Dráma, humor, szenvedély

2018. március 21., szerda

Bár minden őse református lelkész volt, a szószékre sosem vágyott. Színészként kezdte a pályát, de a harmincas évei közepén tollra cserélte a színpadot. Tóth-Máthé Miklósról úgy tartották a kollégái, hogy az egyik legszebb hangú és beszédű színész volt, de hűtlenül otthagyta a pályát. A szép magyar beszédét azonban átcsempészte az irodalomba. A Debrecenben élő író számos sikeres regényt, drámát, és novellát írt, elsősorban a nagy reformátorok élete ihlette meg. Talán azért, mert önmagáról is úgy vall, hogy megkérdőjelezhetetlenül magyar és református. A friss József Attila-díjas Tóth-Máthé Miklós íróval beszélgettünk.

– Hogyan írja a regényeit? Leül a számítógép elé?

– Konzervatív vagyok ebben a kérdésben is. Mindig kézzel írom a regényeimet, aztán legépeltetem a szöveget, nem én bajlódom vele. Érdekes, hogy az utóbbi években kevesebb novellát írok, pedig ezt tartom a legerősebb műfajomnak a dráma mellett. Harmincas éveimben, amikor még fél lábbal a színpadon álltam, drámát írtam. Az első „gyerekem” a Két nap az akácosban volt, amit 1977 januárjában mutattak be Békéscsabán. Akkoriban hiába küldözgettem a drámáimat a színházakhoz, mindenhol azt a választ kaptam, hogy foglalkozzam inkább a színészettel. Talán el sem olvasták a drámáimat, mert azt gondolhatták, hogy minek irkál egy színész.

– Elárulja, hogy mit jelent a nevében a Máthé?

– Volt akkoriban egy Tóth Miklós nevű idős író, így megkülönböztetésül fölvettem a Tóth-Máthé Miklós nevet, íróként már így váltam ismertté. Ma már hivatalosan is ez szerepel a személyi igazolványomban. Ez anyai ágon a nevem. Az édesanyám vonalán református papok, tanítók az őseim, egészen a gályarabokig.

– Miért lett Tóth Miklós színművészből Tóth-Máthé Miklós író?

– A tanáraim szerint fényes karrier várhatott volna rám a színészi pályán. A Színművészeti Főiskolán szeretett tanárom, Sulyok Mária a legtehetségesebb diákjai között tartott számon. Édesanyámnak azt mondta a diplomaosztáskor, hogy büszke lehet rám, mert jelentős színész válik belőlem, de másként történt. Évtizedek távlatából ma már pontosan látom, Isten nem akarta, hogy színész legyek. Kilenc évet töltöttem a színpadon, de egyszer így szólt hozzám az Úr: „Fiam, elég volt a komédiázásból, komolyabb dolgot szánok neked!”

– Úgy gondolja, hogy az írás komolyabb dolog, mint a színészet?

– Most már nyugodtan mondhatom, hogy igen, ugyanis színészként csupán egyetlen figuráért vagyok felelős. Eljátszom a színpadon a szerepemet a legjobb tudásom, tehetségem szerint, de amint vége a darabnak, kilépek a színház ajtaján és hazamegyek, ezzel véget ér a folyamat. Azonban íróként, drámaíróként az összes szereplőért, és az egész drámáért felelős vagyok.

– Milyen felelősség ez?

– Nehéz, mert az ember tényleg igyekszik olyan drámát írni, amivel képes hatni másokra. Ez csak akkor valósulhat meg, ha belülről jön az írás. Sosem dolgoztam rutinból, minden, amivel foglalkoztam, belülről izgatott. Rutinból nem lehet jót írni, szenvedély, belső tűz kell hozzá.

– Mi volt az, ami leginkább foglalkoztatta?

– Szerencsésnek érzem magam, mert egész életemben számos téma érdekelt és inspirált. A 2007-ben megkapott Károli-díjjal összefüggésben mondták nekem egyszer, hogy mindig csak komoly drámákat és regényeket írok, pedig ez nem igaz! Természetesen szívbéli kötelességem is volt, a reformátorokról, az elődeimről, a nagy magyar kálvinistákról írni. Ettől függetlenül tévedés azt gondolni, hogy mindem munkám véresen komoly, hiszen az alkotásaim fele a humorhoz és a groteszkhez kapcsolódik.

– Előfordul, hogy a humor komolyabb lehet, mint a komolynak tartott dolog?

– Hogyne, számos példa van erre. Sokszor humorral lehet a legjobban kifejezni a komoly témákat. A humor nagyon sokat segített nekem a pártállami időszakban is, amikor kemény mondatokat kellett megfogalmazni.

– Lehet, hogy igaz, amit mondanak, hogy a humor gyógyír a fájdalomra?

– A humor valóban gyógyít. Nem is tudom, hogyan érhettem volna meg a nyolcvan évet humor nélkül, mert tagadhatatlanul voltak az életemnek mély pontjai. Itt jegyzem meg, hálás vagyok, hogy színészből váltam íróvá, mert színészként nem tudtam volna „kijátszani” drága feleségem elvesztését. Az írás nagyon sokat segített a gyász feldolgozásában. Addig nem írtam verseket, de a távozása valósággal kényszerített erre. Hiányod hűsége címmel jelent meg verseskönyvem, benne ötvenhat költeménnyel, életkorát szimbolizálva. Azóta már három kiadásban adták ki, mert másokat is emlékeztetett elhunyt szeretteik hiányára. Az egyik legszemélyesebb könyvem Az angyalokat hajnalban visszahívják, alcímében életünk könyve. Ezeket nem is tollal, de a szívemmel írtam. Enikő lélekben változatlanul velem az életben és segítségemre van az alkotásban is.

„Amióta elmentél hasonlatossá lettem egy régi gramofonhoz, melyen a te nevednél akadt meg a tű és azóta csak azt hajtogatja mániákusan, csak azt, semmi mást, de hol van már a zene, mely előtte szólt, életem zenéje, melynek egyetlen értő hallgatója te voltál…”

– Benne van a regényei, drámái nőalakjaiban a felesége?

– Bevallom, hogy néhány vonás erejéig Enikőről mintáztam Könyves Tóth Mihály, Károli Gáspár, sőt Kálvin János feleségét is. Idelette de Bure nem akármilyen segítőtársa volt Kálvinnak. Holland származású asszony, aki Strasbourgba menekült, és ott ismerkedett meg Kálvinnal a gyülekezetben. Alig kilenc év adatott nekik együtt. Idelette-nek az idősekkel, elesettekkel, árvákkal való törődés volt a küldetése. A hasonlóságot abban látom, hogy a feleségem orvosként segített a betegeken, otthon pedig mellettem állt mindenben. A nagyszerű asszonyok már csak ilyenek.

– Nagy protestáns személyiségekről írt regényeket, drámákat, többek között Ráday Pál, Méliusz Juhász Péter, Károli és Kálvin is megihlette. Színészként gondolom, belebújt a bőrükbe, miközben írt róluk. Felfedezett közös személyiségvonásokat ezekben az emberekben?

– Az a közös, hogy egyiket sem tudtam volna élővé mozdítani, ha nem működik köztünk egy különös metamorfózis. Ha úgy tetszik, a beleélés képessége, mely esetemben nem csupán a színészben volt jelen, de az íróban is. Hőseim csak így válhattak igazán élővé, hogy alkotás közben megpróbáltam olyanná válni, amilyenek ők lehettek. Ha ez az alakítás „sikerült” és az olvasó számára is hitelessé váltak, akkor már elértem célomat. A színész így lehetett segítségére az írónak.

– Mégsem hagyom annyiban a kérdést: vannak közös vonásaik a nagy reformátorokkal?

– Nyilvánvalóan, hol kevesebb, hol több. Méliusszal például az, hogy magam is indulatos ember vagyok, és talmi érdekekért sosem alkudtam meg. Amit elértem a pályámon, Istennek, később pedig drága feleségemnek köszönhettem. Károlival talán a kitartásunk közös, hogy ő végigcsinálta a nagy munkát, a teljes Biblia magyarra fordítását. Ezzel így voltam én is, ha nagyobb műbe fogtam, éppen legutóbb a Kálvinról írott regényemmel. Károlinak azért volt nehezebb, mert neki még a magyarságát is kétségbe vonták tekintettel félig szerb származására. Mégis győzelmeskedett, mert végig az Istent tartotta szövetségesének. Most visszatekintve ezzel így voltam, és vagyok én is.

– Emlékszem, egyszer azt mondta valahol, hogy hit nélkül lehetetlen élni…

– Ezt tartom most is. Nem tudom, hogy mi lett volna velem, ha nem kapok hitet Istentől. Mindenesetre nem attól lettem hívővé, hogy lelkész volt az apám. Az 1956-os forradalomban négyszer mentett meg az Isten, akkor ismertem fel, hogy terve van velem. Ezeket a meghatározó eseményeket novellákban is megírtam.

– Rájött arra, hogy mi ez a terv?

– Pontosan tudom. Nem csupán a kommunista diktatúrában, hanem napjainkban is támadják a keresztyénséget. Nekünk, magyaroknak az a feladatunk, hogy a magyarságunk mellett a hitünket is védjünk.

– Szép szavak, de hogyan lehet a hitet védeni?

– Úgy, hogy az ember kiáll a hite mellett minden körülmények között. Abban viszont igaza van, hogy mindezt nem lehet csupán szép szavakkal tenni. Efelől nyugodt vagyok, mert több regényemben és drámámban bemutattam a magyar reformátorokat a világnak, úgy érzem, hogy ezzel is tettem a magamét.

– Itt visszajutottunk ahhoz a gondolatához, amit korábban mondott, hogy írónak lenni felelősség, nem mindegy, hogy mit ír az ember.

– Isten nagy felelősséget bízott rám azzal, hogy az írói pályára terelt. Már színészként is bibliaolvasó ember voltam, és most is naponta olvasom a Bibliát. Amikor a kritikusok dicsérik a regényeim szép nyelvezetét, tulajdonképpen a Bibliát dicsérik, főként a Károli-fordítást. Sokat tanultam Bibliából arról is, hogyan kell szépen írni.

– Nagyon kíváncsivá tett.

– A Károli-féle fordításból tanultam a feszességet, a tömör megfogalmazásokat, a pontosan elhelyezett szavakat. A Biblia ihletet is adott, hiszen az olvasása közben váltam kíváncsivá arra, hogy ki lehetett Károli. Akkoriban már Debrecenben éltem, itt írtam meg az első kisregényemet róla, a Megszámláltam futásomat. Aztán beindult a láncreakció, az egyik könyv hozta a másikat. Miközben Károlival foglalkoztam lépten-nyomon Méliuszba ütköztem, és izgatni kezdett a magyarországi reformáció legnagyobb hatású vezéregyéniségének az élete, így született meg az Isten trombitája. Röviddel ezután Szenci Molnár Albertről írtam regényt Élet zsoltárhangra címmel.

– Kivel küzdött meg leginkább?

– Nem velük küzdöttem, hanem Ráday Pál kínzott meg. Fölkértek a budapesti Ráday Kollégium új szárnyának avatásakor, hogy írjak róla regényt. Nem igazán akaródzott elfogadni a felkérést, végül mégis kezet adtam rá. Korábban csak felületes ismereteim voltak róla. Amint utánanéztem az életének, megrémültem, mert Ráday Pálhoz hasonló antiregényhőssel még soha nem találkoztam. Nagyszerű, tisztességes ember volt, de mi tagadás, nem egy izgalmas személyiség.

– Vagyis el sem tudta képzelni, hogyan lehet egy unalmasnak tartott emberről érdekes regényt írni?

– Pontosan így van! Aztán egyszer, ahogy sétáltam Debrecen főutcáján, belém nyilallt a felismerés, hogy ha valakiről meg lehet írni a szolgálat apoteózisát, az éppen Ráday Pál, aki mindig csöndben tette a dolgát és botrányok nélküli, szép házasságban élt. A szabadságharc egyik legnagyobb egyénisége volt, ő jelentette az intellektust, szerkesztette a szabadságharc első latin nyelvű újságját. Sokan nem tudják róla, hogy Ráday volt a református egyház első főgondnoka. A róla szóló regényemet a legszebbek között tartják számon. Valamivel később Rákócziról is írtam egy egyfelvonásos darabot Rodostó címmel.

– Rákóczival nem feltétlenül ebből az aspektusból szoktak foglalkozni. Miért foglalkoztatta a bujdosó Rákóczi lelkiállapota?

– Talán azért, mert ha Isten nem segít nekem 1956-ban, én is bujdosóvá válhattam volna.

– Kit tart jó írónak a kortársak közül?

– Ez a legnehezebb kérdés, amit feltett. Nem akarok senkit megbántani, de nehezen tudnék valakit kiemelni jelenlegi kortársaim közül ennyi esztendő után. Ha tíz sort elolvasok egy könyvből, már pontosan tudom, hogy érdemes-e tovább lapozni benne.

– Tehát tíz sorból eldől. De mitől jó író valaki?

– Attól, hogy vállalja önmagát, még akkor is, ha teljesen idegen az aktuális irodalmi trendtől, amit ír. A megfelelési kényszer írói öngyilkosság.

– Akárhányszor találkozom önnel, mindig érzem a sugárzó életörömöt.

– Lehet, hogy kissé misztikus, amit mondok, de az élet ajándék, amit Istentől kaptunk, ennek örülni kell. Néha előfordul, hogy még magamban is jókat derülök. Sok keserű, szomorú embert látok az utcán, nem akarok ebbe a csapatba tartozni.

– Talán semmilyen csapatba nem szeret tartozni, egyszer mondta is, hogy Tóth-Máthé Miklós író sehová sem beilleszthető, főként Debrecenben.

– Ez így igaz, de ez vonatkozik a valaha itt élt jelentős kollégáimra is. Azt hiszem, Debrecenben „csakazértis” él az ember, makacsul, mindennek ellenére. Olykor fanyarul intézményként említem itt magam, mint a Nagytemplomot. Persze mondhatják a velem nem rokonszenvezők, hogy „mert te olyan nagyképű vagy!” Pedig ezt a példát a lelki-szellemi helytállás, a szabadság, a függetlenség rendíthetetlen objektumának tekintem a magam számára is.

– Miért olyan fontos a szabadság és a függetlenség?

– Azért, mert ha elmegyek egyszer, csak azt hagyom hátra, amivel egyetértek. Éppen a múltkor vetette fel az egyik fiam, hogy megírhatnék két hét alatt egy krimit, vagy egy divatos könyvet, amit vennének, mint a cukrot. Bizonyára így van, csak éppen nem tudnék többet a tükörbe nézni. Szeretném, ha csak olyan művek maradnának utánam, amelyekkel teljes mértékben azonosulni tudok, amiben benne vagyok.

– Vagyis Tóth-Máthé Miklós elsősorban milyennek tartja magát?

– Megkérdőjelezhetetlenül magyarnak és keresztyénnek.

– Ez a legfontosabb?

– Habozás nélkül rávághatom, hogy igen. A református elődeimnek is tartozom ennyivel, erről írok az Őseim a prédikátorok című versemben:

„Debrecenben, hol a szószéken egykor a kiáltó szavú Méliusz püspök állt, még inkább nyomaszt a felelősség, hogy református prédikátorok leszármazottjaként vajon tettem-e én is a magamét láncszem gyanánt hozzájuk kapcsolódva és tudtam-e szólni olykor helyettük is, mert érzem, hogy figyelnek engem ezek a szigorú prédikátorok, számon tartják mit írok, mit mondok…”

Én ugyanilyen voltam tizenhat évesen is, mint most, nyolcvan évesen. Soha nem változtam meg, nem kezdtem el viselkedni. Az igazi egyéniség nem tud mássá változni, ugyanolyan fiatalon és idősen.

– Az édesapja nem szorgalmazta, hogy pap legyen?

– Nem, nem! Nagyon jól látta, hogy erre nem vagyok alkalmas. Már csak azért sem, mert a középiskolai éveimben nagyon rossz tanuló voltam, pedig olyan nagyhírű gimnáziumokba jártam, mint a sárospataki vagy a debreceni. Ez utóbbi inkább arra volt csak jó, hogy látogathattam a színházat és ott döntöttem el, hogy színész leszek.

– Édesapja mit szólt ehhez?

– Inkább mindig egyezkedni próbált velem. Mivel jól rajzoltam, ezt elismerte, de hozzátette, hogy ez nem egzisztencia. Legyek rajztanár! És mellette akár grafikus vagy még festő is lehetek. Ugyanez vonatkozott kezdeti írói próbálkozásaimra is, mikor néhány humoros elbeszélést írtam debreceni diákkoromban. Ekkor már a magyartanárságot jelölte meg azzal, hogy a tanítás mellett írhatnék akár regényeket is. Amikor viszont kijelentettem, hogy segédszínésznek állok a miskolci színházban, teljesen elképedt. Mi az, hogy segédszínész? Segédkezik a színészeknek, vagy micsoda? Azt, hogy segédmunkás, értik a faluban, de ezt nem! Végezzem el a Színművészeti Főiskolát, és akkor már ő is elhiszi, hogy van ehhez tehetségem. Közben abban reménykedett, hogy mint papgyereket, úgysem vesznek fel, de a számításába hiba csúszott. Ugyanis a forradalom után éppen enyhült a megkülönböztetés. Három és félezer jelentkező közül két osztályba huszonkilencünket vettek fel, köztük két papgyereket. Egyikük én voltam, a másikuk egy görög katolikus pap fia, Sztankay Pista, aki nemrégen hagyott itt minket. A korábban feltett kérdésére válaszolva, csak Thália papjának sikerült lennem.

– Aminek végül mégis hátat fordított, hogy aztán a műveiben sok prédikátor által, azok bőrébe bújva szolgálja ezt a szép hivatást.

– Ezt elismerem, de ahogy már erről szó is volt, Isten akarta ezt. Nem tettem mást, csak engedtem elhívásának, és nem bántam meg. Hálás vagyok neki azért, hogy nem csupán életet kaptam tőle, de méltó feladatokat is, hogy ezt megtölthessem tartalommal. Nekem nem kellett szószék, elég volt az is, hogy a regényeimben olykor pap lehettem.

Fekete Zsuzsa, fotó: Vargosz

Az interjú szerkesztett változata megjelenik a Károli Gáspár-díjjal kitüntetett személyiségeket bemutató, készülő interjúkötetben.

Ez történik továbbiak →


Istent keresem

2Kor 13

„Mert semmit nem tehetünk az igazság ellen, hanem csak az igazságért” tovább >


Új fordítású Biblia / Károli-Biblia / Hitvallásaink