Kallódó kamaszok a felépülés útján

2017. december 21., csütörtök

Két éve már, hogy nemcsak felnőttek, hanem kamaszok is gyógyulnak a Kallódó Ifjúságot Mentő Misszió (KIMM) ráckeresztúri otthonaiban: a Fiatalkorúak Drogterápiás Otthona ünnepi előkészületeibe pillantottunk bele advent harmadik vasárnapján.

Egyetemes tapasztalat

A rehabilitációs otthonba vezető út lelkileg és fizikailag is leglassabb és legnehezebb része a vége: az M6-os és az M7-es autópályákhoz egyaránt közel fekvő Ráckeresztúron rossz, kátyús aszfaltúton döcögünk a település szélén álló tinirehab felé. Utunkat kapucniba burkolózott fiatalok keresztezik, akik kis csapatokban vonulnak át a kertek alatt a közeli felnőtt drogterápiás otthonba, közös istentiszteletre. A zsúfolásig megtelt kápolnában első látásra nem is lehet eldönteni, ki a tini és ki a felnőtt, ahogy azt sem, ki a kliens és ki a munkatárs: a függőség, elveszettség, űzöttség tapasztalata egyetemes. A teret átjárja a szinte fehér decemberi napfény, miközben ifjabb Bellai Zoltán a huszonharmadik zsoltár kapcsán arról beszél, milyen biztonságot, jólétet és szabadságot ad Isten az övéinek – azoknak is, akik botladoznak, tévelyegnek, a halál árnyéka völgyében járnak.

Adventet tanulni kell

Az igehirdetés után az egyik volt kliens gitározik és énekel – tompa morajlás követi játékát, mert többen akaratlanul is dúdolják, éneklik vele az istendicséret szavait, és arra is nyugalom száll, akinek végig idegesen járt keze-lába a prédikáció alatt. A felépülésben lévők közös kincse, közös nyelve ez a pár keresztyén ének. Erdős Eszter misszióvezető azt mondja, az adventi időszakban külön figyelmet fordít arra, hogy klienseik karácsonyi énekeket tanuljanak, ugyanis advent első vasárnapján rendre azzal szembesül, hogy a lakók egyáltalán nem ismernek ilyeneket. Sokuknak a szüleik is szenvedélybetegek, akik szenteste ugyanúgy berúgnak, mint az év többi napján, így ezekben a családokban ismeretlen az, ami más szociokulturális közegben természetes: az adventi koszorú, a karácsonyfadíszítés, a közös igeolvasás, éneklés, a közösség megélésének apró gesztusai. Aki az intézményben tölti az ünnepet, az már legalább négy-öt karácsonyi dalt tudni fog, ha lesz családja – magyarázza a lelkipásztor. December 24-én általában benépesül az otthon a misszió munkatársaival és volt klienseivel. „Sokuknak ötletük sincs arra, hogyan ünnepeljék meg a karácsonyt, csak annyit tudnak, hogy december 24-én 11 órakor Keresztúron istentisztelet van – ma is legalább nyolc végzett kliensünk jött el az istentiszteletre. Örülök nekik, de annak örülök a legjobban, ha nem jönnek, mert az azt jelenti, hogy befogadó közösséget találtak maguknak” – mondja Erdős Eszter.

„Karácsonykor érzékenyebbek a fiúk"

A tinirehabon december 23-án tartják a karácsonyi ünnepséget: az idősebb, azaz a terápiában előrébb járó lakók hazamehetnek az ünnepre, ha szeretnének, azonban vannak, akik az intézmény falai között töltik a karácsonyt, de szilveszterre amúgy is mindenkit visszavárnak – mondja Burai Csaba, a tinirehab munkatársa. Advent harmadik vasárnapján nemcsak a mostani lakók, hanem az utógondozó csoport tagjai is az intézményben vannak – rájuk fér az erősítés karácsony előtt, ilyenkor mindig kiéleződnek a kapcsolati problémák, feszültségek. „Karácsonykor érzékenyebbek a fiúk, jobban előtérbe kerül a család, annak sérülése vagy nemléte. Akkor is felerősödik itt a család hiánya, ha az elmúlt években nem is volt igazából velük a fiatal, mert be volt állva az ünnepek alatt” – magyarázza Csaba, aki ezt a KIMM volt klienseként belülről is ismeri, 2005–2006-ban volt terápián. „Főleg azok a karácsonyok vannak bennem, amikor nem tudott annyi kábítószer lenni, hogy átvigyen ezen a karácsonyi ünnepen, hangulaton, itt meg békét éltem meg, szeretetet” – emlékszik vissza.

Az elmúlt két évben Csaba volt ügyeletben szenteste. „Olyan programokat szerveztünk, amelyekről tud­tuk, hogy érdekli őket. Reggel megbeszéltük a teendőket, mindenkinek megvolt a feladata: valaki fát vágott, valaki tüzet rakott, húst pácolt, amit aztán megsütöttünk a kerti kemencében. Az esti csoportalkalmon Igét olvastunk, aztán filmet néztünk. Volt olyan srác, aki azt mondta, nem volt még ilyen békessége. Volt, akinek hiányzott a családja: vele azon dolgoztunk, hogy mitől erősödött fel benne ez az érzés” – idézi fel. A karácsonyi díszletek, a faállítás, díszítés itt is megvannak – meglepő tapasztalat, mennyire élvezik a fiúk a konyhai sürgölődést, ami sokuknak teljesen új élmény. Az is meglepő, mennyire nyitottak a lakók a Bibliára, az evangéliumra: szeretnek dicsőíteni, együtt énekelni, megélni bibliai történeteket a bibliodrámán keresztül. Nagy szó ez azoknál a fiúknál, akik súlyos drogproblémával, sok esetben a nevelőintézetbe kerülés fenyegetése elől menekülve kerülnek be terápiára.

Az otthon jó gazdái

Az intézmény teljesen függetlenül működik a felnőtt rehabilitációs otthontól: a terápiás, tanuló- és lakószobákat, valamint a konyhát, mosodát, étkezőt és konferenciatermet magában foglaló főépülethez tornacsarnok, műhely és kápolna, valamint nagy, füves udvar tartozik kerti tóval, kinti kemencével és élményparkkal. Utóbbit csak a jedi fázisban lévő kliensek használhatják, azért pedig meg kell dolgozni – mondja Endre (az ő nevét riportunkban megváltoztattuk – a szerk.), aki végigvezet minket a házon. A tizenhat éves fiúnak az egyik kedvenc helye a kápolna – nem csak azért, mert itt van a dobfelszerelése. „Asztalosnak tanultam, és mindig rácsodálkozom, milyen zorallul van itt minden összerakva” – mutat fel a nyolcágú csillagot formáló mennyezetre. Ittlétük alatt a fiúk az intézmény jó gazdái, ők látják el a ház körüli teendőket: többek között takarítanak, füvet nyírnak, ellátják a kutyát, ez a terápia része. A tinirehabon 12 és 18 év közötti, függőséggel küzdő fiatalokat várnak hat-nyolc hónapnyi terápiára, ahol a tanítványságtól a jedimester fokozatig juthatnak el egymás és a terápiás munkatársak segítségével. Kevesen jönnek közülük önszántukból, és a fluktuáció is nagy – jelenleg nyolcan laknak bent a házban.

„Belém építettek valamit"

„Hároméves koromban a nagymamámra maradtam: édesanyám elhagyott minket, édesapám alkoholista volt, tízéves voltam, amikor meghalt. Mindent a nagymamámnak köszönhetek: hogy élek, hogy nem kerültem intézetbe, hogy most itt lehetek” – mondja Csongor (az ő nevét szintén megváltoztattuk – a szerk.), aki tavaly december 9-én lépte át a ház küszöbét. Nyolc és fél hónapig volt itt, most utógondozó csoportra látogatott vissza, elmondani: bár egy ideje józan, tanul és dolgozik terápia mellett, de még nincs teljesen jól. „A karácsony nekem nem jelent semmit, csak a fát: taszít, hogy ilyenkor szeretni kell egymást. Most kíváncsian várom, hogy idén mi lesz otthon, de tudom, hogy el is csúszhatok, nem bízhatom el magam” – jegyzi meg. Csongor tizenegy-tizenkét éves korában cserélte először a kosárlabdázás közben megélt felszabadult örömöt és pörgést a drog élvezetére, amelynek hamar a rabjává vált. A rehab előtti évben már naponta speedezett, ami fizikailag és lelkileg is tönkretette, így fordult segítségért a misszióhoz. Tudta, hogy le kell állnia, mégis sokáig tartott, mire lelkileg is megérkezett a terápiás közösségbe. „Tavaly karácsonykor még elég rossz állapotban voltam, pedig ajándékot is kaptam, de ez nekem nem jelentett semmit, inkább az érdekelt, mi lehet a nagymamámmal. Az első két hónapban loptam, hazudtam, aztán minden megfordult, amikor lett mentorom: olyan volt, mint valamiféle pótapa, akinek mindent elmondhatok, aki úgy fogad el, ahogy vagyok, onnantól vettem komolyan a terápiámat. Itt azt kaptam meg, amit még soha máshol: hogy elfogadnak, hogy otthonos környezetben lehetek, nem aggódom, hogy az emberek figyelnek, és vajon mit gondolnak rólam. Amiben legtöbbet segített a ház, az az őszinteség: belém építettek valamit, és már rosszul érzem magam, ha hazudok, ezen meg is lepődöm néha” – vallja meg Csongor. Hozzáteszi: mostani, nehezebb korszakában a hitére sem fordít túl sok időt, így különösen jól­esett neki a ma reggeli igehirdetés a misszió kápolnájában. „Jó volt belenézni az új lakók szemébe, és arra gondolni: ismerem az érzést, ami bennük van, én is voltam ebben az állapotban” – foglalja össze. Ahogy ar­ról a prédikációban szó volt, erőt adó, adventi felismerés ez, a Krisztus-várás időszakának nagy lehetősége: belátni, hogy – ha a halál árnyékának völgyében is, de – úton vagyunk.

Bagdán Zsuzsanna, fotó: Körösvölgyi Zoltán

A cikk megjelent a Reformátusok Lapja 2017. december 24-31-i számában. 

Istent keresem

Zsid 8,1–5

„...ez a legfontosabb: olyan főpapunk van, aki a felséges Isten trónusának jobbjára ült a mennyekben...” tovább >


Új fordítású Biblia / Károli-Biblia / Hitvallásaink

Ez történik továbbiak →