A nagy fehér varázsló Afrikában

XX. századi történelmünk dúskál a tragédiákban, háborúkban, diktatórikus rendszerekben és az azokat irányító, maguknak személyi kultuszt követelő zsarnokokban. Ennek a zivataros időszaknak azonban voltak példaképnek tekinthető alakjai is, akik valamilyen igaz ügy érdekében, elhívásukat követve sokat tettek a világ megjobbításáért. A számos névtelen hős mellett ismerjük Teréz anya, Dietrich Bonhoeffer, Martin Luther King vagy II. János Pál pápa nevét, és jól beleillik ebbe a felsorolásba Albert Schweitzer is.

Az akkor már néhány éve a Német Császárság részét alkotó Elzász területén, egy festői faluban látta meg a napvilágot 1875. január 14-én. Családi gyökerei a többi között Svájcba vezetnek, onnan ered Albert vezetékneve is, amely svájcit jelent. Már tízéves kora előtt kitűnt a tehetsége az orgonajátékban, ezért a középiskola elvégzése után – teológiai és filozófiai tanulmányai mellett – továbbtanult ezen a hangszeren Párizsban. De nem csak az orgonajátékot művelte magas szinten, a hangszer szerkezetét, működését is kiválóan megismerte.

A századforduló környékén írta meg disszertációját filozófiából, valamint később teológiából, utóbbi területen azután habilitált is. Egyetemi docensként dolgozott, és a strasbourgi Szent Miklós-templomban vállalt lelkészi állást. Tudományos és lelkipásztori tevékenysége mellett művészi tehetségét is fejlesztette, az orgonálás és orgonakészítés mellett Bach-kutatóvá vált. Francia és német nyelven is megjelent a híres zeneszerzőről készített monográfiája, valamint könyvet írt Német és francia orgonaépítészet és orgonaművészet címmel. Már huszonévesen arra az elhatározásra jutott, hogy harmincéves koráig a teológiának szenteli az életét, utána azonban orvosként akar Isten szolgálatába lépni. Döntése mellett kitartott.

Harmincévesen tehát orvosi tanulmányokba kezdett, mivel a párizsi evangélikus misszió önkéntes doktorokat keresett, a felhívás pedig megszólította a teológus-lelkészt. 1912-ben orvossá avatták, egy évvel később pedig megírta e témában a disszertációját Jézus pszichiátriai értékelése: ábrázolás és kritika címmel. Munkájában Jézus lelki egészsége mellett érvelt. „Feladtam az orgonaművészetet, felhagytam a tudományos munkássággal, elvesztettem anyagi függetlenségemet, hogy barátaim segítségére szoruljak” – írta később Schweitzer. Döntését ismerősei körében némi értetlenség fogadta, de ezzel kapcsolatos állásfoglalása világosnak tűnt: „Örömmel végeztem teológiai, tanári és lelkészi munkámat. Új tevékenységem során azonban nem beszélni fogok a szeretet vallásáról, hanem gyakorolhatom azt.”

És valóban, közel a negyvenedik életévéhez, 1913-ban sebészi szakképesítéssel, valamint kiképezve a trópusi betegségek kezelésére, felkerekedett feleségével, és áttette székhelyét Francia Egyenlítői-Afrikába, a mai Gabonba. Működési helyén még abban az évben kórházat alapított, amelynek a lepra és az álomkór gyógyítása volt a célja, és amely intézmény hamar rászoruló bennszülöttek sokaságát fogadta. Időközben azonban kitört az első világháború, és ez – származása okán – Schweitzer pályáját is más irányba terelte.

Az elzászi születése miatt német állampolgárságú orvost a Német Császársággal ellenséges Franciaország feleségével együtt internálta, így időlegesen fel kellett hagynia afrikai missziójával. A német vereséggel végződő háború után megkaphatta a francia állampolgárságot, és szülőföldjén, Elzász területén – amely tartomány gazdát cserélt, és ismét Franciaországhoz tartozott – telepedhetett le. Lelkészi hivatását folytatta a Szent Miklós-templomban, illetve orvosként dolgozott, miközben – nem utolsósorban pénzgyűjtés céljából – előadásokat és hangversenyeket is tartott azzal az elgondolással, hogy afrikai kórházát újjá tudja építeni. Amikor végül hosszú kényszerszünet után, 1924-ben visszatérhetett Lambarénébe, az ottaniak egymásnak adták az értesülést: visszajött Oganga, azaz a „Nagy Fehér Varázsló”. Munkájának híre ment, ennek köszönhetően sok orvos – így például a magyar származású Goldschmidt László is – csatlakozott hozzá, és segítette őt őserdei gyógyító tevékenységében. Aktivitását más téren sem adta fel, továbbra is folytatta előadóútjait és orgonakoncertjeit Európában, mígnem a második világégés idején – amely ellen szót is emelt – hosszú évekre Afrikában maradt.

Humanitárius munkája elismeréseképpen 1952-ben Nobel-békedíjjal tüntették ki – beszédében a háború ellen szólalt fel –, a kitüntetéshez járó pénzösszegből pedig telephelyet hozott létre a leprában szenvedők számára. Az 1965-ben bekövetkezett haláláig folytatta utazásait Európa és Afrika között. Kilencvenévesen, lambarénéi kórházában hívta őt magához Isten. Halálos ágyán a források szerint kedvelt zeneszerzőjét, Bachot hallgatta. Kórháza területén temették el, sírját leprások ásták, és a szertartást is a telep gyermekkórusa kísérte. Albert Schweitzer kivételesen gazdag örökséget hagyott az utókorra. Teológiai (Jézusról és Pál apostolról is írt), filozófiai (a Goethe-tanulmányok és az Emmanuel Kant vallásfilozófiájáról szóló munkája szélesebb körben ismertté vált) és zenetudományi munkái (köztük az említett Bach-monográfia) mellett híressé vált az etikai nézeteit kifejtő írása, Az élet tisztelete, valamint önéletrajzi könyve, az Életem és gondolataim.

A tollából származó idézet jól tükrözi a polihisztor viszonyulását az élethez és embertársaihoz: „Az élet tiszteletének etikája mindenkit arra kényszerít, legyenek bár akármilyen élethelyzetben, hogy minden körülöttük lejátszódó sorssal és embersorssal foglalkozzanak, és emberként rendelkezésére álljanak annak, akinek emberre van szüksége. A tudósnak nem engedi meg, hogy csak a tudományának éljen, ha mégoly hasznos is abban. A művésznek nem engedi meg, hogy csak a művészetének éljen, ha sokaknak ad is vele valamit. A sokoldalú foglalkozásbelinek nem engedi meg, hogy azt gondolja, hivatásbeli tevékenységével mindent teljesített. Mindenkitől megkívánja, hogy életének egy darabját másoknak odaadja.” Gondolatai a ma élő ember számára is aktuális útravalóként szolgálhatnak.