A hit próbája?

2019. február 01., péntek

Egy hét telt el a tűzeset óta, melyben egy ember elhunyt és 165 református diák, köztük a budapesti teológia hallgatóinak kollégiumi otthona is megsemmisült.  Az azonnali kármentés és vizsgálat után bebizonyosodott, hogy a Ráday utca 28. második és harmadik emelete teljesen lakhatatlanná vált, a romok alól pedig egyre több alkalommal fakad fel a kérdés: miért hagyta ezt Isten? Erre próbáltunk választ keresni mi is, de annál sokkal többet találtunk – szilárd hitvallásokat.

A „Rádayhuszonnyolc” évtizedek óta fogalom a teológushallgatók számára, generációk nőttek fel és váltak lelkipásztorrá falai között. Az elmúlt egy hétben megannyi visszaemlékező, nosztalgikus kép járta be a közösségi médiát, melyekkel egykori és jelenlegi diákok emlékeztek arra, milyenek is voltak a kollégiumi mindennapok. Ezeknek köszönhetően már az is érzi, aki sohasem járt az épületben, hogy ez a kollégium jóval több volt lakóinak, mint egy-egy szoba, ahol álomra hajthatják fejüket.

Ezzel párhuzamosan példátlan összefogással fordult az egész Kárpát-medence az otthon nélkül maradt fiatalok felé, akik a nehéz hét után azért gyűltek össze szerda este, hogy együtt kérjék Isten vigasztalását a budapesti Egyre Egyetemi Református Misszió istentiszteletén. Itt nyílik alkalmunk, hogy mi is megkérdezzünk néhány teológushallgatót arról, hogy élték meg az elmúlt hetet.

Ajándékba kapott élet

„Vasárnap gondoltam bele, hogy leginkább az a rész égett le, ahol a teológushallgatók laktak. Azt érzem, hogy Isten ezzel azt üzeni nekünk: megtartotta ezt a lelkészgenerációt, mert szükség lesz ránk és arra, hogy az evangéliumot hirdessük” – kezdi Krisztován Márton. A fiatalember hálás, hogy a tűz idején a barátnőjével nem voltak az épületben és azóta is tudják egymást támogatni. Bár addig még hosszú az út, már most várja, hogy szobatársával az új kollégiumba költözhessenek és életük visszatérjen a „normális” kerékvágásba. „Változóan érzem magam, de többnyire jól. Most még nehéz a Ráday utcába mennem, a közelben kaptam szállást egy barátomnál, de egyelőre inkább a Kálvin tér felé kerülök” – teszi hozzá.

Azt is elmondja, az elmúlt héten sokat beszélgetett csoporttársaival, mind úgy gondolják, a közösen átélt tragédia és a megmenekülés segíthet abban, hogy még hitelesebbek legyen szolgálatukban. „Isten megtartott bennünket, biztos vagyok benne, hogy okkal menekültünk meg. Ez az ajándékba kapott élet komoly felelősség, de hiszem, hogy a közösségben növekszik az erőnk és még nagyobb tűz lesz bennünk” – foglalja össze egy szomorkás mosollyal Márton.

Csendben gyógyulni

Hasonló tapasztalatokról számol be Kun Ábrahám magyar és református hittantanár szakos tanuló, aki a körülményekhez képest szintén nyugodtan és hálásan emlékszik vissza az elmúlt napokra. „Ez a kollégium más volt, mint a többi, ahol laktam. Ide mi mind hazamentünk, az itt élők nemcsak egy egyetemi közösség, hanem egy család. A falakon olyan emlékek fényképei voltak, amiket együtt éltünk át – magyarázza. – Az nehéz, hogy ötödéves vagyok, ezért tanulóként már nem fogom látni az új kollégiumot és együtt a csapatot.” De azt is hangsúlyozza, van miért köszönetet mondani: „Kegyelem, hogy minden kollégista kijutott, Isten keze nyomát látom abban, hogy nem éjjel kettőkor ütött ki a tűz, amikor mindenki aludt. Rengeteg segítséget kapunk, lesz hol laknunk és életben vagyunk – ez csoda.”

„Nincsenek kész válaszaim arról, hogy vagyok, egyelőre megkímélem magam attól, hogy a miérteken gondolkozzak” – válaszolja őszintén Bálint Anna. Mint mondja, hasonló helyzetekben sokszor azt tanácsolják, hogy ne a miértet, hanem a célt keresse az ember, de jelenleg még csak nem is ez a legfontosabb. „Nem szeretnék megfelelni olyan elvárásoknak, hogy lelkészként tudnom kellene, miért történnek tragédiák. Egyszerűen szeretnék jelen lenni, csendben lenni és gyógyulni” – fogalmaz a teológushallgató. Ebben a csendben pedig valóban képesek behegedni a sebek: „Jobban megélem Isten teljességét és azt, hogy minden nap velem van. Nem minden nap egy kicsit, hanem teljesen – akármi történjen is. Az elmúlt napok abban segítettek, hogy ne különböző kategóriákban gondolkozzak Istenről attól függően, hogy jó vagy rosszabb időket élek meg, hanem abszolút módon tapasztaljam meg jelenlétét.”

Hordozzuk őket imádságban!

„Bár szabadságunk van bármit kérdezni Istentől, mégsem az a jó kérdés, hogy miért enged ilyet. Sokkal fontosabb, hogy mi ezzel a célja – erre pedig közösségként, egyházként és társadalomként is érdemes választ keresnünk” – vallja Pálfalvi Júlia Viola. A leendő lelkipásztor szintén hullámzó módon éli meg a napokat, de hálás, hogy gyülekezete és a teológia évfolyamvezető tanárai segítenek feldolgozni a történteket. „Két otthonunk volt, amiből az egyiket elvesztettük, ezért keresem a kapaszkodót és Istenben igyekszem megtalálni a biztonságot. Tudom, hogy van egy Atyám, aki nagyon szeret, és aki megengedi azt is, hogy sírjak, hogy haragudjak, és hogy azzal menjek hozzá, hogy nincs mit mondanom, de szeretném, ha segítene tovább menni, mert el kell indulnom” – teszi hozzá.

Viola azt is elmondja, a lelkészi hivatásra készülve természetes, ugyanakkor nehéz is, hogy előbb fordulnak egymáshoz, mint ahogy önmagukban dolgoznák fel az elmúlt hét eseményeit, mégis nagy erőt ad, hogy közösségként állhatnak egymás mellett. Amikor pedig azt kérdezzük, mivel segíthetünk, azt feleli: imádsággal. „Azt kérem mindenkitől, hogy imádkozzon, akár olyan egyszerűnek tűnő dolgokért is, mint a pihenésért, mert tudom, hogy sokan közülünk nem tudnak még pihenni. Nagy segítség lenne, ha ezek az imák nemcsak pár napig szólnának, hanem hosszútávon, mert ezt a veszteséget hordozni fogjuk magunkban. Közös érdekünk, hogy olyan lelkipásztorokká válhassunk, akiknek ezt sikerült feldolgozni és így talán megfelelő módszereink is lesznek a nehéz helyzetek kezelésére – kéri a hallgató. – Most erősnek tűnhetünk, de fontos, hogy legyenek olyan beszélgetéseink, ahol merünk gyengék lenni, és még fontosabb, hogy legyen csendünk. Köszönjük, ha ezért imádkoznak!”

Mind sorstársak vagyunk

A diákok hitvalló gondolataival összhangban hangzik Bedekovics Péter, a budapesti Egyre Egyetemi Református Misszió lelkipásztorának igehirdetése is. A Jób könyvének (Jób 1,13-21) és a Jakab levelének (Jak 1,27) bizonyságtétele alapján szóló gondolatok szintén arra a kérdésre keresik a választ, hol van Isten a tragédiákban. „Ez egy olyan veszteség, melyben úgy gondoljuk, érdemes ahhoz az Istenhez fordulni, aki élet és halál ura. És bár feldolgozási módszertant nem adott nekünk, de ígéretet igen: azt, hogy velünk van” – fogalmaz a lelkész.

Mint mondja, a veszteség közös, hiszen akik ebben a tűzesetben nem érintettek, azok is veszítettek már el valakit vagy valamit. „Mind sorstársak vagyunk a veszteség közösségében – ez az élet velejárója. Mély hitvallás a felolvasott igeszakasz, melynek talán még nincs itt az ideje, de Jób pont ezt kiáltja a veszteségekkel teli emberi életbe: »Meztelenül jöttem ki anyám méhéből, meztelenül is megyek el. Az Úr adta, az Úr vette el, áldott legyen az Úr neve!«.” Bedekovics Péter emlékeztet arra is, hogy Isten nem azt szeretné, ha örülnénk a veszteségben vagy egyszerűen vállat vonnánk, hanem azt, hogy hozzá forduljunk. „Ő velünk van a mélységben és a fájdalomban, velünk együtt szenved, mert Ő a szeretet Istene – a szeretet pedig sorsközösség, amikor a másik fájdalma a sajátunkká lesz.”

Mint mondja, Isten arra hív, hogy legyünk közösségben a nehéz helyzetben lévőkkel, azokkal, akik most mindent elveszítettek és nem találják a helyüket. A lelkipásztor felidézte, hogy az egyetemi gyülekezet Horánszky utcai közösségi terében, ahova a teológus hallgatókat várják beszélgetésekre, valaki nagy betűkkel kiírta: Isten szeret. „Ez az, amit ez a közösség, ez az egyház hirdet ebben a nagy nyomorúságban. Nem tudom pontosan, miért történt ez így, de ebben a tragédiában is megmutatkozik az a reménység, mely Krisztusban a mienk” – zárja gondolatait Bedekovics Péter.

Legyen

Az alkalom végén – mint mindig – közösen hangzik el a Miatyánk, ezen az estén mégis más azt kérni: „Legyen meg a Te akaratod.” Ezért miközben az alkalmon résztvevő fiatalok sorra mécseseket gyújtanak az udvaron, a gyülekezet vezetőjét arról kérdezzük, egy ilyen helyzetben ez hogyan értelmezhető. „Nehéz elfogadni, hogy Isten miért hagy ilyesmit, mikor azt ígérte, hogy megvédi az övéit. Ennek ellenére azt látjuk a világban, hogy üldözik a keresztyéneket, baj történik velük, leég az otthonuk és van, aki nem tud megmenekülni. Nem tudom a választ erre, de azt tudom, hogy Isten velünk van” – mondja Bedekovics Péter.

A lelkész hangsúlyozza, hogy emberként nem tudjuk teljesen felfogni vagy megérteni az események okát, hiszen Atyánk teljesen más perspektívából látja életünket és a világot. „Amikor megtapasztaljuk, hogy Isten szeret és kialakul a bizalom, képesek vagyunk elhinni, hogy Ő az, aki tényleg mindent tud – vallja a lelkész. – Mennyei Atyánk időtlenül és korlátok nélkül látja az életünket, ezért egy ilyen helyzetben is bátran mondhatjuk, hogy legyen meg az Ő akarta.”

Farkas Zsuzsanna, fotó: Némedi-Varga Dávid

Cikkeink a budapesti teológián január 23-án keletkezett tűzről:

Kamasz fiúk gyújtogattak a téren, ez okozta a tüzet a Ráday utcai kollégiumban

Kiutalják a támogatásokat a rádays diákoknak
Kollégiumtűz: tovább folyik a mentés, gyűlnek az adományok
Szerdára eldőlhet, hol laknak majd az otthon nélkül maradt rádays diákok

Gyűjtés indult az áldozat családjának

5 millió forint fél nap alatt a rádays diákoknak

Kollégiumtűz: Ön is segítene?

Nem sérültek meg hallgatók a kollégiumtűzben

Még mindig parázslik a Ráday Kollégium

Egy ember meghalt a kollégiumtűzben

Istent keresem

5Móz 5,22–33

„Ezeket az igéket mondta el az Úr nektek, az egész gyülekezetnek...” tovább >


Új fordítású Biblia / Károli-Biblia / Hitvallásaink

Ez történik továbbiak →