Tudás és hit szorosan összetartoznak

2019. január 08., kedd

A szülői házból örökölte az Ószövetség szeretetét, majd adta tovább lelkészek generációinak. Úgy véli, fordításból olvasni olyan, mint üvegen keresztül ízlelgetni a mézet, és a felnőtt, felelős döntéshozáshoz fontos az eredeti szöveg minél alaposabb ismerete – ezekről beszélgettünk Karasszon István aranygyűrűs teológiai professzorral, a Károli Gáspár Református Egyetem és a Selye János Egyetem ószövetségi tanszékének vezetőjével.

– Belső-ferencvárosi lakosként biztosan nap mint nap jönnek szembe önnel volt és jelenlegi tanítványai a Ráday utcán – nem véletlenül hangsúlyozta tanári, mentori munkáját az aranygyűrűs teológiai doktor díj átadásakor Hodossy-Takács Előd.

– A tanárság szerintem mélyen emberi magatartás. Ha valaki valamit kapott szellemiekben, akkor van benne ösztönzés is arra, hogy azt továbbadja. Örülök, ha nemcsak anyagot, hanem egyfajta lelkületet, lelkesedést is tovább tudok adni. Úgy látom, ez sok esetben sikerül – ha valakinél mégsem így történt, azért elnézést kérek, bizonnyal én vagyok érte a hibás.

– Hogyan került az Ószövetség közelébe?

– Nem tudom pontosan megmondani, talán ez családi betegség: apám is Ószövetséget tanított Debrecenben, és anyám is ez iránt érdeklődött, ők valahogy így is kerültek össze. Anyai ágról való nagybátyám, Pap László szintén Ószövetséget tanított a pesti teológián, és a régebbi elődök között is voltak, akik ezzel foglalkoztak. Érdekes történet, hogy teológiai hallgató édesapámat – aki akkor még inkább a görög iránt érdeklődött – egy rabbi tanította meg héberül a nagyapám iránti hálából, aki a második világháború utáni ideiglenes kormányban vezető szerephez jutott a segélyezésben, és egyformán segített mindenkit, zsidókat és magyarokat egyaránt. A személyes történet mellett mégis azt hiszem, azért választottam ezt a pályát, mert a magyar reformátusság vonzódik ezek iránt a témák iránt: az Ószövetség-kutatás református tradíció. Arról nem is beszélve, hogy az Újszövetség történeti és irodalmi értelemben az első századi zsidó irodalom tárgykörébe tartozik, amelyet sokáig tanítottak is a héber egyetemen. Azt szoktam mondani, hogy nekünk természetesen egy könyv a Biblia, ebben térünk el a zsidóságtól. Mi nem tudjuk és nem is akarjuk úgy olvasni az Ószövetséget, mintha nem lenne Újszövetség.

– A mostani közbeszédben is sokszor előfordul még, hogy – első­sorban természettudományos – kutatási eredményeket ál­lí­tanak szembe dogmatikai tételekkel, azt üzenve, hogy a tudo­mány meghaladta a hitigazságokat. Történhet ilyen a hittudományokban is?

– Hit és tudás között nincs elválasztó határ, ezek összefüggnek az emberben. A hit nem ott jelenik meg, ahol elfogy a tudás. A természettudománynak is van magyarázati háttere: az már a kutató saját elképzelése, feltételezése, hite, ahogy összefűzi az egyes tudományos tételeket, nem pedig a természettudomány. Én nem választanám szét a kettőt, különösen a teológiáról beszélve. Aki hisz, aki bizalommal és szeretettel kapcsolódik ahhoz, akiben hisz, azt érdekelni fogja a hittudomány is. Ahhoz tudom ezt hasonlítani, mint amikor valaki szerelmes lesz, és olyan dolgok iránt is érdeklődni kezd a kedvesénél, amelyek a többi három és félmilliárd emberrel kapcsolatban nem érdekesek számára: hogy aludt az éjjel, mit vett fel reggel, és ezt mind meg is kérdezi, mert tényleg tudni szeretné. A hívő és szeretettel hívő embert egy csomó minden érdekelni kezdi. Fiatalkoromban élvezhettem Rózsai Tivadar hittanóráit a Debreceni Református Gimnáziumban. Akkoriban vettem észre, hogy a bibliai neveknek jelentésük van. Szegény Tivadar bácsit legalább egy hónapon át faggattam a különböző nevek jelentéséről, volt, aminek neki is utána kellett néznie. Azt hiszem, a teológia tudománya ebből a tudni akarásból, kíváncsiságból fakad. Lehet, hogy egy kívülálló számára ez unalmas is lehet, de annak, aki hisz, szereti az egyházát, annak ez mind rendkívül érdekes lesz.

– Ezt a kíváncsiságot elégíthetik ki a Kálvin Kiadónál megjelent Magyarázatos Biblia jegyzetei – a kiadvány szerkesztésében ön is részt vett.

– Nagyon szerény az én hozzájárulásom a magyarázatos Bibliához: a fordítás és adaptálás lektorálásában vettem részt, néhányszor szakmai véleményt mondtam. Érdekesség, hogy az ötlet tulajdonképpen laikus református kezdeményezés volt. Emlékszem, amikor néhány presbiterrel elmentünk Tarr Kálmánhoz, a Kálvin Kiadó akkori igazgatójához, és ajánlottuk neki ezt a könyvet – tudtam, hogy ő kitárt karokkal fog minket várni. Régóta mondjuk, hogy nem valamiféle elvi meggyőződés miatt nincsenek a Bibliában magyarázatok, hiszen a Károli-féle Bibliában még jelentek meg ilyenek, és van igény arra, hogy ott legyen a magyarázat a nehezen érthető vagy könnyen félreérthető passzusok mellett. Azt hiszem, hogy ez a kiadvány nagyon jó: egyszersmind egykötetes kézikönyv a Bibliához, amely közvetlenül a Szentírás szövege alatt közli a rövid, kortárs magyarázatot. Remélem, minél inkább el fog terjedni, és minél többen használni fogják.

– Miért fontos – egyáltalán fontos-e –, hogy nyomtatva, kötve legyen a szent szöveg?

– Én változatlanul könyvben gondolkodom, noha magam is használom a digitális technikát. Egy-egy könyvnek – nem csak a Bibliának – esztétikuma, illata van, öröm kézbe venni. Az bizonyos, hogy a Biblia jelenjen meg minél több adathordozón és kommunikációs eszközön – én azért úgy gondolom, hogy az úrasztalán mindig ott lesz könyvformátumban is. Egyébként is úgy látom, hogy tizenöt éve meghirdették a hagyományos könyv végét, de nem így lett – sőt, úgy látom, a könyvkiadás azóta föllendült. A kettőre együtt van szükség.

– Fő kutatási területe az ószövetségi exegézis, amelyhez segítségül hívja például az összehasonlító sémi nyelvészetet vagy a bibliai régészetet, érdeklődik a reformáció és az Ószövetség kapcsolata iránt is, és közírói munkásságában is rendszeresen fogalmaz meg teológiai reflexiót aktuális társadalmi kérdésekről. A migrációs válság kezdetén több esszéje is született Európa helyzetéről a Confessióban. Hogyan látja a jelenünket?

– Én elmondom, de meg is írja? Úgy látom, hogy van egy bizonyos tendencia, hogy mindent próbáljunk meg lehetőség szerint nemzetközileg, nemzetközi együttműködéssel, nemzetközi jog alapján csinálni. Ezt természetesen némelyek úgy értik, hogy a nemzeti identitásunkat támadja valaki, amiben lehet is valami, ezt nem vitatom. Ez a tendencia egyrészt érthető, másrészt óriási hiányosságokkal bír. Ha ugyanis egy nemzetállam valamilyen törvényt meghirdet, akkor ott van mellette az államhatalom, amely garantálja a törvény végrehajtását. Azonban ki garantálja a nemzetközi jog végrehajtását? Itt van a legnagyobb baj. A nemzetközi jog ugyanis addig jut el, hogy a nemzetek konszenzusra jutnak, egyetértenek, és végrehajtják a nemzetközi rendelkezéseket a maguk hatalmával. Senki nem vitatja az Iszlám Állam rémtetteit – de ki dönt az ellenük indítandó offenzíváról, annak jogosságáról? Ezért érzik sokan azt, hogy erőtlen a különböző országok nemzetközi jogon alapuló együttműködése, és ezért erőltetnek bizonyos grémiumokat, mint nemzetközi bíróság, ügyészség, nemzetközi hivatalok. Létre lehet hozni ilyeneket, de csak akkor, amikor egyetértünk valamiben. Most olyan világpolitikai helyzetben élünk, amikor nagyon nem értünk egyet. Eb­ből csomó diszharmónia fa­kad, és úgy veszem észre, hogy a legtöbben érzelmi úton reagálnak erre a diszharmóniára. Néha megdöbbenek, amikor arról hallok, hogy a német parlamentben vagy az Európai Parlamentben kiabálnak. Azt kívánjuk, hogy a nemzetközi jog alapján működjön minden – igen, de kinek van akkor jogosítványa ezt a nemzetközi jogot érvényesíteni úgy, ahogy hagyományosan mi azt egy államhatalomtól kérjük? Itt nem tudunk pillanatnyilag továbbmenni – a legnagyobb jó az lenne, ha helyre tudnánk valahogy állítani a bizalmat az európai nemzetek között. Persze ilyen vélemény hallatán mindenki megtámadva érzi magát, és talán jobb is hagyni, hogy erre mindenki maga jöjjön rá, hiszen akkor lesz foganatja.

– Rájöhet bárki, aki például beleolvas az Ószövetségbe.

– Valóban, számos nagyon nehéz helyzet tematizálódik a Szentírásban, különösen a korai királyság korából, amelyeket hagyományos eszközökkel nem tudtak megoldani. Izráel előtt Palesztinában városállamok voltak. Történelmi kutatásokból tudjuk, hogy a késő bronzkorban hatalmas szárazság sújtotta a térséget, amely gazdasági válsághoz vezetett. A városállamok egyetlen túlélési esélye az összefogás lett volna, de az emberiség akkori ismeretei szerint ez még nem volt benne a pakliban. A konfliktusokkal mélyült a válság, és megsemmisült a városállamrendszer, ezen hozott létre új szisztémát a zsidó honfoglalás. A kilencvenes években utópia volt a visegrádi államok összefogása – ma már valóság. Ha a térség nem fog össze, akkor ledarálják.

– Ebben a kontextusban mi az értéke, helye a református lelkészek elmélyült hébertudásának?

– Nyilván nem az a szándék, hogy hébertudorokat neveljen ki a teológiai akadémia, az viszont fontos, hogy végzettjeink önállóan gondolkodni tudó és teológiailag önálló döntéseket hozó emberekké váljanak. Önállóan dönteni csak az eredeti szöveg alapján lehet, ezért azt kell tanulmányozni. Hogy mondjak egy karasszonizmust: fordításban olvasni valamit olyan, mint kívülről kóstolgatni a mézes bödönt, és cuppogni, hogy milyen édes a méz. Hangsúlyozom: mindehhez nem kell hetekig biflázni a héber szavakat. Ha valaki egyszerűen a rendszeres bibliaolvasás során az eredeti szöveget is megnézi, akkor bizonyos idő után egész szépen meg fog tanulni héberül – és persze görögül. Nagyon jó segédkönyvek vannak – az én diákkoromban még egyáltalán nem voltak ilyenek, ha megakadtam, akkor kellett valaki, aki többet tudott nálam. Szerencsém volt, mert nem kellett messzire szaladnom ezért.

Bagdán Zsuzsanna, fotó: Asszonyi Eszter

Az interjú megjelent a Reformátusok Lapja 2018. január 6-i számában.

Istent keresem

Jn 2,13–25

„A te házad iránti féltő szeretet emészt engem." tovább >


Új fordítású Biblia / Károli-Biblia / Hitvallásaink

Ez történik továbbiak →