, ahogyan a korabeli cikk is fogalmazott, személye „divatossá” vált.

A beiktatás eseményéről néhány hónappal ezelőtt már írtunk a Reformátusok Lapjában, és azt is említettük, hogy az akkori legolvasottabb újságok tudósítottak az egyházi alkalomról. Ravaszról azóta is sok mindent tudunk. Általában mint jeles és tudós egyházi vezető, közéleti szereplő, valamint a kommunisták által meghurcolt, majd 1956-ban az egyházi közéletbe rövid időre, de meghatározó szereppel visszatérő református püspök él emlékezetünkben. Egy a húszas évek közepén vele készült interjúból azonban az is kiderül, hogy jó humorú, a modern dolgok iránt érdeklődő, az irodalmat kitűnően ismerő ember volt, aki még szabadidejében is beszélgetett az őt kereső újságíróval.

Történt ugyanis, hogy 1926. szeptember elején a Budapesti Hírlap (a korszak egyik legjelentősebb napilapja) újságíróját „két vonat között” néhány órára fogadta a lellei nyaralóban, „nyárspolgári kék otthoni-ruhában”. „Az ország egyik legelfoglaltabb embere” és a vele beszélgető újságíró a kerti juharfa alatt ültek le a „nyugszékben”.

„Emlékekről, élményekről, gyermekkoráról, pályakezdéséről szeretnénk mindenekelőtt hallani. Mosoly, dévaj fintor fut végig arcán, nagyot kacag: szívesen beszélek ezekről, nem tudom, lesz-e bennük köszönet” – írja a szerző a püspököt idézve, majd hosszasan mutatja be Ravasz fiatalkori emlékeit az első olvasmányélményektől kezdve a magyar irodalom értékeléséig. Megismerhetjük Ravasz ifjúkori botladozásait és azt is, mit gondol a cserkészetről, valamint megtudjuk, hogy a püspök nemrég súlyos ételmérgezést kapott, „de már egészen kiheverte a bajt, arcszíne kitűnő”.

Talán nehezen hisszük ma el, hogy a – cikk keletkezésekor éppen az akadémiai székfoglalójára készülő – néhai püspök szónoki pályafutása döccenőkkel indult. Az egyik, mintegy nyolcéves korában elmondott szavalatát így értékelte: „Nincs szándékom senkit tévedésbe’ hagyni: igen mérsékelt siker kísérte nagyvilági bemutatkozásomat, s aznap este, odahaza meg is jegyezte az édesanyám: »úgy látom fiam, te sem az énekeddel, sem a szónoklatoddal nem viszed sokra...«. Alig csodálható, hogy ezek után eltelt vagy hat esztendő, amíg az első nyilvános szónoki alkotásommal elő mertem hozakodni.” Ekkor „iskolai búcsúszót” kellett mondania, majd gimnazistaként újságot is szerkesztett –, az egyik vezércikkbe azonban – amint utalt rá – belebukott.

Ravasz Lászlót hétköznapi emberként ismerhetjük meg a napilap írásából: a püspök „rendkívül közvetlen, kedélyes csevegő, semmi sincs benne a magasan lakó, komor tudósból, előadása, megjegyzései telve diszkrét, esszenciás humorral” – írja a szerző, akinek igen jólesett a szívélyes fogadtatás.

És hogy milyen vendéglátók voltak Ravaszék? A cikk közben, majd a végén ezt is megtudhatjuk: „Gyorsan futnak a percek, közben a főtiszteletű asszony is megérkezik a gyermekekkel a tóról, ebédhez ülünk. […] Senki sem borivó a társaságban, de mivel a pesti újságíróról minden rosszaság feltehető, boglári dinka mosolyog az abrosz közepén ezúttal. [...] Az újságírót kikíséri végül a vasútra az egész család, ámbár zuhogó nyári zápor teszi kellemetlenné a háromszáz lépésnyi utat. Itt a magyar vendéglátásnak még megmaradt ódon zamata, következetessége” – értékelte a Ravasz Lászlóéknál eltöltött emlékezetes néhány órát a Budapesti Hírlap újságírója.