„Nem csupán a túlélés a célunk”

2018. április 20., péntek

„Mi, közel-keleti keresztyének modern államokban szeretnénk élni, amelyek elismerik és megvédik a kisebbségek jogait” – Joseph Kassab református lelkésszel, a Szíriai és Libanoni Református Nemzeti Zsinat főtitkárával a GAW segélyszervezet munkatársa készített interjút az április 18. és 20. között megrendezett nemzetközi partnertalálkozón.

– A protestánsok abszolút kisebbségben élnek a Közel-Keleten. Játszanak egyáltalán bármilyen szerepet a protestáns keresztyének Libanonban és Szíriában?

– A protestáns egyházak szerepét nem szabad alábecsülni Libanonban és Szíriában, sem társadalmilag, sem az ökumenikus közösségen belül, még akkor sem, ha a csekély méretük alapján a látszat valóban ez. A protestánsok voltak azok, akik egyáltalán kezdeményezték az ökumenikus mozgalmat a térségben. Elöl jártak a gyerekek, fiatalok és nők között végzett szolgálatban. A Közel-Kelet hagyományos egyházaiban mindez eredetileg nem létezett. A protestánsok nem utolsó sorban az oktatásra is döntő hatással voltak Szíriában és Libanonban. Az ő érdemük, hogy a fiatal lányok és nők utat találtak az iskolákba és egyetemekre. A protestáns iskolák az egész térségben nagyon jó hírnévnek örvendenek.

– Mikor és hogyan jutott el a protestantizmus a Közel-Keletre?

– A protestantizmus a Közel-Keleten a 19. század elején az egész világra kiterjedő missziói mozgalomnak köszönheti létét, amelynek során Európából és az Egyesült Államokból érkeztek misszionáriusok a térségbe, akik elsősorban iskolákat alapítottak. A 20. század elején több mint száz protestáns iskola működött Libanonban és Szíriában – elsősorban általános iskolák, de főiskolák és egyetemek is. Nem is olyan régen csak hét egyetem működött Libanonban, közülük három protestáns intézmény. A 19. század közepén megszülettek az első protestáns gyülekezetek Bejrútban (1848), Hasbaya-ban (1851) és Abey-ben (1852), később pedig Damaszkuszban, Homszban, Aleppóban és más városokban alakultak közösségek.

– Hogyan reagáltak a hagyományos keresztyén egyházak, illetve a többségi muszlim társadalom, a misszionáriusok érkezésére?

– Libanon és Szíria az akkor már hanyatlóban lévő Oszmán Birodalom része volt. A társadalmi élet számos területén indultak akkoriban reformok és megújulást célzó mozgalmak. A változás légköre kapóra jött a külföldi misszionáriusoknak. A muszlim többség és a misszionáriusok között alig-alig volt nyílt konfliktus. A legtöbb muszlim úgy fogadta a protestánsokat, mint egy társadalmi csoportot, akik számukra is hasznos iskolákat és kórházakat alapítottak. A protestantizmus azért sem ütközött ellenállásba, mert nem térítettek a muszlimok között és politikai ambícióik sem voltak.

A misszionáriusok kapcsolata a hagyományos keresztyén egyházakkal már másképpen alakult. A viszony meglehetősen feszült volt. A hagyományos egyházak betolakodókként tekintettek misszionáriusokat és kiközösítették azokat, akik szimpatizáltak velük. Sőt, üldözték is azokat, akik csatlakoztak az új közösségekhez. Ehhez nem árt ismerni a korabeli közeget: a misszionáriusok megjelenésének idején a hagyományos keresztyénség a Közel-Keleten meglehetősen zárkózott volt, általában visszavonultan éltek közösségeikben, részint a társadalmi kirekesztettségük miatt.

A Gustav Adolf Werk (GAW) 2013 óta segíti a protestánsokat Szíriában. A német protestáns egyházak segélyszervezete örmény és arab református egyházi épületek – templomok és gyülekezeti házak – felújítását és közösségi programokat támogat, akárcsak Magyarországon – immár az Magyarországi Református Egyház szerény hozzájárulásával. A GAW azon túl, hogy– a német egyházak  jóvoltából – sokszázezer eurónyi támogatást nyújtott az elmúlt években a kisebbségként, szorongatott helyzetben élő szíriai közösségeknek, küldetésének tartja azt is, hogy tapasztalatait és információit megossza az adományozó német gyülekezetekkel. A szervezet ezért külön kiadványt szentelt a létükben fenyegetett szír keresztyének bemutatásának „Szabadíts meg üldözőimtől – kiállás a fenyegetett szíriai protestánsok mellett” címmel. Ebből a kiadványból származik az interjú Joshep Kassab lelkésszel, a Szíriai és Libanoni Református Nemzeti Zsinat főtitkárával.

– Ma már egy közösséget alkotnak a hagyományos és a még mindig fiatalnak számító protestáns keresztyén közösségek – mindannyian a Közel-Keleti Egyházak Ökumenikus Tanácsának tagjai. Hogyan békéltek meg egymással a „régi” és „új” egyházak?

– A modern ökumenikus mozgalom hatására először a térség protestáns egyházai tömörültek a Közel-Keleti Keresztyén Tanácsba, 1962-ben, amihez első hagyományos egyházként a Szír Ortodox Egyház csatlakozott 1972-ben. De az informális párbeszéd már az 1930-as években elindult közöttük. Az új egyházakra egyre kevésbé volt jellemző, hogy külföldiek vezették volna őket, azaz egyre inkább „őshonos” egyházakká váltak. Ez jótékony hatással volt a kapcsolatokra. 1964-ben indult el a formális, hivatalos dialógus, és ennek eredményeként született meg a Közel-Keleti Egyházak Ökumenikus Tanácsa. A Tanácsnak mára több mint 25 ortodox, katolikus és protestáns tagja van, köztük mi is.

Libanon és Szíria mindkét hagyományos protestáns egyháza, a Szíriai és Libanoni Református Nemzeti Zsinat és a Közel-keleti Örmény Református Egyházak Uniója, azaz az arab és örmény reformátusok egyaránt a Református Világközösség tagjai.

– Milyen volt a protestáns egyházak kapcsolata az állammal a térségben?

– A nem muszlim kisebbséghez tartozó vallási kisebbségeket a török birodalomban úgynevezett milletrendszerbe szervezték (melynek lényege, hogy a török társadalom különálló vallási csoportjainak, felekezeteinek adófizetés terhe mellett önkormányzatot adott – szerk.). Egészen a 19. század közepéig csak három millet létezett: a zsidó, az örmény-apostoli és görög hitközösség, a protestánsokat 1850-ben ismerték el hivatalos vallási közösségként.  A 19. század során jelentősen megnövekedett az Oszmán Birodalom által elismert vallási önkormányzatok száma, 1914-ben már 17 millet létezett. A milletek részleges autonómiát élveztek, ami elsősorban a privát- és családjogot érintette, és bizonyos ügyekben önrendelkezést biztosítottak az érintett közösségnek, amelyik különadókért cserében a szultán védelmét élvezte. 1850 óta tarthattak a régió protestáns egyházai istentiszteletet, építhettek templomot és egyáltalán ekkortól lehetett tulajdonuk. Lelki vezetőik bizonyos családi ügyeket saját jogkörben intézhettek a közösségen belül – de tartozott a házasság, válás és örökösödés. A modern államok létrejöttével a keresztyének Libanonban és Szíriában egyaránt számarányuknak megfelelően részesedtek politikai jogokban. A 128 tagú libanoni parlamentben például 64-64 hely jut a keresztyén és muszlim pártoknak. Ugyanez érvényes a kormányra is. A keresztyének Szíriában is részesednek a politikai struktúrákban.

– Mindez nagyon békésen hangzik. Mégis, újból és újból szembesülünk a vallások közötti konfliktusokkal. A Közel-Kelet egyházai a nyugati egyházakhoz fordultak, mert a jelenlegi konfliktus a keresztyén közösségek létét fenyegeti.

– A legnagyobb fenyegetést a fundamentalista iszlám megerősödése jelenti a térségben. Időközben megjelent egy militáns, agresszív és intoleráns iszlám, amellyel mi protestánsok, de más keresztyének sem szembesültek korábban a Közel-Keleten. Természetesen a helyzet soha sem volt bonyodalmaktól mentes a térségben, és voltak korábban is olyan időszakok, amikor a keresztyéneket brutálisan üldözték. Az utóbbi évtizedekben a keresztyének és muszlimok többsége mégis szomszédként élt együtt, és nem fenyegették egymás létét. Mára megváltozott a helyzet. Sok keresztyén abban látja az egyetlen esélyt a túlélésre, hogy Európában vagy Amerikában találjon menedékre, mert életét félti. 

– Mit vár a nyugati egyházaktól?

– Azt szeretnénk, ha a nyugati egyházak megértenék, hogy a közel-keleti keresztyének saját hazájukban szeretnének élni. Még ha sok keresztyén menekülni is kényszerült, hiszünk abban, hogy Isten akarta, hogy ebben a régióban éljünk, hogy szeretetéről itt tegyünk tanúságot. Nyugati testvéreinktől azt várjuk, hogy ebben segítsenek minket. Mi, közel-keleti keresztyének modern államokban szeretnénk élni, amelyek elismerik és megvédik a kisebbségek jogait, és ahol minden más állampolgárral egyenlő jogokkal felruházva vehetünk részt a politikai folyamatokban. Nem csupán a túlélés a célunk, hanem pozitív hatással akarunk lenni a társadalomra, és ezzel előmozdítani azt.

Doreen Just
Fordítás: Külügyi Iroda
Fotó: NESSL

Istent keresem

2Tim 2,19–26

„De az Úr szolgája ne viszálykodjék,...” tovább >


Új fordítású Biblia / Károli-Biblia / Hitvallásaink

Ez történik továbbiak →