Tekintetek, amik átformálnak

2018. július 12., csütörtök

„Otthon olyan apróságokon tud méltatlankodni az ember, de amikor kijön ide és látja, hogy ezek a szerencsétlen emberek milyen környezetben, hogyan élik mindennapjaikat, hálát ad a Jóistennek mindazért, amije van." A Magyar Református Szeretetszolgálat (MRSZ) önkéntes orvoscsoportjának első Bangladesben töltött napjáról Sebő Gábor ápoló számol be.

Ahogy arról már hírt adtunk, helyi idő szerint kedd este megérkezett Cox’s Bazarba az MRSZ 11 fős orvosi missziója. A tervezetthez képest hosszabb volt az útjuk, Kataron és Banglades fővárosán, Dakkán keresztül több mint 30 óra alatt tették meg a légvonalban 6100 kilométeres utat.

Mint cseppek a tengerbe
Elindult Bangladesbe a Magyar Református Szeretetszolgálat 11 fős önkéntes orvoscsoportja július 9-én. A tervek szerint két héten át segítenek majd az ott élő 1 millió 300 ezer rohingja menekült egészségügyi ellátásában. Hétfőn reggel a Liszt Ferenc nemzetközi repülőtér kápolnájában kértek áldást útjukra. Elkísértük őket egészen a becsekkolásig.

„Nem is az utazás volt fárasztó, hanem az átszállások, a ki- és bepakolás, valamint a hosszú várakozás a csatlakozásokra. Emellett az időeltolódás is megviseli az embert, másnap reggel nehezen ment az ébredés, az volt az első gondolatom, bárcsak alhatnék még” – mesélte Sebő Gábor intenzíves szakápoló. Az orvoscsoport rohingja menekültek között végzett szolgálatának első, szerdai napját az ő szemüvegén át ismerhetik meg.

„Mindenki őrültnek néz”

Sebő Gábor a Debreceni Egyetem Egészségügyi Karán végzett, jelenleg diplomás ápolóként, sürgősségi szakápolóként és minőségügyi vezetőként dolgozik a Kazincbarcikai Kórház Nonprofit Kft.-ben. 2010-ben került kapcsolatba a Magyar Református Szeretetszolgálat orvoscsoportjával: „Amikor a haiti misszióra meghívtak, gondolkodás nélkül elfogadtam a felkérést, csak azt néztem meg, érvényes-e még az útlevelem.”

Olyannyira szenvedélye lett a humanitárius segítségnyújtás, annak is az orvosi része, hogy azóta is a csapat tagja, részt vett mindegyik bevetésen. „Ha a világ bármely pontján történik egy krízishelyzet, én magam is szeretnék közvetlenül vagy közvetve részt venni annak megoldásában. Olyan késztetést éreztem most is arra, hogy jöjjek, amit nem tudok megmagyarázni. De tudom, hogy ez a Jóistentől származik, akinek minden emberrel célja van” – mondja, hozzátéve: ebben a csoportban pedig mind szakmailag, mind emberileg otthon érzi magát. Az elmúlt években több Csillagponton is végzett önkéntes orvosi szolgálatot a Szeretetszolgálat egészségügyi sátrában.

Mit szólnak ehhez az otthoniak? „A családom is tudja, hogy ez a szenvedélyem, így persze féltenek, de mindig rábólintanak, hogy menjek. Azt mindig kikötik, hogy nagyon vigyázzak magamra, de tudják, hogy a csoport biztonságát mindig szem előtt tartjuk.” A főnöke, Tóth Gábor, a kazincbarcikai kórház ügyvezető igazgatója szintén elkötelezett a humanitárius segítségnyújtás iránt: „Gondolkodás nélkül azt mondta, menjünk, tegyük a dolgunk, ott most nagyobb szükség van ránk.” Sebő Gábornak és kolléganőjének, Kiss Adriennek nem is kellett szabadságot kivennie erre a két hétre. Egyébként mindenki őrültnek tartja egy kicsit, amiért vállalja az ilyen utakkal járó veszélyeket. „De ők még nem jártak ilyen helyen, nem ismerik azt az érzést, amit mi.”

Az első találkozás

Szerda reggel a helyi segélyszervezetek orvos-szakmai vezetőivel konzultáltak, azután egy biztonsági megbeszélésen vettek részt, majd ellátogattak az 1 millió 300 ezer menekültet befogadó tábor két különböző részébe is, hogy felmérjék a terepet. Bár most a korábbi évekhez képest több idejük volt felkészülni, és igyekezett is utánaolvasni a helyzetnek, azt mondja, a kutupalongi menekülttábor minden elképzelését felülmúlta – mind méretben, mind az ott uralkodó körülmények tekintetében.

„Egyrészt nagyon jó volt látni, hogy sokan segíteni akarnak ezen a népcsoporton, nincsenek magukra hagyva, ugyanakkor pedig megdöbbentő az a szegénység, amit itt tapasztalunk” – osztja meg élményeit. „Nem lehet leírni azokat a színeket, szagokat, a mégis csillogó gyermektekinteteket. Próbáltuk ép ésszel felfogni, amit láttunk, de ezt nem lehet. Ahhoz heteknek, hónapoknak kell eltelnie. Sokat járt ma a fejemben, hogy mit csinálnék, ha én ebbe a helyzetbe kerülnék. Nem biztos, hogy tudnék olyan erős lenni, mint ők. ”

Ugyanakkor örömmel tapasztalta, hogy a rohingják még a hatalmas és mély nyomor közepette is odafigyelnek a gyerekekre: vannak biztonságos játszóházak, és egyfajta oktatás is működik a táborban. „Rengeteg gyerek él a táborban, sanyarú sorsuk ellenére is pozitívak, feltalálják magukat, az egészen apró dolgoknak is tudnak örülni. A tanulás az egyik, talán az egyetlen menekülőútjuk – mondja –, mert ebből az állapotból tanulatlanul és munka nélkül nagyon nehéz kitörni.”

„Tennünk kell a jót!"
Mianmar buddhista többségű ország, amely 1982 óta nem ismeri el a területén élő muzulmán népcsoport, a rohingyák állampolgárságát. A régóta húzódó konfliktus az elmúlt években éleződött ki, amikor a többség elleni erőszakos cselekményekre hivatkozva a katonaság falvak felgyújtásával és nemi erőszakkal válaszolt, menekülésre kényszerítve a helyieket. A rohingják többsége a nyugati határ felé indult el, a bangladesi Cox's Bazar nevű város melletti Kutupalong menekülttáborban jelenleg 1,3 millióan zsúfolódtak össze, de számuk napról napra nő. Itt teljesít majd szolgálatot orvoscsoportunk is.

Az első terepen töltött nap után kettős érzések kavarognak Gáborban: „Amit én tenni tudok, az tényleg csak egy csepp a tengerben, de bízom benne, hogy ez a kevés munka is meghozza gyümölcsét.” Hat egészségügyi állomás jut ennyi emberre, a következő napokban ezek fejlesztési lehetőségeit vizsgálják meg, jövő héten pedig két csoportnak tartanak szakmai tréninget. „Az oktatással közvetetten azután is hozzájárulunk az itteniek életminőségének javításához, ha már hazamegyünk” – mondja bizakodva.

Átértékelődik minden

Gábornak a korábbi misszióiról is vannak felejthetetlen emlékei, de „ez a mai nap is pont ilyen volt. Ha becsukom a szemem, látom magam előtt a tábort, a rengeteg gyereket fülig érő mosollyal a száján, ahogy csillogó nagy fekete szemeikkel rám néznek. Ezek a tekintetek egy életre megérintik az ember lelkét.” Mint mondja, „otthon olyan apróságokon tud méltatlankodni az ember, de amikor kijön ide és látja, hogy ezek a szerencsétlen emberek milyen környezetben, hogyan élik mindennapjaikat, hálát ad a Jóistennek mindazért, amije van.”

A kazincbarcikai ápoló minden bevetés alkalmával megerősödik abban, hogy egyszer mindenkinek részt kellene vennie egy ilyen küldetésen, hogy megtapasztalja: külsőségek, amik otthon annyira fontosak, háttérbe kerülnek, az ember kezd egy kicsit belülre figyelni, ott rendet rakni, megérezni a kézzel nem fogható dolgok – az emberi kapcsolatok, az egymás iránti tisztelet, a szakmai alázat és a család dolgok – fontosságát. „Otthon már-már közhely, hogy szeresd a barátodat, tiszteld a családodat, gondoskodj róluk, az itt látottak viszont teljesen átrendezik az életet.”

A szeretteinek azt üzeni, ne aggódjanak, jól van és haza fog menni, az olvasókat pedig arra kéri: „egyszer próbálják ki, milyen az, amikor önzetlenül segítünk és nem várunk viszonzást semmiért. Akkor fogjuk a legtöbbet kapni. Aki ezt nem tapasztalja meg, annak nem lehet teljes az élete.”

Az orvoscsoport bangladesi küldetéséről rendszeresen beszámolunk. Ha szeretné támogatni küldetésüket, hívja a Magyar Református Szeretetszolgálat 1358-as segélyvonalát (1 hívás 250 Ft), vagy tájékozódjon egyszerűen az adományozás további lehetőségeiről a jobbadni.hu oldalon.

Riporter: Juhász Márton
Szerkesztette: Feke György
Fotó: Kalocsai Richárd, Osgyán Dániel

Figyelem!

A Reformatus.hu megújult

Ön a Magyarországi Református Egyház korábbi weboldalán jár, amelyet 2020. április eleje óta nem frissítünk. Az itt található információk már elavultak lehetnek. Kattintson és látogasson el megújul honlapunka.