Gyülekezet születik

Mészáros Sándor és felesége, Emőke 1993 februárjától vették át itt a szolgálatot, amikor Vladár Gábor soproni lelkipásztor külföldi tanulmányútra ment. Autójuk nem volt, így hol busszal, hol vonattal tették meg az utat Győrből, hogy Sándor Igét hirdessen, Emőke orgonán kísérje az éneklést, majd látogassanak, hívogassanak. Sándor felnőttként, egyetemi oktatói állása mellett kezdte el a teológiát, és negyedévesként kapta a csornai megbízást. A havi egy istentiszteletet korábban délután tartották, ám neki volt lehetősége délelőttre tenni, így sikerült jobban megadni annak a rangját. – Szórványban vagy olyan helyen, ahol nincs református templom, nehéz tudni, hova menjen az ember. Nem találja a csillagos vagy kakasos tornyot. Az elrejtettség leplét vagy esetenként falát kellett áttörni – mondja a lelkipásztor. – Elődeim: Pataki Laci bácsi és Vladár Gábor idejében még nem volt hitoktatás, mert ha valaki mozgolódott, azt rossz néven vette a hatalom. Viszont mi már olyan időben kezdtünk, amikor az egyház és az emberek is felszabadultak a nyomás alól. Ezért a körülményért hálásak vagyunk Istennek! Úgy éreztük, ha picike is a közösség – méretben össze sem hasonlítható a győrivel –, de gyülekezet, amely él, ahol emberek vannak kérdésekkel, bajokkal, örömökkel, ezt éltetni kell. Egy percig sem volt kérdés, hogy itt legalább olyan szolgálatra van szükség, mint a nagy, nívós helyeken. Azzal kellett megküzdenünk, hogy az időt és a távolságot megoldjuk. Helyben vagy kocsival családot látogatni egyszerűbb, nekünk rá kellett szánnunk egy délutánt vagy délelőttöt. Mentünk az utcán, esetleg volt egy címünk, beszélgettünk: tetszik-e ismerni még valakit? – így keresgéltük fel egyesével a híveket – folytatja Mészáros Sándor. Ahogy felidézik, két bácsival és három nénivel kezdték az istentiszteleteket, de már szeptemberre látszott némi növekedés.

Hogy a környék támogató közeg, az iskolákban is bebizonyosodott. – Ahogy bejöttek a hittanlehetőségek, meg kellett állapodnunk az iskolákkal. Helyet adtak, időt, időnként még ebédet is. És a gyerekek révén még több családot ismertünk meg. Hetente egy-két nap így már Csornán telt, és a lyukasórákban nagyobb lehetőség nyílt egy-egy család-, illetve beteglátogatásra. Emőke, aki Hegyi-Füstös István lányaként maga is áldozatos lelkészi életpálya szemtanújaként nőtt fel, tanárnőként is épített a családlátogatásra, így hát férjét is odaadóan kísérte. – Nem akar az ember a magánszférában vájkálni, hanem csak felkínálja azt a felsőbb kötődést, kapcsolatot, amelyet a gyülekezetben meg lehet élni. Volt, hogy békítő hadjáratba kezdtünk. Az egymástól idegenkedőknek azt mondtuk, mennyire rokonszenvez velük a másik, és szeretne közelebb kerülni. Bevált a terv, valóban jó barátok lettek – árulja el mosolyogva Emőke.

A győri gyülekezetben meghirdették a csornai szórvány alkalmait, így akik korábban bejártak oda, tudták, hogy havonta egyszer közelebb is lehet istentiszteletre menni. A csornai evangélikusok is hirdették, hogy a templomukban mikor van református alkalom, sőt a harangozójuk, aki a járulék beszedését is vállalta, többször adott olyan címeket a Mészáros házaspárnak, ahol reformátusokat találnak. Sándor szolgálati ideje alatt folyamatosan érkeztek Csornára vagy a környező falvakba erdélyiek, kárpátaljaiak, valamint az ország más tájairól is jöttek a jobb megélhetés reményében. Egykori budapesti gyülekezeti barátai és lelkész munkatársai, köztük Czanik Péter segítségével sok családnak szerzett akkoriban támogatást Mészáros Sándor – például ruhát, adományt Hollandiából. Felesége úgy tartja számon, harminckét családnak segítették a letelepedését. – Itt a reformátussággal sosem lehetett különösebben kérkedni, szórványlétben nehezebb megélni a hitet. Vállalni kell a távolságot vagy azt, hogy ha valaki más vallásúakhoz házasodott be, a család ellenében tartja meg a hitét, különcként. De talán éppen ezért jobban is becsülik a lehetőséget, mint ahol rendelkezésre áll három templom is, mégsem mennek.

Az utolsó tíz évben Mészáros Sándor már – az egyetemi oktatásból – nyugdíjba vonulva szolgált, és 2015-ben átadta a gyülekezet vezetését utódjának, Erlitz Anitának. A 2014-es év jelentéséből visszaidézi: százhuszonkét fő megkeresztelt reformátusról tudtak, ebből negyvenegy a Csorna környéki településeken élt. Látszott, hogy ha nem is robbanásszerű a növekedés, de folyamatos. Ez a tapasztalat pedig egybevágott az egyházkerületi vezetőség látásával, amely szerint, ahol élhető környezetben ilyen a tendencia, ott felépített missziói programmal segíteni kell az eklézsia saját lábra állását.

Hasonló missziói gyülekezeti támogatással indult már gyülekezet a Pápai Református Egyházmegyén belül Zircen vagy Győrújbaráton is, és sikeresnek bizonyult az önállósodás. Ebbe a programba került bele januárban a csornai református közösség, arra alapozva, hogy a népszámláláskor hatszázan vallották magukat reformátusnak a rábaközi régióban. „Egyháztörténetet írunk, megjelenik ezen a településen, ebben a járásban hivatalos egyházi formában a Magyarországi Református Egyház, és hívogat mindenkit” – mondta az ünnepi hálaadó alkalom igehirdetésében Márkus Mihály esperes.

Bóna Jánosné Magdi 1981-ben került a városba. – A férjem katolikus volt, mindig mentem vele a misére, nem is tudtam, hogy van egyáltalán református közösség. 1983 körül keresett meg az akkori evangélikus lelkész, hogy működik itt szórványgyülekezet, havonta jön egy lelkipásztor istentiszteletet tartani – emlékszik vissza a hetvennyolc éves asszony. Ősi református lelkészcsaládból származik, apai ágon egy fiú mindig lelkipásztor lett: a nagyapja testvére a Dunakanyarban, Szentendrén volt lelkész, orvos és költő, a dédapja pedig Pócsmegyeren. Így nem volt kérdés, hogy kap az alkalmon. – Kezdetben öten-tízen, ha voltunk, azok is nagyrészt korosak. Én is beálltam fuvarozni azokat az időseket, akiknek messze esett a templom. Hol Vladár Gábor Sopronból, hol Győrből járt ki az igehirdető. A nagy változást Sándor idekerülése hozta, aki már állandó lelkipásztorunk volt, és aki a feleségével, Emőkével együtt rengeteget tett. Elkezdték felkutatni a reformátusokat, mindig többen lettünk. Nagy ünnepekre kevésnek bizonyult a pad, pótszékeket kellett behozni. Sándoréknak nem volt kocsijuk, Győrből jártak ki esőben, szélben, hóviharban, de sohasem késtek, az istentisztelet sosem maradt el. Szerveztek szeretetvendégséget, mindenki vitte a süteményét, rezsón főztük a teát, a gyerekek műsorral készültek... Olyan családiassá vált ezzel a hangulat! A jó Istennek köszönhetjük őket. Amikor pedig Mészáros Sándor nyugdíjba ment, jött Erlitz Anita, aki óriási energiákkal folytatja a munkát – idézi fel az elmúlt időszakot.

2018 óta Magdika sajnos nem tud eljárni az alkalmakra, nehezen közlekedik több ortopédiai beavatkozás után. De így sem veszítette el a közösségét. – Anita sűrűn jön beszélgetni, imádkozni. Két és fél éve elhunyt a férjem – ötven év házasság után. Nagyon nehezen éltem meg, különösen az első időszakot, a családomnak és Anitának köszönhetem, hogy ebből a lelki mélységből kiemeltek. Idővel és sok beszélgetéssel beláttam, hogy ez az Isten akarata, és a férjemnek is megkönnyebbülés volt már. Nem csak abból áll a lelkész élete, hogy hirdeti az Igét, a nyájat is gondozni kell: ahol lehet, segíteni. Összetartó közösség alakult ki, a környező falvakból is bejárnak, akik ideköltöztek – mondja elégedetten.

Amióta nem vesz részt az alkalmakon, a csornai reformátusok Facebook-csoportja segíti, hogy naprakész legyen, lelki útravalót merítsen, a felületre nemcsak a gyülekezet hírei, de igei gondolatok, lelki írások is felkerülnek. – Úgy érzem, a mozgásszervi betegségem ellenére sem estem ki a közösségből, még így is tagja tudok lenni, és ezért hálás vagyok. Most, hogy missziói egyházközség lettünk, látom az új célokat is. Biztosan nem kevés munka lesz, de reméljük, egyre többen leszünk rá. Ez a közösség megérett arra, hogy önálló épülete legyen, ne mindig az evangélikus templomba kelljen mennünk. Most azon imádkozom, hogy sikerüljön felépíteni a gyülekezeti központot. Az önkormányzat telket adott, és a Pápai Református Egyházmegye gyülekezetei is gyűjtöttek nekünk több mint kétmillió forintot a hívek adományaiból, csak az árak nem kedveznek.

Míg Magdika esetében két évbe telt, hogy eljusson hozzá a református alkalmak híre, Biky Ottó és családja ideköltözésekor már két hónap is elég volt arra, hogy értesüljenek a lehetőségről. Lányai tanulmányai miatt települtek Csornára 2004-ben. – Kárpátalján a színtiszta magyar református Tiszapéterfalván éltünk, Ugocsa vármegyében. Négy helység összevonásából jött létre a település, én azon belül Tivadarfalváról származom, ahol most is élő református közösség van, még líceumot is működtet. Gulácsy Lajos püspök úr a szomszédunkban lakó családból származott, és Józan Lajos, Seres János református lelkészek, sőt Zán Fábián Sándor jelenlegi kárpátaljai püspök is tivadarfalvi gyökerű – meséli Biky Ottó. Nagyobbik lányuk, Gabriella továbbtanulása miatt döntöttek a költözés mellett, szakirányban csak az állam nyelvén lehetett volna továbbtanulni. Kinézték a győri konzervatóriumot Gabinak.

– A győri zeneművészeti középiskola igazgatója javasolta nekünk ezt a csornai zeneiskolát, körülbelül két nap alatt döntöttük el, hogy jövünk, ennek húsz éve. Eleinte Sopronba jártunk el, a református közösségbe, ahova már tartoztak rokonok. Hamar szóba elegyedtünk helyiekkel, ők hívták fel a figyelmünket, hogy havonta van itt is református istentisztelet. Szilben is tanított a feleségem, ott megismert egy erdélyi családot, akik rögtön a rendszerváltozás után jöttek át. Kiderült, ők is Csornára járnak istentiszteletre. Szeptember végére a közösségben voltunk, és hamar otthonra leltünk itt. Ugyanazokat az énekeket énekeltük, mint otthon, ugyanaz az istentiszteletek felépítése. És hozzánk hasonló emberekkel találkoztunk – hangsúlyozza Biky Ottó.

Biky Ottó mindkét lánya itt konfirmált. Sokfelé járt és élt a világban, az itteniek a tapasztalatai szerint roppant befogadók. – Ugyan számontartják, ki a „bekerült” ember, de sem vallási, sem származási megjegyzéssel nem találkoztunk. Itt a 2005-ös népszavazáson százszázalékos volt a külhoni magyarok melletti kiállás. Különösen emberségesek az itteniek, mindig kedvezően viszonyultak hozzánk. Négy-öt családdal kezdődött el a református élet, de már azok gyermekei, unokái és újak is járnak, negyven-ötven lélek vasárnaponként. Minden évben van konfirmandus is, Anita szépen szervezi a hitoktatást mindkét iskolában – tájékoztat. Véleménye szerint azért is nagy szó a vasárnapi létszám növekedése, mert aki csak teheti, őrzi, gondozza az otthoni kapcsolatokat, hazalátogatnak Erdélybe, Kárpátaljára. De nemcsak a lelki kétlakiság fontos tényező, hanem az is, hogy – amint fogalmaz – sokan nem azért jöttek el, mert annyira akartak. Megfeszített erővel, három műszakot is vállalva igyekeznek az új életet megalapozni. Ezért nem evidencia, hogy vasárnapra leteszik a munkát és eljönnek. Ennek tükrében még örvendetesebb, hogy nő a részvétel. Ő nagyon várja a jövő évet, a hatvanadik születésnapját, hogy haza merjen látogatni a besorozástól való félelem nélkül.

Erlitz Anitának huszonkét éve kötődik ide az élete, a Rábaközben lakik a családjával, innen járt Győrbe szolgálni. Már nyolc éve annak, hogy helyben, Csornán láthatja el a lelkipásztori teendőket. – Óriási felelősség itt építeni, ápolni egy gyülekezetet – de mindenütt az. A Rábaközben hatszázan vallották magukat reformátusnak, és még ott vannak a felekezet nélküliek is, akiket szeretnénk elérni. Bősárkány, Barbacs, Kóny településekről is ide járnak, de ugyanígy jönnek Acsalagról, Farádról, Szilből. Azt hiszem, az, hogy itt, a nyugati határszélen még nem volt a református egyháznak gyülekezete, nemcsak helyben lényeges, hanem országosan is. Azt is érzem, hogy őrállókként vagyunk itt, akár a liberálisabb nyugati gondolkodás ellenében. A gyülekezet zöme erdélyi vagy kárpátaljai gyökerű, és mivel nekem is erdélyi gyökereim vannak, közös élmény, milyen áttelepülni. Hagyományosabb képet hoznak magukkal. Most már persze a saját, közös hagyományainkat alapozzuk – mondja a gyülekezet lelkiségéről és egyedi hangjáról a lelkésznő.

A havi istentiszteleteket felváltotta a kétheti alkalom. Saját infrastruktúra híján persze nem egyszerű szervezni. A lelkész úgy érzi, az istentisztelet magas küszöb sokaknak, akiket hívogatni szeretnének. – Valahogy az egész hitgyakorlás csúcsa az istentisztelet, jobb, ha személyesebb alkalmakon tudunk megismerkedni, és úgy járja be az utat egy ember az istentiszteletig – különösen akkor, ha nincs egyházi háttere. Már van látványterve a közösségnek az álmodott gyülekezeti központról, és a telek is adott. Olyan többfunkciós térről gondolkodnak, amely méltó otthon az istentiszteletnek, továbbá a gyermekfoglalkozásoknak, kiscsoportoknak is alkalmas helyszín. A szórványból missziói egyházközséggé válás Erlitz Anita szerint nagyobb felelősségvállalást jelent. – Ez kifejeződik akár a perselyadományokban is: többet dobnak, mert tudják, hogy most képződik az a tőke, amely az önálló működést megalapozza. A részvételben is: jövök, mert az enyém a közösség, a keresztelő, az ünnep. A sorsa rajtam is múlik. Az egyház és a város vezetőinek igenlése, támogatása jóleső és fontos, de nélkülünk nem megy! – hívja fel a figyelmet a lelkésznő.