Hitből, emberségből cselekedtek

2010. szeptember 22., szerda

A skót református Jane Haining mellett evangélikus lelkész, katolikus egyházi emberek, politikusok és külföldi diplomaták lettek a budapesti rakpartok új névadói.

Sokan keresztyén hitük, mások emberségük, együttérzésük miatt voltak képtelenek tétlenek maradni és segítettek az üldözötteken a II. világháború magyarok számára talán legsötétebb napjai, a nyilasuralom ideje alatt. A deportálások, rögtönzött kivégzések, biztos halál elől tízezreket mentettek meg olyanok, akik dacoltak a veszélyekkel és rejtekhelyeken, menlevelekkel, hamis kereszt- és útlevelekkel segítettek az üldözött zsidóknak. A fővárosi közgyűlés a Carl Lutz Alapítvány javaslatára június elején döntött úgy, hogy a világháborús helytállókról nevezi el a pesti és a budai alsó rakpartokat: tizenkét nagyszerű emberről emlékeznek meg így. Közülük az Auschwitzban meghalt Jane Haining életéről már írtunk, most a többi rakpartnévadót is bemutatjuk. A skót református misszionáriusnő mellett evangélikus lelkész, pápai nuncius, katolikus nővérek, politikusok és külföldi diplomaták emlékét örökítették meg az átnevezéssel. A helytállók közül hárman – Jane Haining, Salkaházi Sára, Raoul Wallenberg – életükkel fizettek a cselekedeteikért, de elismerésben, megbecsülésben a többi segítőnek is kevés része volt életében.

Budai oldal
Gróf Esterházy János rakpart (Mozaik utca-Árpád híd)

A névadók közül biztosan a legellentmondásosabban megítélt személyiség a felvidéki magyarság XX. századi történetének legnagyobb hatású politikusa. Esterházy János 1901-ben született, mélyen katolikus hívő főnemes volt. Családja a birtokai kilenc tizedét elveszítette a Trianon utáni Csehszlovákiában, mégis – saját szóhasználatával élve – Szlovenszkóban maradt. 1932-ben lett az Országos Keresztény Szocialista Párt társelnöke, 1935-ben Kassa képviselőjévé választották. Az egyesült felvidéki magyar pártot is vezette, majd Csehszlovákia új elnöke, Edvard Benes miniszteri posztot kínált neki. A felkérést azzal utasította vissza, hogy előbb rendezzék a magyar kisebbség jogait. 38-ban, amikor a felvidéki magyarlakta területek jelentős részét – választókerületét, Kassát is – visszacsatolták Magyarországhoz, úgy döntött, a Csehszlovákiában maradt hetvenezer honfitársa képviseletét látja el. 1942-ben aztán a pozsonyi parlament egyetlen tagja lett, aki nem szavazta meg a deportálásokat elrendelő zsidótörvényt.

Majd aktívan is mentette a zsidókat: most már bizonyítékok is vannak rá, hogy birtokáról nem engedett elhurcolni kétszáz munkaszolgálatost, majd részt vállalt abban, hogy Puskás István zólyomi, Sedivy László nyitrai és Brányik Sándor eperjesi református lelkészek több mint ezer izraelitát kereszteltek meg menekítésképpen. Esterházy a háború után elítélte a kassai kormányprogram magyarellenes kitételeit, amiért a csehszlovák állam letartózatta, majd átadták a KGB-nek és Szibériába hurcolták. Távollétében halálra ítélték, majd súlyos betegsége miatt ezt életfogytiglanra változtatták. 1957-ben, börtönben halt meg. Oroszország már 1993-ban rehabilitálta, Csehország és Szlovákia ezt máig nem tette meg, egy jeltelen prágai sírból csak 2007-ben kerültek elő földi maradványai.

Méltatói szerint nemcsak a rehabilitálásra, hanem a jeruzsálemi Jad Vasem intézet zsidómentőknek adott elismerésére is méltó. Emellett már többször szót emeltek a magyar politikusok, például Orbán Viktor 2005-ös izraeli látogatásakor, valamint Sólyom László is, 2007-ben, de ugyanígy tett Simon Wiesenthal. A rakpartok átnevezése kapcsán éppen a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége (Mazsihisz) javasolta, hogy róla is megemlékezzenek.

Esterházy történelmi érdemeit nemcsak az egykori Csehszlovákia örökösei vonják kétségbe. A magyar politikus a 30-as években a masaryki  állam ellenségeként deklarálta magát, majd elítélte a benesi dekrétumokat. Sokan megjegyzik, a szlovákokat emellett az is zavarja, hogy az egyedüli, aki nemet mondott a zsidók deportálására, épp egy magyar volt. A Jad Vasem Intézetnél azonban szlovákiai zsidók tiltakoztak esetleges kitüntetése ellen, és Magyarországon is többen fejezték ki ellenérzésüket ezzel kapcsolatban.

Az ellenzők felidézik, hogy a deportálásokat elrendelő törvényt valóban nem szavazta meg, de valamennyi korábbi, a zsidókat hátrányosan érintő jogszabállyal egyetértett. Idézni szokták ellentmondásos szavait is, amellyel nem szavazata után álláspontját magyarázta a pozsonyi magyar nagykövetnek: “Legfiatalabb korom óta mindig zsidóellenes beállítottságú voltam és az is fogok maradni”, de a deportálásról szóló törvényt „mint magyar és keresztény és mint katolikus istentelennek és embertelennek tartom.” Az elismeréséért küzdők viszont állítják, Esterházy csupán politikai taktikázásból vallotta magát antiszemitának.

Az érvek és ellenérvek tetszőleges ideig folytathatóak lennének, annyi biztos, mostantól Budapest emléket állított gróf Esterházy János kiállásának.

Slachta Margit rakpart (Árpád híd-Margit híd)

Az 1884-ben született Slachta Margit szintén felvidéki nemes családból származik, lengyel gyökerekkel. Nevét sokszor németesen, Schlachtának írják, a rakpartpartszakasz magyaros írásmóddal őrzi az emlékét.

Akárcsak Jane Haining, ő is otthagyta polgári foglalkozását – tanítóképzőt végzett, majd Győrben és Budapesten tanított – és 1908-ban szerzetes, nővér lett és beállt a Szocális Missziótársulatba. 1923-ban, körülbelül húsz társával együtt otthagyta a Missziótársulatot és megalapította a máig működő Szociális Testvérek Társaságát. Slachta Margit ekkor már politikusi pályáján is elindult: 1918-ban alapította meg pártját, a Keresztényszocialista Női Pártot (ennek volt előzménye mozgalma, a Keresztény Női Tábor). Politikusként nagyon sokat tett a nők választójogáért, majd 1920-ban – a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártja színeiben – ő lett az ország első parlamenti képviselőnője. 1922-ig volt a parlament tagja.

A két világháború között folyamatosan vezette a Szociális Testvéreket. A 30-as évek második felétől a náci nézetek, a zsidóellenesség fokozódása előbb elvi, aztán gyakorlati ellenállásra késztette. 1939-ben társelnöke lett a zsidótörvények által érintett katolikusok védelmére alakult Magyar Szent Kereszt Egyesületnek. 1940-ben beadványt írt a munkaszolgálatosok érdekében. 1941-ben tiltakozott a magyarországi zsidók elleni első, Kamenyec-Podolszkiji (körösmezei) deportálás ellen. Amikor 1942-ben értesült az akkor megindult szlovákiai deportálásokról, Pozsonyba utazott, majd 1943 februárjában kihallgatást eszközölt ki XII. Pius pápánál. Ezután a katolikus egyházfő lépéseket tett a zsidók érdekében és az elhurcolásokat leállították. A Szociális Testvérek a legnehezebb időkben zsidók százait bújtatták, Thököly úti rendházukban lelt menedékre például Heltai Jenő, és Slachta Margitnak köszönhette megmenekülését Radnóti Miklós felesége, Gyarmati Fanni is.

A világháború befejezése után képviselő lett, 1945-ben és 1947-ben is megválasztották, de egyre inkább elszigetelődött a kommunizmus felé sodródó parlamentben. Kifogásolt felszólalásai miatt többször is felfüggesztették mandátumát, majd a 49-es választásokon már nem indulhatott el. Ekkor döntött az emigrálás mellett, de úgy gondolta, visszatér. Többé azonban nem jöhetett vissza Magyarországra, 1974-ben, Buffalóban halt meg. A jeruzsálemi Jad Vasem Intézet 1985-ben a Világ Igaza címmel tűntette ki, 1995-ben a magyar kormány is elismerte az ő és a Szociális Testvérek Társasága tevékenységét.

Angelo Rotta rakpart (Margit híd-Batthyány tér)

Tizenöt éven keresztül, egészen a világháború utolsó napjaiig volt a Vatikán budapesti nagykövete Angelo Rotta. A pápai nuncius 1944-ben minden elkövetett, hogy Horthy Miklóst a deportálások leállítására, a magyarországi keresztyén egyházakat és XII. Pius pápát pedig tiltakozásra bírja. Több ezer menlevelet bocsátott ki, számos budapesti ház zsidó lakóit helyezte pápai védelem alá, megbízottai sok embert mentettek ki a hegyeshalmi halálmenetekből. Tevékenységéről Baranszky Tibor, a maga is sok életet megmentő kispap elbeszéléséből tudhattunk meg többet. (Baranszky gyűjtőtáborokba, halálmenetek közé ment el, és a megszerzett menlevekkel a tömegből szedte ki a megmenekíthető zsidókat. 1948 és 53 között politikai okokból börtönben ült, 56-ban a Vatikánban próbált segítséget kérni, végül az Egyesült Államokba emigrált.)

A Vatikán volt az egyike azon kevés államoknak, amelyeknek a nácik megengedték, hogy menlevelet adjanak ki. A menlevelet kapók kivándorlási útlevél-várományossá minősültek, akiknek a háború megszűnése után joguk lett volna a nekik menlevelet adó országba Magyarországról kivándorolva letelepedni.

Angelo Rottát a szovjet hatóságok 1945. április 4-én kiutasították Magyarországról, és ezzel megszakadtak a kapcsolatok a Szentszékkel. A nuncius 1957-ben vonult vissza a diplomáciai feladatoktól és 1965-ben hunyt el. A Jad Vasem Intézet 1997-ben tüntette ki a Világ Igaza címmel.

Sztehlo Gábor rakpart (Batthyány tér-Lánchíd)

Az evangélikus lelkész Sztehlo Gáborról való rakpartelnevezéssel a református egyház alapította Jó Pásztor Bizottság tevékenységéről is megemlékezett a fővárosi közgyűlés. Az 1909-ben született lelkipásztor Raffay Sándor evangélikus püspök megbízásából lett a Jó Pásztor Bizottság tagja, 1944-ben.

A bizottságot még 1942-ben hozta létre a Magyarországi Református Egyház Egyetemes Konventje Muraközy Gyula lelkész irányítása alatt, és a zsidó származású református lelkész, Éliás József lett az igazgató. A bizottság (teljes nevén: Magyarországi Református Egyház Egyetemes Konventje Jó Pásztor Missziói Albizottsága) formálisan az egyház keretein belül működött, valójában attól teljesen függetlenül dolgozott. Ez bizonyos védettséget jelentett, ugyanakkor a zsinat hivatalosan nem támogathatott olyan tevékenységet, amely törvénybe ütközik, a bizottság pedig idővel túllépte az eredeti kereteket. A bizottság eredeti célja a református egyház zsidó származású tagjainak lelkigondozása és a rászorulók szociális és karitatív gondozása volt. A Jó Pásztor Bizottság mindenkinek segített, de elsősorban a zsidó származású protestánsok fordultak hozzá. Tagjai látogatták a munkaszolgálatosokat, az internálótáborokat, árvaházat hoztak létre, majd terjesztették a menleveleket, keresztleveleket állítottak ki.

A nyilasuralom kezdetével Éliás József helyzete ellehetetlenült, így hárult a szervezőmunka nagyja Sztehlo Gáborra. Néhány hét alatt harminckét otthont szervezett zsidó gyermekeknek, hogy megvédjék őket az elhurcolástól. Ezek magánlakásokban, illegálisan működő menedékek voltak, két kivétellel Pesten és Budán (az ikervári kastélyban, valamint Csákváron is működött ilyen). Előfordult, hogy Sztehlo Gábor és munkatársai a Király utcából autóval menekítettek ki a gettóból gyermekeket otthonokba, de megtörtént, hogy az otthonból kellett a nácik elől eltűnni. Összesen 1500 gyerek és 500 felnőtt köszönheti megmenekülését Sztehlo Gábornak és társainak.

Az evangélikus lelkész a háború után is tovább foglalkozott a gyerekekkel, hiszen nagyon sokuk szülei soha nem tértek haza. 1945-ben, a zugligeti Pax Gyermekotthonban megalapította a Gyremekköztársaságot, a Gaudiopolist, ahol később összesen közel nyolcszáz menekült gyerek élt. Az intézmény, meglepő módon, egészen 1950-ig működhetett. Sztehlo a Rákosi-korszakban is evangélikus szeretetotthonokat alapított, segédlelkész volt, és családja 56-os távozása után is Magyarországon maradt. 1961-es svájci látogatása alatt infarktust kapott, ezért az országban maradt. Nem térhetett vissza többé Magyarországra, 1974-ben hunyt el, hamvait a Farkasréti temetőben helyezték el.

Sztehlo Gábor tevékenységének már többször is emléket állítottak. Radványi Géza 1947-es filmje, a Valahol Európában nemcsak a Gaudiopolisról szól, hanem a szerepek nagy részét is az ott lakó gyerekek alakították. A lelkipásztort az első magyarok között, 1972-ben tüntette ki a Jad Vasem Intézet. Emléktáblák örökítették meg tetteit a hatvani és a budavári evangélikus templom falán, valamint Nagytarcsán két helyen is. Utóbbi településen utca viseli a nevét, akárcsak a budapesti XII. kerületben. Gyámolítottjai 1990-ben alapítványt hoztak létre az emlékére, gyermekotthon és főiskolai előadóterem viseli a nevét. 2009. szeptember 25-én, születésének századik évfordulóján pedig felavatták szobrát a budapesti Deák Ferenc téren.

Friedrich Born rakpart (Lánchíd-Erzsébet híd)

A Nemzetközi Vöröskereszt magyarországi követeként tett meg mindent a német deportálások megakadályozásáért Friedrich Born. A svájci üzletember már 1936-tól Budapesten élt, a Svájci Kereskedelmi Központ igazgatójaként dolgozott. 1944. május 9-én lett a Vöröskereszt követe és ekkortól alapjában véve megváltozott a szervezet hozzáállása a zsidók ügyéhez. Addig ugyanis úgy vélték, a zsidó polgárokkal való foglalkozásra – nem lévén hadifoglyok, munkaszolgálatosok – nem terjed ki a szervezet hatásköre. Born azonban jelentősen átlépte hatáskörét és a becslések szerint közel 15 ezer ember köszönhette neki és segítőinek az életét.

Teljes zsidómentő akciót szervezett, a felnőttek és a gyerekek menekítésére egyaránt koncentrálva. Born kezdeményezésére a Vöröskereszt genfi központja levélben fordult Horthy Miklóshoz és közvetve ennek hatására is, leállították a deportálásokat. A nyilas hatalomátvétel után Born elérte, hogy a Vöröskereszt menleveleit is elfogadják a hatóságok, védett házaik pedig az egész országban területen kívüliséget élveztek. Így lett például a teljes pannonhalmi apátság védett terület. Ilyen, védettséget élvező helyek voltak az előbb bemutatott Sztehlo Gábor szervezte gyermekotthonok is. Mentességet élvező iratnak nyilváníttatta a Vöröskereszt fényképes igazolványát, amiből aztán 1300-at adtak ki. 1944. november 27-én személyesen találkozott Szálasi Ferenccel; a megbeszélés ugyan kevés eredményt hozott, de a Vöröskereszt mozgásterét jelentősen növelte.

A Budapestet elfoglaló szovjetek – akárcsak más zsidómentőket – a svájci üzletembert is kétkedéssel kezelték és Romániába hurcolták. Végül megmenekült, Isztambulon keresztül jutott Svájcba. Sok helytállóhoz hasonlóan ő is visszatért megszokott életéhez és megtartotta magának történetét; tevékenységéről azért képet kaphatunk a Vöröskeresztnek 1945-ben írt jelentéséből. A Világ Igaza kitüntetést 1988-ban kapta meg, Budapesten az V. kerületi Arany János utca 31. alatt, a Vöröskereszt székházában állítottak neki emléktáblát.

Raoul Wallenberg rakpart (Erzsébet híd-Szabadság híd)

Az alsó rakpartok új névadói közül messze a legismertebb a tragikus sorsú svéd diplomata, Raoul Wallenberg. Személyéről, tevékenységéről sok minden tudható, ezért röviden mutatjuk be.

Az 1912-ben született Raoul még világra jötte előtt elvesztette édesapját, de így is biztos helyre került: a Wallenbergeké Svédország egyik leggazdagabb és legbefolyásosabb családja. Nevelésére nagy hangsúlyt fektetett nagyapja és édesanyja, fontos banki pozícióba szánták, hosszú külföldi utakra küldték, hogy világot lásson. A család azonban nem bízott a húszas éveiben járó Raoul képességeiben és így munkát sem szívesen adtak neki.

Későbbi sorsa talán akkor dőlt el, amikor egyik nagybátyja egy olyan stockholmi cégnél helyeztette el, amelyet egy magyar zsidó, Lauer Kálmán vezetett. Az öt-hat fős élelmiszer-kereskedelmi vállalkozás külföldi ügyekkel foglalkozó igazgatója lett, és így sokat utazott. 1944-ben kapott budapesti megbízatása azonban minden előzmény nélküli, indokolatlan és kockázatos lépés volt. Feltehetően egyéni érdekek húzódtak meg emögött: az őt foglalkoztató Laueré és a céget tulajdonló Sven Saléné. Utóbbinak ugyanis hatása volt arra, hogy kit küld Budapestre az amerikai Háborús Menekültek Bizottsága a svéd követség keretein belül.

Wallenberg 1944. július 9-én érkezett Budapestre, és a svéd nagykövetség titkáraként deklaráltan a már folyó zsidómentő akciók segítése lett a feladata. Bár tapasztalatlan volt, és sem az országot, sem a nyelvet nem ismerte, rögtön szervezni és intézkedni kezdett. A svéd fiatalember – ekkor 32 éves volt – 1944 végéig 4500-5000 menlevelet bocsátott ki, ezeket sokszor saját kezével írta meg. Ahogy a helyzet súlyosbodott, a nyilasok uralmával, más módszerek után nézett. Figyelte az eseményeket, járta a várost, de az országot is, és sajátkezűleg emelt ki a tömegből menleveles zsidókat. Előfordult, hogy személyesen akadályozta meg, hogy munkaszolgálatosokat Németországba hurcoljanak.

Az SS-tisztek többször is megfenyegették, megfélemlíteni nem tudták, de azért gyakran változtatott lakhelyet. Vesztét az újabb megszállók, a szovjetek okozták. A Debrecenben állomásozó Malinovszkij tábornagyhoz önként indult el, bár tisztában volt vele, le is tartóztathatják. Egyes források szerint azonban neve szerepelt egy listán, amely az orosz titkosszolgálat, az NKVD által letartóztatandó svédek nevét tartalmazta. Annyi biztos, hogy hamarosan Moszkvába került és a jelenlegi adatok szerint a Lubjanka börtönben halt meg, július 17-én. Egy nemrég nyilvánosságra került dokumentum szerint azonban elképzelhető, hogy mégsem ekkor, hanem később vesztette életét.

Emlékét több módon is megörökítették Budapesten és szerte a világban. A XIII. kerületben utca viseli a nevét, a Szent István parkban és a II. kerületben is szobrot állítottak neki, a VII. kerületben szakközépiskolát neveztek el róla. 1966-ban a Világ Igaza lett, 2003-ban posztumusz Budapest díszpolgára lett.

Valdemar és Nina Langlet rakpart (Szabadság híd-Petőfi híd)

A svéd-orosz házaspárt a Vöröskereszt keretében kifejtett tevékenysége okán ismerték el.

Valdemar Langlet a korai eszperantisták egyike volt, és második feleségével, az orosz származású Nina Borovko Langlet-vel 1931 óta élt Budapesten. A férfi nyelvi lektor volt a Pázmány Péter Tudományegyetemen, emellett országa nagykövetségén is dolgozott. 1944 tavaszán a svéd nagykövet javaslatára nevezték ki az ekkor már 72 éves tudóst a Svéd Vöröskereszt magyarországi vezetőjének. Ekkor már a saját otthonukban is bújtattak gyerekeket, felnőtteket, majd bérelt lakásokban, vidéki házakba is rejtettek el menekülő zsidókat.

A Svéd Vöröskereszt anyagilag és élelemmel is segítette Sztehlo Gábor gyermekmentő akcióit. Menleveleket is bocsátottak ki, de ilyeneket csak olyan embereknek tudtak adni, akik bármilyen kapcsolatot fel tudtak mutatni Svédországgal. Négyszáz ilyen dokumentumra volt megállapodásuk a hatóságokkal, de a sorszámok mögé betűket biggyesztettek, így végül négyezer menlevelet tudtak kiadni. Az önkénteseket szervező és hatalmas apparátust kiépítő Langlet-ék ugyancsak elérték, hogy a Svéd Vöröskereszt is védetté nyilváníthatott házakat Budapesten.

Tevékenységük jelentősége abban is áll, hogy a Zsidó Tanácstól 1944 júniusában megkapták az Auschwitz-jegyzőkönyvet és azt lefordították svédre. Megküldték V. Gusztáv királynak, aki ezután levélben fordult Horthy Miklóshoz, hogy akadályozza meg a deportálásokat.

Valdemar és Nina Langlet munkájával példát és irányt adott Raoul Wallenbergnek is, aki először hozzájuk fordult júliusi Budapestre érkezése után.

A házaspár folytatta a munkát a háború végével is, de Valdemar egészségi állapota 1945 májusára teljesen megromlott és hazájába szállították. A magyar kormány már 1946-ban elismerte tevékenységüket, a Jad Vasem Intézet 1966-ban tüntette ki őket, mégis szegénységben, gyakorlatilag elfelejtve éltek 1960-as, illetve 1988-as halálukig. Újpesten utca és iskola viseli a Langlet Valdemár nevet.

Pesti oldal
Carl Lutz rakpart (Dráva utca-Margit híd)

Kalandos életútja néhány budapesti éve alatt a svájci alkonzul, Carl Lutz a források szerint összesen hatvankétezer zsidónak segített megmenekülni a náci terror elől. 1895-ben született, majd tizennyolc évesen az Egyesült Államokba vándorolt ki. Hazájától azonban így sem szakadt el, mert Svájc kereskedelmi képviseletein, konzulátusain dolgozott. Húsz évig élt az USA-ban, majd a palesztinai Jaffában lett alkonzul.

1942-ben érkezett Budapestre, itt is alkonzul lett. A többi felsorolt külföldi diplomatával szemben már ekkor megkezdhette a zsidók segítését: kapcsolatait kihasználva felvette a kapcsolatot a Palesztinába való kivándorlást szervező Sochnuttal és tízezer gyerek Palesztinába emigrálását szervezte meg.

A vészkorszak beköszöntével Carl Lutz is hasonló módszerekkel folytatta a mentést, mint a többi Budapesten működő diplomata: menleveleket, útleveleket adott ki, védett házakba vitt zsidókat. Menleveleinek sajátossága volt, hogy elérte, nemcsak egyéni dokumentumokat adhatott ki, hanem egyszerre ezerfős védleveleket bocsáthatott ki. Az általa szervezett védett házak legnagyobbja volt a Vadász utca 29. alatt található Üvegház, ahol háromezren leltek menedéket.

A háború után visszatért Svájcba, de elismerés helyett felelősségre vonás várta: felettesei úgy ítélték meg, átlépte a hatáskörét. Csak 1958-ban rehabilitálták. 1963-ban utcát neveztek el róla Jaffában, egy évvel később, első svájciként megkapta a Világ Igaza címet. 1991-ben, a pesti gettó egykori bejáratánál, a Dohány utcában szobrot kapott. Emlékét őrzi a Carl Lutz Alapítvány, amelynek elnöke, Vámos György kezdeményezte a rakpartok elnevezését. Az Üvegházban 2005 óta emlékszoba működik.

Idősebb Antall József rakpart (Margit híd-Lánchíd)

Az elmúlt években többször is próbáltak a néhai miniszterelnökről, Antall Józsefről közteret elnevezni, mivel azonban a halála óta nem telt el huszonöt év, ez meghiúsult. Most szintén ismert édesapjáról neveztek el közteret, amire eddig nem volt példa Budapesten. Varsóban igen, ott már 1981-ben lett Antall József utca, a lengyel főváros történelmi belvárosában tábla is őrzi az egykori kisgazda politikus emlékét.

Az FKGP egyik alapítója a második világháború kitörésekor belügyi államtitkár és menekültügyi kormánybiztos volt. A német megszállók elől Lengyelországból tízezrével menekülők, köztük sok zsidó elhelyezéséről és személyi biztonságáról gondoskodott. Több mint száz lengyel zsidó árvagyereket mentett meg azzal, hogy keresztyén papírokat kaptak, és Vácon, egy keresztyén bentlakásos iskolában létrehozták számukra a Lengyel Tiszti Árvák Otthonát. De természetesen felnőttek is köszönhették neki a megmenekülésüket.

A német megszállással id. Antall József lemondott pozíciójáról, majd letartóztatta a Gestapo. Csak 1944 októberében engedték szabadon, egy fiatal református lelkész, Hőgye Mihály hozta ki a rabkórházból. Antall József a háború után, 1945-46-ban, újjáépítési miniszter, 1953-ig  volt. A Jad Vasem Intézet 1991-ben posztumusz tüntette ki.

Jane Haining rakpart (Lánchíd-Erzsébet híd)

Az 1944 augusztusában Auschwitzban meghalt skót református misszionáriusnő életéről korábbi cikkünkben részletesen olvashatnak.

Salkaházi Sára rakpart (Szabadság híd-Közraktár utca)

Az 1899-ben született boldog Salkaházi Sára, akárcsak Jane Haining, élete első felében polgári foglalkozást űzött, később lett nővér, és mártírhalálát szintén árulás okozta végül.

A tehetős kassai polgárcsaládból származó Salkaházi Sára (eredeti nevén Schalkház Sára) tanítónőként diplomázott, de Trianon után megtagadta a Csehszlovákiának teendő hűségesküt, ezért nem maradhatott a pályáján. Újságíró szeretett volna lenni, erre is kevés esélye volt, így könyvkötőnek képezte magát, de emellett felvidéki magyar lapokban kezdett publikálni. Életvitelét később úgy jellemezte, az az újságírókra jellemző volt: “Önállóság, cigaretta, kávéház, csavargás a nagyvilágban hajadonfőtt, zsebre dugott kézzel, friss vacsora egy kis kocsmában, cigányzene.”

1927-ben vett élete fordulatot, ekkor ismerkedett meg a Slachta Margit alapította Szociális Testvérek Társaságával. Két évvel később fogadták el jelentkezését novíciának, első fogadalmát 1930-ban tette, az örök fogadalomtételre 1940-ben került sor. Salkaházi Sára fáradhatatlanul dolgozott, a komáromi karitászt vezette, tanított, gyermekkonyhát, kegytárgyüzletet, szegényházat felügyelt és folyóiratot is szerkesztett. Nagyon kimerülten 1934-ben Kassára helyezték vissza, fáradtságát ugyanis bizonytalanságként értelmezték, ekkor még nem engedték, hogy letegye az örök fogadalmát. 37-ben költözött végleg Budapestre, mert egy brazíliai missziós munka miatt magyar állampolgárságra volt szüksége. Küldetése azonban a háború miatt meghiúsult.

Ahogyan Slachta Margit bemutatásánál is leírtuk, a Szociális Testvérek a vészkorszak beköszöntével hozzákezdtek az embermentéshez. Zsidókat bújtattak többek között a Bokréta utcai munkásnőotthonban is, ahol a százötven lakó közül körülbelül harmincan hamis papírokkal, illegálisan éltek ott. Akárcsak Jane Haining esetében, itt is egy megdorgált munkatárs, egy húszéves lány árulta el Salkaházi Sárát: feljelentette a nyilasoknál, hogy zsidókat rejteget. A nyilasok december 27-én körbe zárták az épületet, amelyben éppen nem tartózkodott Sára nővér, hanem akkor érkezett meg. Látta, ahogyan a nyilasok megszállják az otthont, de ő nem menekült el, hanem későbbi kivégzői után ment. Salkaházi Sára halálának pontos körülményei csak húsz évvel később, a zuglói nyilasperben derültek ki. A Bokréta utcából három gyanús személyt (három menekített nőt és a fűtőt), Sára nővért, valamint Bernovits Vilma hitoktatónőt vitték el. Még aznap este a Szabadság hídnál a jeges Dunába lőtték mindannyiukat. Salkaházi Sára az utolsó pillanatban kivégzői felé fordult, a szemükbe nézett és széles mozdulattal keresztet vetett.

A Világ Igaza kitüntetést 1972-ben kapta meg. 2006. szeptember 17-én a Szent István Bazilika előtti téren megtartott ünnepség során, XVI. Benedek pápa képviseletében, Erdő Péter bíboros-prímás boldoggá avatta Salkaházi Sárát. 2008 óta a XV. kerületi Szerencs utcában templom és közösségi ház viseli a nevét.

A hivatkozott linkeken kívül az életrajzok elkészítésében fontos forrásként szolgált Lebovits Imre Zisidótörvények - zsidómentők című könyve (Ex Libris Kiadó, 2007).

Csepregi Botond

Istent keresem

2Krón 1,18–2,17

„Áldott legyen az Úr...” tovább >


Új fordítású Biblia / Károli-Biblia / Hitvallásaink

Ez történik továbbiak →