„Perelj, Uram, perlőimmel!”

2019. március 15., péntek

Százhetven évvel ezelőtt, 1849. július 12-én végezték ki Haynau pribékjei Szikszai János református lelkipásztort és katolikus szolgatársát, Manszbarth Antal plébánost. A dunántúli Csákberény és Nagyigmánd népe ma is hűen őrzi emlékezetüket.

Császári katonák verték fel 1849. július 10-éről 11-ére virradóan a református parókia és a katolikus plébánia éjszakai csendjét Csákberényben, hogy a vértesbeli falucska két lelkipásztorát, a református Szikszai Jánost és a katolikus Manszbarth Antalt rögtönítélő bíróság elé állítsák. Jóvátehetetlen bűnük volt a magyar szabadságharc fölött győzedelmeskedő császári hatalom szemében, hogy pár hónappal korábban a szószékről kihirdették a Habsburg-ház trónfosztását kimondó debreceni függetlenségi nyilatkozatot.

A katonák Móron át Nagyigmándra hurcolták a lelkészeket, ahol rövid tárgyalás után előbb kötél, majd „kegyelemből” golyó általi halálra ítélték őket. „A drámának a református parókia akkor üresen álló épülete adott helyet: a mai hálószobában ülésezett a bíróság, és a mai gyerekszobában tartották fogva az elítélteket” – árulja el Sugár Tamás nagyigmándi lelkipásztor, aki pillanatnyi meghökkenésünket látva hozzáteszi: nincs ebben semmi különös, csak megy tovább az élet. Kiderül, nemcsak mi lepődünk meg, hanem a nagyigmándi hittanosoknak is elkerekedik a szeme, amikor először hallják tőle, hogy ott lőtték agyon a két lelkipásztort a parókia udvarán, ahol ők éppen játszanak. A parókiaépület oldalában is van egy mementó: egy vakablak, amely annak az ablaknak őrzi az emlékét, amelyen át százhetven évvel ezelőtt a helybéliek elemózsiát csempésztek be az éhező fogvatartottaknak.

A hagyomány szerint július 12-én a dél körüli órákban a két lelkész énekelve ment a vesztőhelyre. Az ötvenéves Szikszai János a Perelj, Uram, perlőimmel kezdetű zsoltárt, a mindössze huszonhét éves Manszbarth Antal pedig a Boldogasszony anyánk kezdetű himnuszt énekelve vonult ki a fegyveresek sorfala elé. Holttestüket elrettentésül közszemlére tették, és a helyi katolikus papnak csak az éj leple alatt, szertartás nélkül engedték eltemetni őket. A nagy melegben legyek lepték el az arcukat, de egy falubéli asszony, Fehér Dánielné nem nézhette a gyalázatot, ezért leplet terített rájuk, amiért az osztrák katonaság szekérhez kötve, szoknyáját felhajtva, a falubéliek szeme láttára csaknem halálra botoztatta.

Nem lehetett azonban megtörni a helyieket: a lelkészek sírjait másnap reggelre vörös rózsával borították be. Csákberényben pedig, amint a szomorú hírt megkapták, a tiltás ellenére megszólaltak a harangok, az emberek pedig tiszta ruhát öltve a templomokba gyűltek.

Felekezeti megbékélés a vértanúk példáján

A két lelkipásztor Nagyigmándon már 1908-ban fekete márvány­obeliszket kapott, amely ma, a második világháború gránátrepeszeitől megtépázva ugyan, de büszkén áll a Szikszai János és a Manszbarth Antal utca találkozásánál, a Vértanúk terén, a református templom melletti parkban. Szolgálati helyükön mártíromságuk százötvenedik évfordulóján, 1999-ben állítottak nekik közös emlékművet, korábban a két templom és a református parókia falán kaptak emléktáblát, és természetesen Csákberényben is hirdetik nevüket viselő utcák az emléküket.

Szijj Ferencné nagyigmándi presbiter, a település korábbi polgármestere tősgyökeres falubéli, aki szerint a tragédia mélyen beivódott a nagyigmándiak tudatába, hiszen ma is minden helybéli már kisiskolásként megtanulja a vértanúk történetét. Településvezetőként maga is sokat tett Szikszai János és Manszbarth Antal emlékének a megőrzéséért, így például ő indítványozta még 1985-ben, hogy ne csupán március 15-én kerüljön szóba a lelkipásztorok áldozata, hanem évről évre szervezzenek a kivégzésük napján megemlékezést, ahova nemcsak egy-egy neves szónokot hívnak meg, hanem Csákberény küldöttségét, valamint másfél évtizede a Szikszai-leszármazottakat és a Manszbarth-rokonságot is.

A megemlékezést mindig a július 12-éhez legközelebb eső vasárnapon tartják. Csákberényben, ahol a nagyigmándiak küldöttsége is megjelenik, istentisztelettel és szentmisével indul a nap, majd a gyülekezetek a templomaikból kijőve az emlékműhöz vonulnak koszorúzni. Délután a csákberényiek küldöttsége megy Nagyigmándra, ahol a két sírnál koszorúznak. Itt megemlékező beszédet mond vagy a katolikus, vagy a református lelkipásztor, és az ökumenikus gyülekezet elénekli a vértanúk fentebb már idézett két énekét. A temetőből a református templom melletti Vértanúk terére vonulnak a megemlékezők, ahol a polgármester vagy egy-egy neves szónok mond beszédet, végül hol a katolikusoknál, hol a reformátusoknál szeretetvendégséggel zárul a nap.

Szikszai János és Manszbarth Antal példája nemcsak a két dunántúli falut, hanem Csákberény népét is összehozta. A reformátusok és katolikusok viszonya, főként az ellenreformáció korában ejtett sebek miatt, koránt sem volt felhőtlen. Az egyébként jó barátságot ápoló lelkipásztorok sorsának tragikus összefonódása azonban feloldotta az ellentéteket, hozzájárult a megbékéléshez. „Szép példája ennek, hogy a templomuk nyolcvanas évekbeli belső felújításakor a reformátusok a katolikus templomban tarthatták az istentiszteleteket, később pedig a katolikusok jöhettek hozzánk, amikor náluk zajlottak munkálatok” – idézi fel Brunner Vilmos lelkipásztor az együttélés szép epizódjait, hozzátéve, a mieink még az istentisztelet időpontját is eltolták a katolikus plébános kedvéért, mert neki tizenhat helyen kell vasárnaponként misét tartania.

Titokzatos idegen az emlékműnél

Szikszai Jánosnak és Manszbarth Antalnak állít emléket az a kisregény is, amelyet egy székesfehérvári tanárember, Sobor Antal írt még a nyolcvanas években. Az elmúlt évtizedekben kétszer is megjelent művet a csákberényi önkormányzat, a gyülekezet és egy történeti alapítvány együttműködésének köszönhetően 2018-ban harmadszor, most bővítve és javítva, immár tusrajzokkal illusztrálva sikerült kiadni – büszkélkedik Vécsei László polgármester, a csákberényi gyülekezet tiszteletbeli presbitere.

„Mindig lesz, aki megkondítsa a harangot"


Sobor Antal Perelj, Uram! című kisregényéből Román Károly írt azonos címmel színdarabot, amit Szikora János rendezésében a székesfehérvári Vörösmarty Színház állított színpadra. A történelmi dráma ősbemutatóját tavaly október 6-án, az aradi vértanúk napján tartották, azóta több sikeres székesfehérvári bemutatón van túl, és továbbra is szerepelni fog a fehérvári teátrum műsorán. Legutóbb március 14-én, a nemzeti ünnep előestéjén 19 órától játszották a budapesti Nemzeti Színházban.

 

Szikszai János református lelkipásztort Gáspár Sándor alakítja a színpadon. A Kossuth- és Jászai Mari-díjas színész szerint a darab két főszereplőjének kapcsolata cseppet sem papírízű, hanem valódi emberi dimenziók tárulnak fel előttünk benne: kiderül belőle, hogyan tudják az emberi gyengeségből ezek a testvérré vált papok egymást egészen odáig felemelni, hogy végül emelt fővel állnak a kivégzőosztag elé.


„A sortűzzel nincs vége a történetnek, mert az ellenállást és az igazság kimondásának elpusztíthatatlan igényét be lehet ugyan tiltani, de nem lehet elfojtani. Mert mindig akad egy kéz, amely megkondítja a harangot. A történelem ezt igazolja: mindig lesznek olyanok, akik az elnémított harangokat megkondítják" – nyilatkozta korábban Szikora János rendező az előadásról.

A könyv alapján színdarab is született. Vécsei László a helyi tudat szempontjából olyannyira fontosnak tartja a mártír lelkipásztorok emlékének ápolását, hogy az önkormányzat nevében korábban ötven helybéli tanárt, civil szervezeti és egyházközségi vezetőt hívott meg a székesfehérvári Vörösmarty Színház Perelj, Uram! című előadására, március 14-én pedig negyven csákberényi diák mehetett el a darab Nemzeti Színházbeli bemutatójára. Persze az igmándiak sem akarnak lemaradni a berényiek mögött: lelkipásztoruk vezetésével huszonöt fős gyülekezeti küldöttséget menesztettek a darab március 2-i előadására a királyok városába.

Néhány hete a csákberényi polgármester egy férfit vett észre a vértanúk emlékművénél, amint az illető gyertyát próbált gyújtani a nagy szélben. Amikor a településvezető afelől érdeklődött tőle, mi szél hozta a falujukba, kiderült: a színdarabtól felbuzdulva azért kerekezett ki Fehérvárról, hogy lerója kegyeletét a két lelkipásztor előtt. „Hadd ajándékozzam meg egy könyvvel!” – mondta Vécsei László megrendültségében, de az ismeretlen nem fogadta el, mert megvette már a polgármesteri hivatalban.

Hűség Isten és a haza iránt

Csákberény és Nagyigmánd mai református lelkipásztorait, Brunner Vilmost és Sugár Tamást faggatva egyaránt azt firtatjuk, mire lehet példa számukra, számunkra Szikszai Jánosék története. Bár nem beszéltek össze, talán mégsem meglepő, hogy azonos választ adnak: a hűségre. A hűségre az Isten, az egyház, a hit, valamint a szűkebb és a tágabb közösség, a falunk és a hazánk iránt.

Kiss Sándor, fotó: Kalocsai Richárd, Kiss László

A cikk megjelent a Reformátusok Lapja 2019. március 10-i számában.

Istent keresem

Jn 13,12–20

„Ha tudjátok ezeket, boldogok lesztek, ha meg is teszitek” tovább >


Új fordítású Biblia / Károli-Biblia / Hitvallásaink