Szabaddá tesz

2019. március 18., hétfő

A konfrontálódás önmagunkkal és másokkal elkerülhetetlen. Ma éppúgy, mint 1849-ben. Erről szól Kárpáti György Mór napokban bemutatott első nagyjátékfilmje, a Guerilla.

A közösséghez tartozás élménye drámai szituációkban bontakozik ki legerőteljesebben életünkben. Intenzíven identitásformáló, ahogy az egyénnek önmagát meg kell határoznia, és ebben az öndefiniálásban kell szerepet vállalnia közegében. Tulajdonképpen erről szólnak fiatalkorunk évei: a becsatlakozás átalakuló családi viszonyainkba, középiskolai osztályközösségbe, egyetemi csoportunkba, munkahelyi közegünkbe felér egy érzelmi csatatéren történő helytállással. És akkor a „felnőtt barátságok” kialakításáról még nem is beszéltünk. Néha elfog a menekülés vágya, az érzés, hogy csak kerüljünk ki egy-egy kellemetlen helyzetből, másszor a hárítás, a féligazságok és teljes hazugságok vetítése tűnik az egyetlen járható útnak. Nem lehet azonban megúszni, hiszen ezen konfliktusoknak a nem vállalása is állásfoglalás.

De mi a helyzet, ha mindez egybeesik egy történelmileg is sűrített időszakkal? A konfrontálódás önmagunkkal és másokkal elkerülhetetlen. Erről szól Kárpáti György Mór a napokban bemutatott első nagyjátékfilmje, a Guerilla.

Adott egy korszak: 1848-49, a forradalom és szabadságharc ideje, melyről a családi legendáriumban fennmaradt kevés emléken túl leginkább úgy emlékezünk, ahogy azt „nagyjaink” látták. Azok az államférfiak, költők, és hadvezérek, akik szempontjára azóta erőteljesen rárakódott a történelmi leporellók képeslap-esztétikája. Egy szépiával megrajzolt kilúgozott képi világ, melyben minden egyértelmű, minden magától értetődő. A halál szép, s az indítékok nemesek. Kárpátinak rendezőként az egyik első radikális döntése, hogy a felmagasztaltak helyett a megalázottak felől közelít. Olyannyira, hogy „főhőse”, Barnabás (Váradi Gergely), aki annak idején félelemmel vegyes ravaszságból gyáván elrejtőzött a sorozáskor. Az ő szemszögén keresztül lépünk be egy fiatalokból álló kisközösségbe, illetve magába a film szüzséjébe. Nem egy mindentudó perspektíva az övé, sokkal inkább egy helyét kereső, az eseményeket kívülállóként szemlélő nézőpont.

Ahogy a játékidő 86 perce alatt lassan kiismeri magát a szabadságharcosok világában, úgy bomlik ki előttünk is ez az eddig ismeretlen világ, szokásjogait és őrült káoszát magunkénak vallhatjuk, ahogy lassan a miénkké lesz Barnabás nézőpontja is. Öccséért, Antalért (Vilmányi Benett), érkezik a táborba, aki sebesültként fekszik egy erdőben bujkáló gerillacsapatban. A kettejük közötti különbségből fakadó feszültséget csak elmélyíti, hogy Luca (Mészáros Blanka), a felkelők között ápolóként szolgáló lányhoz mindketten közeledni próbálnak. Ám ezen ellentét is csak megágyaz annak a konfliktusnak, melyet Barnabás önmagával vív ebben a számára merőben új közegben. Szégyelli múltját, olykor pedig a túlélésért küzdve bonyolódik egyre nagyobb hazugságokba kilétét illetően. A látszat sikeres fenntartása csak egyre nagyobb feszültségeket eredményez, s közben mindannyiuk élete kockán forog, hiszen Barnabás egyetlen igazságát (azt a tényt, hogy a fegyvert letették Világosnál) senki sem hiszi el neki.

A Színház- és Filmművészeti Egyetem rendező szakán Enyedi Ildikó (itt olvashatják korábbi cikkünket filmjeiről) osztályában végzett Kárpáti György Mór első nagyjátékfilmjében látható cselekményvezetési és formanyelvi fogások nem előzmény nélkül valók. 2009-es vizsgafilmje, az Éjfél óta eltelt tíz évben készültek olyan kisfilmjei, melyeknek egyrészt emberi lét iránti érzékenységük, másrészt dramaturgiájuk előképe is megtalálható a Guerillában. Kárpáti eddig minden esetben fiatalok közösségébe engedett betekintést, mintegy lopott pillantásokkal. Egyetlen emberen keresztül kerülünk a cselekmény sodrába, gyakran kihagyásokkal, fikcióval feltöltendő fehér foltokkal. Szempontja a mi szempontunk is lesz, így abban a változásban is részesülünk, melyen filmjeinek központi karakterei átmennek.

Ilyen módon nem lehet ugyanúgy elhagyni a mozitermet, ahogyan érkeztünk, és Kárpáti központi karakterei sem ugyanúgy hagyják el azokat a különleges atmoszférájú, sorsfordító tereket, melyekben a fájdalmas változás végbement bennük: a berlini filmfesztivál versenyprogramjába beválogatott Erdő (2011) főhőse nem maradhat a rengetegben sátorozó fiatalok között, miután egy gyilkosság egyetlen szemtanújává lesz, a 2014-ben megtörtént eseményekre reflektáló Gólyatábor (2016) című rövidfilmjében pedig egy, a táborból hazautazó lány szemszögén keresztül kapunk betekintést egy olyan vonatútba, mely során az igazság elhallgatására próbálják rávenni az inzultált egyetemistát. Az őket ért benyomások nem beszédükben, sokkal inkább tetteikben nyilvánulnak meg, a kimondatlanság által.

Kárpáti filmjeit nézve mi is szemtanúkká leszünk, és a döntést a szereplőkkel együtt nekünk is meg kell hozzuk.

A Guerilla tehát úgy hoz közel egy rég letűnt korhoz, hogy a néző közben önmagával kerül – szinte elviselhetetlen – közelségbe. Ez a fajta konfrontálódás pedig, ha lehet, még kellemetlenebb, mint a külső környezettel való súrlódás. Az igazság magunkról nem mindig felszabadító. Ehhez már a nagybetűs Igazság szükséges. Nem eszmény, moralizálás, hanem személy. Olyan, Aki igazzá tud tenni, azzal, hogy valóságába, terébe vonz, ahonnan nem távozhatok már úgy, ahogy oda betértem.

Bálint Eszter, fotó: Skublics Gergely / Proton Cinema

Istent keresem

2Krón 31

„Minden munkáját, ...Istenét keresve, tiszta szívből végezte, ezért sikerült neki” tovább >


Új fordítású Biblia / Károli-Biblia / Hitvallásaink

Ez történik továbbiak →