Az emberi lélek orvosi szempontból

Vajon miként gondolkodik az emberi lélekről egy ismert szülész-nőgyógyász vagy egy biotechnológus professzor? Aki a modern tudomány legkorszerűbb eszközei segítségével segít nap mint nap „előállítani” az életet, gyakran találkozik olyan esetekkel, amelyeknek a törvényi környezete még szabályozatlan. Ilyenkor milyen etikai kérdések vetődhetnek fel?

A budapesti Adna Cafe az elmúlt hetekben több olyan beszélgetésnek is helyet adott, amely a református vallást, etikai meggyőződést és az azzal olykor szembenállóként érzékelt progresszív tudományosságot érintette. A november 29-i alkalom is ezek közé tartozott. A mesterséges megtermékenyítésről, a lombikbébi programokról és a klónozásról szóló beszélgetés meghívott vendégei Bernard Artúr szülész-nőgyógyász, a neves Kaáli Intézet tudományos igazgatója, valamint Solti László Széchenyi-díjas magyar állatorvos, biotechnológus, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja voltak, akiknek Márkus Tamás, a Károli Gáspár Református Egyetem lelkésze és doktorandusza tette fel a kérdéseket.

 

 

A bemelegítő kérdés már önmagában is igen összetett volt: vajon értelmezhető-e orvosi szempontból az „emberi lélek”? Solti László válasza egy egyértelmű „nem” volt, hisz a lélek nem megfogható, nincs anatómiája. A lélek talán nem egyszerre költözik a testbe, hanem ott növekszik az öntudatra ébredés és a nevelkedés során. Bernard Artúr hasonlóan vélekedett, ugyanakkor a részletek már mindenki számára igen homályosak. Talán a lélek már jelen van korábban, hisz az embriót már élőlénynek kell tekinteni, és – ahogy Bernard Artúr vélekedett – a lélek az anyaméhbe kerüléskor már ott lehet az embrióban. Ebben az esetben viszont érdekes kérdés, hogy milyen jelentősége van annak az emberi cselekedetnek, amely beavatkozik a megtermékenyítés folyamatába. Ma a társadalom arra a kérdésre, hogy szabad-e beavatkozni, pozitív választ ad. Van-e azonban olyan helyzet, amelyben nemleges a válasz? – tette fel a kérdést Márkus Tamás. Solti László számára egyértelmű, hogy aki beteg, azt kezelni kell, akár saját beleegyezése nélkül is: ilyenek például azok a halálos betegek, akik nincsenek eszméletüknél és azok a gyermekek, akik nem volnának képesek orvosi segítség híján megszületni. A beavatkozásra pedig szinte mindig ilyen, valódi szükséghelyzetekben van szükség.

Bernard Artúr kifejtette, hogy az Egészségügyi Világszervezet (WHO) harminc éve elfogadta az érvelést, amely a meddőséget betegségként kezeli. A betegséget pedig minden orvos köteles gyógyítani. Mivel Magyarország természetes szaporodási rátája különösen alacsony (1,3 valamint 1,5 között ingadozik az ideális 2,1 helyett), ezért igen nagy társadalmi igény mutatkozik a születést elősegítő orvosi tevékenységre (ahogy az Bernard Artúr könyvében is olvasható). Kimutatható, hogy bár a népességfogyás első évtizedeiben a határon túli magyarok folyamatos beáramlása kompenzálta a mortalitás növekedését és a születési ráció csökkenését, ma már, a tehetséges fiatalok külföldre-áramlásával együtt igen látványos a magyarok elfogyása az országban. Ugyanakkor nyilvánvalóan érzékeny probléma ez, és az orvosok nagy felelősségével jár, hiszen ilyenkor az emberek közötti legintimebb kapcsolatba kell, hogy az orvos harmadik személyként beavatkozzon.

Márkus Tamás következő kérdései is ezen a nyomvonalon haladtak tovább: mit jelent az, amikor egy pár titkos szövetségébe harmadik emberként spermadonor lép be? Felvethet-e ez etikai problémákat? Solti László megismételte, hogy az ilyen helyzetek jellemzően szükséghelyzetek, a születés útjában álló problémát valamilyen módon mindenképpen kezelni kell, és többnyire nincsen más elfogadható megoldás. Bár a katolikus egyház viszonylag szigorú álláspontra helyezkedik ebben a tekintetben – ahogy Bernard Artúr kifejtette – és ellenzi az ún. donor inszeminációt, ma Magyarországon csak a legszigorúbb körülmények között kerülhet sor ilyesmire: a donorokat rendkívül szigorúan szűrik, ráadásul a teljes eljárás folyamán minden irányban biztosított az anonimitás. Az adoptáció Magyarországon sajnos nem lehet az eljárás alternatívája, mert a jogi háttér rendkívül nehézkes és körülményes. Viszont a tudomány lassan maga is meghaladta a donor inszeminációs eljárásokat, hiszen ma már a nem-potens (nem mozgó) hímivarsejteket is fel lehet használni, rengeteg egészséges gyermek született már ilyen eljárások segítségével. Azonban általában is elmondható, hogy a szülők rendszeresen olyan kétségbeesetten vágyakoznak a gyermek után, hogy az az ilyen jellegű lehetséges kételyeket felülírja.

Milyen kapcsolat alakul ki a béranyák és a gyermekek között, amely a spermadonorokhoz képest nyilvánvalóan radikálisabb szerepvállalást jelent? Solti László szerint: bár azt már több mint száz éve tudjuk, hogy a béranyáknak nincsen annyi genetikai kapcsolata a gyermekekkel, azért ma már abban is egész biztosak vagyunk, hogy ennek ellenére is létezik az ún. „anyai hatás” a magzatra, vagyis kialakul valamiféle pszichológiai, de akár biológiai kötődés is. Természetesen igen sok jogi kérdés adódott és adódik azóta is. Robert Edwards és csapata, az első sikeres mesterséges megtermékenyítés végrehajtói, harminckét évet vártak arra, hogy tettükért megkaphassák a Nobel díjat, ám a Vatikán még ekkor is tiltakozását fejezte ki. Ráadásul a béranyaság, valamint a dajkaterhesség azóta is számtalan helyen, így Magyarországon is tiltott – tette hozzá Bernard Artúr. Bár a kihordó anya és a gyermek között szükségszerűen kialakul valamiféle lelki kötődés, azért Bernard Artúrnak határozott véleménye, hogy bizonyos esetekben meg kellene engedni ezt az eljárást, mert sokszor segíthetne megmenteni a magzat életét, például amikor egy addig rendben zajló terhesség szakad meg például az anyaméh megrepedésével.

Solti László kifejtette, hogy a béranyaság intézménye ugyanakkor a legtöbbször nagyon közeli barátok, esetleg családtagok emberbaráti cselekedeteit jelenti. Olyan, mint amikor egy családtag átadja beteg rokonának az egyik veséjét. Állítása szerint azokban az esetekben, amikor egy páron, aki kétségbeesetten gyermeket szeretne, segíteni lehet olyan eszközök segítségével, amelyeknek a jogi háttere még nem agyonszabályozott, akkor azt meg kell tenni. Márkus Tamás kérdése az: hol a határ? Ha a jogalkotás folyamatos lemaradásban követi az elképesztő sebességgel fejlődő tudományt, akkor hogyan tehetünk különbséget aközött, amit meg lehet csinálni és aközött, amit meg szabad? Ezek nehéz kérdések, amelyek sokszor erősen megosztják az orvostársadalmat, ez minden beszélgetőtárs egyöntetű véleménye. Lehet próbálkozni azzal, hogy az orvos megtagadja egy-egy eljárásnak a végrehajtását, például a preimplantációs genetika alkalmazását, azonban végső soron feleslegesen teszi, hisz hamarosan egy dél-koreai orvos úgyis végrehajtja helyette. Solti László szerint az esetek többségében nem nehéz meghúzni a határt. Egy olyan családban, ahol egy komolyabb betegség halmozottan van jelen, nyilván vállalhatóbb a génállomány módosításának a gondolata, mint egy olyan családban, ahol ezt csak szórakozásból tervezik használni. Bernard Artúr azért kifejtette, hogy a dizájn bébik kora, vagyis az a kor, amelyben a születendő gyermekek genetikai tervezése folyik, már egyáltalán nincsen messze tőlünk, bár még személyesen nem találkozott a jelenséggel.

Márkus Tamás felidézte A brazíliai fiúk című amerikai filmet, amelyet 1978-ban mutattak be és több Oscar díjra is jelöltek. A film a Paraguay-ban bujkáló Mengeléről szól, aki kilencven nő méhét használja fel arra, hogy klónozza Adolf Hitlert. A téma szakértője, Solti László elmondta, hogy a ma klónozásként számon tartott eljárás és az, amit klónozásnak gondolunk, egyáltalán nem ugyanaz. Mivel minden egyes sejt külön citoplazmába kerül, ezért a gyermekek mindig mások lesznek. A sejtmag-donor nem reprodukálható és a körülmények is jellemzően megismételhetetlenek. Nincs két ugyanolyan és minden tekintetben egymásnak megfelelő ember. Az ehhez álló legközelebbi eljárás az embriók megfelezése, de ilyenkor kvázi egypetéjű ikreket kapunk, tehát egy ilyen érvelés sem működőképes a klónozás ellen.

Arra a kérdésre, hogy vajon létezik-e sex-selection, vagyis a szülők eldönthetik-e, hogy milyen nemű gyermeket szeretnének, Bernard Artúr elmondta, hogy jelenleg ez az eljárás nem megengedett, kivéve azokat az eseteket, amikor egy nemhez kötődő betegségtől kell félni. A módszer ugyanis létezik rá. Solti László nem tartotta ördögtől valónak a gyermekek nemének a kiválasztását. Új-Zélandon például abban az esetben, ha már van három egynemű gyermek a családban, a negyediknél engedélyezik az eljárást, amely segítheti egy ellenkező nemű gyermek megszületését. A legegyszerűbb módszer ilyenkor a sperma-szelekció: az orvosok ki tudják választani a megfelelő x vagy y kromoszómás hímivarsejtet, és így nem kell elpusztítani hozzá a többit. Magyarországon volt is ezzel kapcsolatban vita egy törvényjavaslatról: egy háromgyermekes anya azzal érvelt a nem-választó eljárások engedélyezése mellett, hogy tudják-e az ellenzők azt, hogy milyen amikor „három férfi egyszerre veri szét a házat?” Bernard Artúr szerint az ilyen eljárások segítségével a születésszámok is javíthatókká válnának.

Ugyanakkor sokan aggódnak azért, hogy ami ma egyértelműen az elfogadott etikai határokon túlinak tűnik, az néhány évtized múlva már megengedhető lesz. Vajon nem merül feledésbe majd egy idő után, hogy a gyermekáldás alapja a párválasztás? Solti László szerint persze a párválasztás ennél ma már sokkal komplexebb kérdés, amelynek nem kizárólagos vagy akár legfontosabb célja a párzás és az utódnemzés. Bernard Artúr szerint azért létezik kontroll, amely segít ezeknek a kérdéseknek az eldöntésében, csak nem ártana, ha a jogi folyamatokat fel lehete gyorsítani. Az ilyen kérdések eldöntése egy olyan grémiumhoz kellene tartozzon, amelyben több a nő, és része esetleg az egyház is.

 

 

Persze gyakran a legérzékenyebb kérdések direkt politikai jelentősége is felvetődik. Solti László mesélt Severino Antinori orvosról, aki mindig nagyon szeretett provokálni. Ő volt az, aki egy hatvanhárom éves nőt is hajlandó volt segíteni a gyerekszülésben, akárhányan is támadták érte. Ugyanakkor később egy hetvenegy éves nőt már visszautasított. Utána megcsinálta helyette valaki más. A híres teniszezőnő, Martina Navratilova közismert leszbikusként fordult a híresen liberális felfogású orvoshoz, aki azonban őt is visszautasította. Ezért persze megint igen sok támadás érte. Az orvosoknak ezt is meg kell fontolniuk egy döntés meghozatalakor: minden válaszuk politikai állásfoglalásnak minősülhet, amiért országos és nemzetközi támadásoknak tehetik ki magukat. Ugyanakkor azok, akiknek megtagadják kéréseiket, mindig találhatnak olyat, aki végül elvállalja: Elton John és társa ma is neveli a lombikbébit, akit egy béranya kihordott számukra. A homoszexualitás esetén persze nagyon fontos kérdés, hogy veleszületett tulajdonságról beszélünk-e, amely nem döntés kérdése. Ha igen, akkor ebben az értelemben olyan, mint egy betegség, és ezért az orvostudomány köteles segíteni azokat, akik így születnek. Persze a magyar jog, ahogy Bernard Artúr mondta, nem engedélyezi a béranyaságot, tehát a homoszexuális férfiak számára ilyen eljárások szóba sem jöhetnek. Ugyanakkor leszbikus nőként viszonylag könnyen kijátszható a rendszer, hisz bárki előadhatja magáról, hogy egyedülálló anya, és a donor inszeminációt egyedülálló nők is kérhetik, akik bizonyítani tudják, hogy nem élnek házasságban és vállalják a születendő gyermekről való gondoskodást. Ugyanakkor manapság kifejezetten nehéz feladat donorokat szerezni, nem túl gyakoriak az ehhez hasonló esetek.

Sok kényes kérdés akadt még, amely a beszélgetés során előkerült. Fontos szempont, hogy a születendő gyermekről is szó essen, hogy tekintetbe vegyék az ő jogaikat, akár az élethez való jogot úgy általában, akár egy olyan élethez való jogát, mely nem terhelt már előre súlyos szociális veszélylehetőségektől. Amennyiben a homoszexualitás génhiba például, akkor szűrhetővé is válik (ugyanúgy, ahogy a sex selection eljárása is történik)? Amennyiben „megfelelő” embriók kiválasztásáról esik szó, olyankor vajon mi történik azokkal az embriókkal, amelyek nem bizonyulnak „megfelelőnek”? Hol van itt az élet elpusztítása és a szükséges orvosi kezelés közötti etikai határ? A beszélgetés végén a jelenlévők elhalmozták kérdéseikkel, felvetéseikkel a meghívott beszélgetőket, így szóba kerülhetett az embrió-donáció kérdése is, amely, bár engedélyezett itthon, és igen sok felemlegetett problémát meg tudna oldani, a nehézkes jogi procedúrák miatt csak nagyon kevés magyarországi intézmény hajlandó csak felvállalni. Összességében igaz, hogy a nehézkés törvényi szabályozás nem csak a tudomány elképesztő iramú fejlődésének gátja, hanem, mint egyedüli támpont, a praktizáló orvos számára is olyan problémákat okoz, amelyekkel nehéz egyénileg megbirkózniuk. A gyógyítás feladata, bár a legtöbb eset továbbra sem vet fel súlyos etikai kérdésköröket, mégis többször találkozik azzal ellentétes megfontolásokkal, amelyek súlyos döntési szituációkba kényszerítik a tudóst, aki ráadásul érző, gyakran hívő, etikai lény is egyben.