Jel, ami Istenre mutat

2018. február 28., szerda

Elsősorban az anyaság határozza meg jelenlegi életét, mégis szüksége van a gyermekei mellett is végezhető szellemi munkára. Ezért is fogadta el a meghívást a Magyarországi Református Egyház logópályázatára. Szabó Eszter tervezőgrafikussal beszélgettünk elhivatottságról és családi örökségről, égő csipkebokorról és töltött galambokról, az alkotás folyamatáról és nyertes pályamunkájáról: a református egyház új logójáról.

– Jól tudom, hogy édesapja példáját követve Ön is felvette a Bogárdi vezetéknevet?

– Hivatalosan nem vettem fel, de már az egyetemen elkezdtem használni, mert volt egy másik Szabó Eszter is az évfolyamunkon. Azóta lediplomáztunk, a Bogárdi név viszont maradt a helyén. A megkülönböztetés vágya mellett fontos szerepe van ebben a nagyszüleim iránti szeretetnek és tiszteletnek. 

– Meghatározó személyek voltak az Ön számára?

– Nagyon, főleg a gyümölcsöző istenhitük és -szeretetük hatott rám erősen, amivel élték a mindennapjaikat. A nagyszüleim, Szabó Imre és Szabó Imréné Szabó Éva közel negyven évig szolgáltak lelkipásztorként Sárbogárdon. A kommunizmus évtizedeiben sem tagadták meg a hitüket, megalkuvás nélkül hirdették Isten igéjét. Mindig arra tanítottak, hogy bátran álljak ki az igazságért. Ez a mélyen gyökerező református hit a legfontosabb családi örökségem. Ez minden döntésemben, az egész világszemléletemben megnyilvánul, legyen szó magánéletről vagy éppen a munkamorálomról.

– Ezek szerint a szülei is hasonló értékrendet közvetítettek.

– Nagyon érdekes, ahogy a szüleim minket kezeltek: sosem erőltették ránk a saját értékrendjüket. Természetesen voltak elvárásaik, de azokat úgy tárták elénk, hogy nem azt éreztük, hogy csak egy rossz kötelességnek kell eleget tennünk. Sosem kellett beszámolnunk a lelki fejlődésünkről és nem akartak beleszólni az életünk nagy döntéseibe sem. Ehelyett inkább támogattak, amiben tudtak és biztonságos hátteret jelentettek számunkra. Kaptunk egyfajta szabadságot, ami felelősséggel járt. Jó példa erre, hogy amikor látták az elhivatottságomat a rajzolásban, megbíztak a döntésemben, de a középiskolásként elnyert ösztöndíjamat a rajziskolára kellett fordítani. 

Ez a szabadság nem azt jelentette, hogy nem kaptunk iránymutatást tőlük, nyilván közvetítették a keresztyén értékrendet és szerettek volna minél inkább bevonni a gyülekezet közösségébe is. A sikerük titka, hogy mindezt nem erőszakosan tették, hanem indirekt módon, az életükkel, a hozzáállásukkal, az egyházi gimnáziummal, a hasonló értékrendű közösségekkel a környezetünkben. A szüleink mutatták meg a család fontosságát is. Édesanyám áldozatkészségére vall, ahogy félretette a szakmai életét és sokáig mellettünk maradt otthon. Én ma ugyanezt a szeretetteljes biztonságot próbálom továbbadni a gyerekeimnek. Ő egyébként eredetileg vegyész, édesapám rendszeres teológus. A strukturált hozzáállásomat az élet dolgaihoz, azt hiszem, tőlük tanultam. A kapcsolatunkat a gyermekeim születése változtatta meg, mert azóta ők elsősorban nagyszülők, de azt hiszem, ez így természetes.

– Hogyan lett Önből tervezőgrafikus?

– Édesapám mindig sokat foglalkozott szövegekkel – lektorált és fordított –, és gyakran engem is magával vitt egy-egy kiadóba. Ezek a kirándulások egy különleges világot tártak fel előttem, ami a pályaválasztásomat is meghatározta. Mindig is nagyon szerettem rajzolni, ebben volt tehetségem, de a kiadókban szerzett élményeim jelölték ki egyértelműen az utamat. A pályaválasztás idején Békési Sándor református lelkész volt a mesterem, aki többek között a Mézga család és a Doktor Bubó rajzfilmsorozatok megalkotásában is részt vett. Az ő javaslatára felvételiztem a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemre. Arra készültem, hogy én majd nagyon sokat fogok rajzolni, negyedéves egyetemi hallgató lehettem, amikor rájöttem: ha nem tanulom meg használni a számítógépes programokat, nem lesz munkám. Így egy év ösztöndíj után belevetettem magam a digitális tervezésbe. Ma már szinte csak számítógépen dolgozom, de ha tehetem, mindig alkalmazok manuális technikát is. 

– Mely munkáit emelné ki?

– Nagyon sokat jelentett együtt dolgozni a bécsi magyar intézettel, a Collegium Hungaricummal. Olyan kortárs művészek katalógusait készíthettem el, mint például Fehér László Kossuth-díjas magyar festő. Lelkileg mégis meghatározóbb volt a Bibliamúzeum projektje, amelyben gyermekillusztrációkat készítettem. Felemelő volt egy nagyon jó csapattal együtt dolgozni és az eredetileg kicsit száraz, könyvszagú kiállításból valami egészen mást létrehozni közösen: egy interaktív, vizuálisan és koncepcionálisan jól felépített, sokrétű és a gyermekeket is vonzó tárlatot. A témába is könnyen bele tudtam helyezkedni, hiszen akkoriban született meg kisfiam, Boldizsár.

– Édesapjával is rendszeresen dolgozik együtt. Milyen a közös munka Bogárdi Szabó István püspökkel?

– Legfőképp a szakmaiság jellemzi, átértékelődik a szülő-gyermek viszony. Meghallgatjuk és meg is fogadjuk egymás tanácsait. Édesapám, egyszerre több szempontra is koncentrálva, nagyon konstruktív javaslatokat tesz, legyen szó olvashatósági vagy a borítót érintő kérdésekről. Két jelentős közös munkánk az utóbbi évekből a Mindig imádkozni című mű, amely a Miatyánkot elemzi gondolatonként, valamint a Hittem, azért szóltam című prédikációgyűjtemény, amely az Apostoli Hitvallás bibliamagyarázata. Hozzám általában csak a tartalmilag teljes, olvasásra alkalmas szöveg jut el, amit ő már több körben ellenőrzött előtte. A szöveghez két-három fajta illusztrációtervet készítek, és elindul a legélvezetesebb része az alkotásnak: a közös gondolkodás, hogyan lehetne a legjobban kivitelezni az eredeti ötletet. Sokat beszélgetünk és együtt formáljuk a művet, míg megszületik a végeredmény. 

– Tervezőgrafikusként mit gondol a református jelképrendszerről?

– A református egyháznak gazdag szimbolikája van. Elég, ha csak a csillagra, a legismertebb jelképünkre gondolunk. Egyszerre idézi fel a betlehemi csillagot, ami elvezette a napkeleti bölcseket Jézushoz, de utal a hajnalcsillagra és átvitt értelemben a ragyogásra is. Arra is felhívja a figyelmet, hogy az egyház feladata fényt és utat mutatni az embereknek. A kakashoz az egyház örömhírhozó szerepét társíthatjuk, alakja lelki ébredésre bátoríthatja a híveket. Ezek mellett közismertek a zászlós bárány, a gyermekeit vérével tápláló pelikán, a nyitott Biblia, a Szentlélek galambja és a kehely jelképei is. Dédapám, Szabó Imre fasori lelkipásztor a Református jelvények című könyvében írt a megrepedt nád és a pislogó gyertya szimbólumairól is, de említhetném fasori gyülekezeti pecsétjét is, amelyet az égő csipkebokor képével díszítettek. Míg az 1940-es években ezek bevett jelképeknek számítottak, ma már nem feltétlenül élnek a református köztudatban. 

– Mi a jelképek szerepe?

– Vizuálisan, egy-egy letisztult és egyértelmű képben mondják el hitünk sokszor nehézkesen és túlburjánzóan megfogalmazott igazságait. Érdekes lenne megvizsgálni őket kultúrtörténeti szempontból is, ahogy azt is, létezik-e egyáltalán református színvilág. Ha igen, biztos vagyok benne, hogy egyik alapvonása a reformátori puritánság és a letisztultság. Elég csak a templomainkra gondolni. A fehérségük, a tisztaságuk is azt közvetíti, hogy verbalitás fókuszú egyház vagyunk, az istentiszteletünk legfontosabb eleme a prédikáció, vagyis a szóbeliség. A színvilág, a díszítések minden arra hivatott csupán, hogy az elhangzott szóra irányítsák a figyelmünk.  

– Az egyszerűsége miatt lett a Magyarországi Református Egyház logópályázatára benyújtott pályaművében is a Kálvin-csillagé a főszerep?

– Igen, sokat gondolkodtam és végül arra jutottam, hogy egy nagyon egyszerű, letisztult, ugyanakkor ezer szállal a reformátussághoz kötődő jelnek kell lennie, ami jól működik pici képként és nagy méretben is. Hosszú folyamat volt, amíg a különböző változatokat minden plusz dologtól megfosztottam és leredukáltam egyetlen, kifejező jelképpé. Egy logó elsődleges célja, hasonlóan a jelvényekhez, hogy nagyon gyorsan és egyértelműen közvetítsen üzenetet. Ezért sem tud logóként funkcionálni a címerünk, ami nagyon szépen kidolgozott, de túlságosan részletgazdag. Így választottam nonfigurális szimbólumot. Ha egy kakas nincs eléggé pontosan megrajzolva, félő, hogy töltött galambnak nézik. A csillag ezzel szemben félreérthetetlen.

– Hogyan közvetíti a csillag a református alapértékeket és hitet?

– Úgy gondolom, nem a jelképeknek kell a hitet közvetíteniük, hanem nekünk, embereknek a saját példamutatásunkkal. A szimbólumok nem a hitet mutatják meg, hanem felhívják rá a figyelmünket. A csillag egy olyan közérthető és sokrétű jel, ami egyértelműen hozzánk, reformátusokhoz kötődik, letisztultságot és jó értelemben vett egyszerűséget közvetít. A már említett jelentések mellett fontos, hogy felfelé mutat az Úrra – jelképesen és a templomaink tornyán egyaránt. A pályázat bronz színvilága is a templomtornyok ékére utal. Nem éreztem úgy, hogy bármi is jobb lehetne annál, ami már ötszáz éve működik.

– A logó részét képezi a szöveg is.

– Így igaz, a csillag mellett szerepel a felirat: Magyarországi Református Egyház. Az a jó logó, ahol a kép és a szöveg szerves egészet alkot, egyik se nyomja el a másikat, mindkettő megfelelő arányban érvényesül. Az arculatnak lesz egy kiegészítő eleme is. Ez egy növényi motívum, indához vagy borostyánhoz hasonlít és a névjegykártyák hátoldalán találkozhatunk majd vele dombornyomásban. 

Új arculat készül

„Szeretnék mindenkit megnyugtatni, hogy a Magyarországi Református Egyház címere megmarad, a logó mellette él majd" – hangsúlyozta Gér András zsinati tanácsos. Címerünk idén 85 éves, ám egyházunknak a mai napig nem volt logója. Míg az elsőre a heraldika szabályai vonatkoznak, utóbbi funkciója, hogy könnyen felismerhető és beazonosítható legyen. Az előző év végén felkért hat tervezőből négy készítette el arculati tervét, ezek név nélkül kerültek az Elnökségi Tanács elé. Az egyházvezetők végül Szabó Eszterét választották. Az új, egységesebb arculati elemek fokozatosan váltják majd a jelenlegieket a következő hónapokban. Ennek első eleme a most bemutatott logó, amely már a szintén a napokban induló egyszázalékos kampányban is megjelenik.

– Mi adta az inspirációt a munkához?

– Felszabadítóan hatott rám, hogy ez nem megrendelés, hanem pályázat volt, azaz nem volt kényszer, hogy mindenképp tökéletesen kell sikerülnie. A verseny részét el tudtam engedni, és csak a szellemi munkára koncentráltam. Nagyon élveztem, ahogyan formálódtak a gondolatok és egymást csiszolva adták ki a végeredményt. Olyat szerettem volna alkotni, ami illik az egyházhoz. Ebben segítségemre volt, hogy otthonosan mozgok ebben a világban és jól ismerem, hiszen ebben nőttem fel. A legfontosabb motivációm mégis az volt, hogy valóban legyen egy jó arculata az egyháznak, ami a javát szolgálja. Nekem ez szívügyem. 

Szoták Orsolya, Fotó: Vargosz

Istent keresem

2Tim 2,19–26

„De az Úr szolgája ne viszálykodjék,...” tovább >


Új fordítású Biblia / Károli-Biblia / Hitvallásaink

Ez történik továbbiak →