Visszamotorozott Istenhez

C. S. Lewis Belfastban született 1898. november 29-én. Még egészen kis gyermekként közölte, hogy nevezzék Jacknek, mert neki ez a név tetszik, családtagjai ezért egész életében így szólították. Apja sikeres ügyvéd volt, hamar kertvárosi otthont tudott nyújtani a családnak. A ház tele volt könyvekkel, a leendő író és bátyja, Warnie szabadon olvashattak ezekből, és a padláson saját képzeletük teremtette világokban játszhattak. Később így írt erről az otthonról: „Az új ház fontos szerepet játszik élettörténetemben. Belém ivódtak a hosszú folyosók, napsütötte üres szobák, hallgatag emeleti csöndek, magányosan átkutatott padlásszobák, bugyorgó ciszternák és csövek távoli nesze, a cserepek alatt fütyülő szél. S persze a mérhetetlenül sok könyv… Könyvek hevertek a dolgozószobában, a szalonban, a ruhásszekrényben […] Olyan biztosan tudtam, hogy találok magamnak valami újat, ahogyan a mezőn járó ember tudja, hogy talál egy új fűszálat.”

Attól kezdve, hogy bátyja bentlakásos iskolába került, a kis Jack még inkább beletemetkezett a könyvekbe. A család a belfasti Szent Márk anglikán templomba járt istentiszteletre, ahol Lewis anyai nagyapja, Thomas Hamilton volt a parókus. A família életében édesanyjának 1908-ban bekövetkezett halála hozott visszafordíthatatlan változást. Az író később így emlékezett vissza erre az időszakra: „minden tartós boldogság, minden nyugalom és biztonság eltűnt az életemből […] most már csak szigetek álltak ki a tengerből, a hatalmas kontinens elsüllyedt, mint az Atlantisz.”

Albert Lewis ezek után kisebbik fiát is bentlakásos iskolákba küldte. Hiába próbáltak ki azonban többet is, a kis Jack nem teljesített jól, és rosszul is érezte magát. Ezért apja végül magántanítót keresett. Nem sokkal előtte Albert volt iskolájának azóta nyugalmazott igazgatója, William T. Kirkpatrick készítette fel Warnie-t a brit hadsereg egyik akadémiájának felvételijére, és C. S. Lewis mellé is őt kérték fel magántanárnak. A fiú a nyugdíjas tanárhoz költözött, aki oxfordi magántanári módszerekkel okította. Egyébként több művének szereplőihez is adott több-kevesebb ihletet, például a narniai Digory Kirk professzorhoz. Módszereinek is köszönhető, hogy a fiatalember 1916-ban ösztöndíjat nyert az Oxfordi Egyetem University College-ának klasszika-filológia szakára.

Bár gyermekként még hitt Istenben, ekkortájt már ateista volt, és úgy vélte, gondolkodó ember nem lehet hívő. Visszaemlékezései szerint a gyermeki meggyőződését valamikor tizenöt évesen, a Cherbourg House nevű bentlakásos iskolában cserélte le a materializmusra, és a képzelet világában keresett vigaszt.

Úgy gondolta, a kontinensen tomboló „nagy háborút” nem kerülheti el, előbb-utóbb be fogják sorozni – habár ír származása miatt ez egyébként nem biztos, hogy bekövetkezett volna –, ezért elébe ment az eseményeknek, és önként jelentkezett a seregbe. A háborúban súlyosan megsérült, hátralévő életében a mellkasában hordozta egy lövedék darabjait. Szolgált a legnehezebb frontszakaszokon is, de túlélte a harcokat, és 1918 decemberében leszerelhetett. Nem úgy, mint egy barátja, Francis „Paddy” Moore, aki életét vesztette a fronton. Mivel korábban megígérték egymásnak, hogy ha egyikük meghalna, a családját a másik segíti majd, Lewis Paddy édesanyjához költözött, és nevelőanyjaként szerette őt.

Folytatta tanulmányait. Elvégezte a klasszika-filológia, majd a filozófia és ókori történelem, illetve az angol irodalom szakot is. 1925-ben lett az oxfordi Magdalen College angol nyelv és irodalom tanszékének magántanára. Apja a hír hallatára a szülői házban felment fia szobájába, és könnyekben tört ki, majd térdre ereszkedve mondott hálát Istennek, amiért meghallgatta imáit.

Ugyanebben az évben lett professzor Oxfordban egy másik későbbi nagy – angol – író, nyelvészprofesszor is, akivel Lewis barátságot kötött: John Ronald Reuel Tolkien. Első találkozásukat az ír szerző a naplójában le is jegyezte. Értékelése az oxfordi irodalom és nyelvoktatás iránt kritikus Tolkienről ezzel zárult: „...ártalmatlan ember, egy-két pofon helyre tenné.”

Lewis életében a húszas évek második fele és a harmincas évek eleje a felfelé ívelő oxfordi tanári pálya és a Tolkiennel és más professzorokkal mélyülő barátságok mellett az Istenhez való lassú visszatalálásról szólt. Kissé hatásvadász módon írtuk a cikk elején, hogy egy motoros túrán találta meg újra a hitét, de az igazság az, hogy az csak az utolsó „megvilágosodás” volt, maga a folyamat lassan zajlott le. Már a húszas évek második felében voltak kétségei ateista világnézete kapcsán. Akárhová fordult, akármit olvasott, egyre inkább azt érezte, hogy több értelme van Isten létezésének, mint nemlétének. Az öröm vonzásában című írásában úgy fogalmazott: „Ha egy fiatalember józan ateista akar maradni, nem lehet elég óvatos az olvasmányaival. Mindenütt csapdák leselkednek rá.”
Előbb ateizmusát engedte el, és elfogadta Isten létezését, de ekkor még mindig nem nevezhetnénk a keresztyénséghez visszatérő hívőnek. Az öröm vonzásában című művében írta: „...éjszakáról éjszakára, valahányszor egy pillanatra is abbahagytam a munkát, mindig ezt a kitartó, kérlelhetetlen közeledését éreztem annak, akivel annyira komolyan kerültem a találkozást. Amitől a legjobban féltem, végül is bekövetkezett. 1929 tavaszán megadtam magam, s elismertem, hogy Isten: Isten, és letérdeltem és imádkoztam. Azon az éjszakán talán én voltam a legelvetemültebb és legvonakodóbb megtérő bűnös egész Angliában.”

Teljes megtérése hosszas és küzdelmes folyamat során következett be. Saját állítása szerint nem érzelmi alapú döntés volt, hanem logikus gondolkodás eredménye. Barátaival folytatott viták és könyvélményei ugyanúgy ebbe az irányba terelték, mint saját tapasztalatai.

1931. szeptember 19-én hosszú sétát tett éjszaka Oxfordban, Tolkien és Hugo Dyson társaságában. Reggelig beszélgettek a mítoszokról. Ez a két elkötelezett keresztyén munkatárs egyébként is fontos szerepet játszott Lewis hitre térésében, de ez a beszélgetés vetette el végül a magot az író fejében. Tolkien meggyőzte arról, hogy Isten a mítoszok révén készítette elő a terepet a keresztyénségnek, és a korábbi feltámadástörténetek Jézus valódi feltámadását készítették elő.

Lewis arra is rádöbbent, hogy a Megváltó élete nem lehet puszta legenda. 1950-ben megjelent, Esszék a kereszténységről című művében így ír erről: „Mint irodalomtörténész […] tökéletesen meg vagyok győződve arról, hogy bármik legyenek is az evangéliumok, legendának semmiképpen sem mondhatjuk őket. […] A képzelőerő szempontjából meglehetősen ügyetlenek, nem dolgozzák ki hatásosan az eseményeket. Jézus életének nagy része a teljes ismeretlenségben marad, akárcsak bármelyik kortársáé. Aki legendát akar alkotni, az ilyesmit semmiképpen sem engedhet meg magának.”

Az író megtérésének végső állomása, vagy inkább útja egy a fent említett beszélgetést három nappal követő motorostúra volt, amikor bátyjával, Warennel elmotoroztak a whipsnade-i állatkertbe. A zarándok visszaútja című könyvében így fogalmazott később: „Mielőtt elindultunk, még nem hittem abban, hogy Jézus Krisztus Isten fia, de mire odaértünk, már igen.”

Megtérése munkásságára is hatással volt, tudományos publikációi mellett egyre több hitről szóló könyvet is írt, és könnyedebb munkáiban is megjelentek a hit kérdései. A szélesebb körű hírnevet a Csűrcsavar levelei című kötete hozta meg neki, amelyben egy ördög szemszögéből láthatjuk magunkat, életünket, keresztyénségünket. Említhetnénk legismertebb művét, a Narnia krónikái sorozatot is. Ebben egyértelmű utalásokkal terelget minket Jézus Krisztus felé. Is Theology Poetry? (A teológia költészet?) című írásában a hitéről így vallott: „Hiszek a kereszténységben, mint ahogy abban is, hogy felkel a nap: nemcsak azért, mert látom, hanem azért is, mert minden más láthatóvá válik általa.”