Átokból áldás

„Mindent számba véve, fel kell jajdulnom [...] az ősi magyar kálvinista rétegnek feltétlenül mutatkozó mállási folyamata felett. Nagy városainkban és kicsiny falvainkban elszórtan és rendszeresen jelentkezik ezeknek a kálvinista gyülekezeteknek a lassú megritkulása és csendes szétfoszlása” – fogalmazott Ravasz László dunamelléki püspök alig több mint száz évvel ezelőtt második püspöki jelentésében. Az 1923 novemberéből idézett gondolat akár ma is megszülethetett volna, és az indoklás is megállná a helyét: mindennek Ravasz szerint az egyik oka – tegyük hozzá, hogy például az elvallástalanodás mellett is – a csökkenő gyerekszám és az országon belüli vándorlás.

Hogyan lesz az átokból áldás? Mi lesz a sorsa a gyülekezeteinknek? Hogyan ébredhet fel az alvó lélek? Ezeket a kérdéseket tette fel Bereczky Ildikó lelkipásztor a napokban, és hangsúlyozta, hogy az Úristen ott sem vonta vissza az áldását, ahol mi azt már nem látjuk. A kis gyülekezeteknek szervezett találkozón az egybegyűlteket köszöntő lelkész szerint a „krízis nem a véget jelenti, hanem a lehetőséget a megtérésre”.

A Dunamelléki Református Egyházkerület alkalmán rengeteg nehéz kérdés merült föl; az egyházkerületi szervezők nem az elmarasztalás, hanem a segítségnyújtás szándékával szervezték meg a nehéz helyzetben lévő gyülekezeteknek a találkozót. Nemcsak száz évvel ezelőtt – mint Ravaszt olvasva láthatjuk –, hanem ma is vannak elfogyó közösségek. Sőt, ennél már korábban is nehézséget jelentett egyházunk számára, hogy a gyarapodó gyülekezetek mellett bizony vannak fogyatkozók is. Ezzel persze nehéz szembesülnünk, még akkor is, ha a mögöttük részben meghúzódó társadalmi folyamatok – ilyen például az elvándorlás, bizonyos vidékek elnéptelenedése – az egyháztól, egyházközségektől függetlenül zajlanak.

Balog Zoltán dunamelléki püspök a találkozón ráirányította a figyelmet arra, mi a feladatunk, amikor az egyházunk jövőjéről gondolkodunk. Az imádsággal kell kezdenünk, utána jöhetnek a számok. A közösségépítéshez szükséges az állapotfelmérés, ezt a munkát mindenképpen el kell végeznünk. Ide tartoznak az anyagi ügyek is. Már Ravasz László szolgálatának idején is központi kérdés volt a lelkipásztorok jövedelme. Az egykori püspök „díjlevél-harcot” említett, és mint mondta, „ez természetes ott, ahol a népes gyülekezetek által vállalt terheket a csekély számra olvadt unokák csoportja hordozni inkább nem akarja, mint nem tudja”. És a mai presbiter némileg meglepve állapíthatja meg: ez a probléma sem ma alakult ki. Másképpen fogalmazva: ez még mindig aktuális nehézség sok gyülekezetben.

Ideje tehát szembenézni azzal, hányadán is állunk. Az is kiderült, hogy a kis gyülekezetek találkozójának már csupán a megszervezése is gondolkodást indított el az egyik közösségben. Az alkalom után azonban bizonyosan várható mozgolódás a többi gyülekezetben is. A nehézségek közepette ugyanis föl kell tennünk alapvető kérdéseket. Fontos, hogy önálló egyházközségként működjünk? Szeretnénk, hogy legyen helyben lakó lelkészünk? Meg akarunk erősödni? A választól függ, miként is lehet továbblépni. Ha ugyanis igen a felelet, abból az is adódik, hogy a lelkészi állást és az ingatlanokat a közösségünknek kell fenntartania – akkor is, ha például épületfelújításhoz kaptunk külső támogatást. Ehhez pedig szükséges az adakozás, és mindenki maga döntheti el, mennyit ad. A mennyinél érdemes abba is belegondolni, hogy öt-hat ezer forintnyi éves egyházfenntartói járulék havonta körülbelül fél kilogramm kenyér árát jelenti.

Hajdú Szabolcs Koppány vértesaljai esperes hangsúlyozta a találkozón, hogy a gyülekezetek akkor maradhatnak életben, ha elegendő energiát fektetünk a működésükbe. Az anyagiakra gondolva pedig ismét idézhetjük Ravasz Lászlót, aki 1922-ben így fogalmazott első püspöki jelentésében: „A mai idők mindennél jobban bizonyítják, hogy az anyaszentegyház anyagi bázisát csak a hívek áldozatkészségének élő tőkéje adhatja meg”, és „a Gondviselés olyan tőke, mely az áldozatban képes kamatozni”.