A Kallódó Ifjúságot Mentő Misszió Drogterápiás Otthonában jártunk Ráckeresztúron. Betekintést nyerhettünk a bentlakó szenvedélybetegek mindennapjaiba, megismerhettük, mitől másabb a református egyház által alapított otthon működése, mint más létesítményeké. A dolgozók hangsúlyozták, az intézmény falain belül nem kötelező a hit, de átjárja annak minden szegletét, ami a kliensekre is hatással van.
Ráckeresztúr község határát Martonvásár felől átlépve rögtön megpillantjuk a Kallódó Ifjúságot Mentő Misszió Drogterápiás Otthonának kapuját. A bejáratnál azonnal fogadnak is bennünket, a bentlakók egyike vezeti a listát a nyílt nap résztvevőiről, már ekkor látszik, hogy komolyan veszik a házigazda szerepét. A kezdés előtt szóba elegyedünk az egyik érdeklődővel, aki pszichológusnak tanul, már járt itt korábban egy képzésen, és most visszatért, mert megragadta a légkör, ami az otthont jellemzi. Itt nemcsak arra akarják megtanítani őket, hogy ne használjanak szert, hanem arra is, hogyan reflektáljanak önmagukra, hogyan kommunikáljanak hatékonyabban, igyekeznek pótolni azokat a hiányosságaikat, amelyekkel legtöbbször családi hátterükből fakadóan indulnak – magyarázta.
A Magyarországi Református Egyház fenntartásában működő terápiás otthont 1986-ban alapította Erdős Eszter református lelkész egy olyan politikai és társadalmi rendszerben, amely nem vett tudomást a szerfüggés létezéséről. Az ország első rehabilitációs intézménye mára egy európai színvonalú drogterápiás központtá vált. Az otthon jelenleg két telephelyen működik, és harmincöt, illetve harminc személy fogadására alkalmas. Korábban különválasztották a serdülőket és a felnőtteket, idővel azonban kiderült, hogy hatékonyabban működnek, ha vegyesen foglalkoznak a kliensekkel.
Az épület ebédlőjébe lépve a falon címereket pillantunk meg, minden bentlakó egy hat részre osztott pajzsra írja fel erősségeit, családi „örökségét” és céljait. Ahogyan haladnak előre a terápiában, a címerük úgy kerül egyre előrébb a falon, követve a fejlődésüket.
A reggel dicsőítéssel kezdődik, bár ez a hétköznapokban nem így szokott történni. A nyílt napot Erdős Eszter, az otthon vezetője indítja el, felolvas a 121. Zsoltárból: „Tekintetem a hegyekre emelem: Honnan jön segítségem? Segítségem az Úrtól jön, aki az eget és a földet alkotta.” (Zsolt 121,1–2) Mindannyiunknak szüksége van segítségre – hangsúlyozza –, ebben is hasonlítunk a klienseinkre, ugyanúgy el tudunk akadni mi is az életünkkel, de nem mindegy, hogy honnan várjuk a segítséget, kitől remélhetjük, a környezetünkben ki képes megadni ezt nekünk. Ebbe a házba gyakran olyan fiatalok érkeznek, akik számára nincs emberi segítség, ahová pedig fordultak, ott csalódtak. Mi azt mondjuk, nézz Istenre! – emeli ki. Utána egy korábbi bentlakó – most már hatéve munkatárs – mesél a gyógyulásáról. Itt, Ráckeresztúron ugyanis nemcsak az a cél, hogy tiszták tudjanak maradni a kliensek, hanem az is, hogy begyógyítsák azokat a sebeket, amelyek miatt egyáltalán a szerhez nyúltak. Elmondja, hogy bántalmazó családban, egy alkoholista édesapával nőtt fel, és mindennapos volt számára a verés. A külvilág előtt szégyellte mindezt, így felvett egy álarcot, de legbelül magányos volt és elveszett. – Tizenhat évesen kezdtem el szert használni. A teljes palettát végignyomtam. 2014. február 11-én kerültem be a misszióba heroinfüggőként, testképzavarral, bulimiával és szerencsejátékfüggőséggel – mondja, majd visszatér a családjára: „Te nem leszel soha semmi, nem kellesz senkinek, nem lesz barátnőd” – ezt hozta otthonról. Tizennyolc hónapot töltött a misszióban, élete egyik legszebb szakaszaként emlékszik erre. Amit otthon kellett volna megkapnia a szüleitől, a bíztatást, a bátorítást, a szeretetet, azt mind itt kapta meg – árulja el. Amikor megtapasztalta, hogyan bánnak velük az otthonban, és látta, hogyan élnek az ott dolgozók, elhatározta, olyan szeretne lenni, mint ők. A megtérése is itt kezdődött, látta, hogy szeretetben, boldog családban élnek a munkatársak. Kérdezte, mi a titkuk. Annyit válaszoltak, „hiszünk Istenben”. 2015-ben hagyta ott az otthont, a Válaszút Misszió biztosított számára lakhatást még közel két évig. Utána már dolgozóként tért vissza, elvégzett egy gondozói képzést, leérettségizett, majd szociális munkásként diplomázott. Jelenleg az addiktológiai konzultáns képzésben tanul a Semmelweis Egyetemen.
Mielőtt a nyílt nap hivatalos programja elkezdődne, megszólítjuk az egyik klienst, aki elárulja, alkoholizmussal küzd. A barátnője, aki korábban hasonló problémákkal nézett szembe, vette rá, hogy próbáljon meg szabadulni a függőségétől, ő találta számára ezt a helyet is. Megkérdezzük tőle, magától lett-e volna ereje mindehhez. Kategorikusan azt válaszolja, hogy nem. A többségnek nincs lelki ereje ehhez, később jönnek rá, hogy magukért kell megtenniük, de a kezdőlökést gyakran egy szerettük, családtagjuk adja meg – fejti ki.
A bentlakók minden házimunkát – a mosástól kezdve a főzésen át a kertrendezésig – maguk végeznek. Mindezt persze az intézmény koordinálja, de a munkát nekik kell elvégezni, ez is a terápia része. A hétköznapokban minden reggel fél hétkor kelnek, a reggelit követően pedig csoportfoglalkozásra mennek. Egy ilyen alkalmon veszünk részt mi is. Először a külső körbe ülhetünk be, míg ők az egyik mentorral egy kisebb kört alkotva kezdik meg a terápiát. Az egyik, régóta bent lakó kliens vezeti a beszélgetést, a mentor csak akkor szól közbe, ha arra szükség van. A gyermekkorukkal, családjukkal kapcsolatos történeteket osztanak meg, amelyre a többiek reflektálhatnak. Többeknél előjön, hogy a saját iskolájukat rabolták ki, hogy szerhez jussanak. Az egyikük elárulja, akkor esett össze teljesen, amikor pár éve eltemette a barátnőjét. Kiderül, hogy nem először történt olyan, hogy meghal a párja. Olyan is akad, akinek sikerült megtartania a munkáját, ami a függőknél nem jellemző, de folyamatosan sírt, annyira rosszul volt a drogoktól. Ebben a körben számolnak be az előrelepéseikről is, illetve a kéréseiket is itt mondják el a közösségnek. A megosztásaikat előre leírják, illetve megbeszélik a mentoraikkal, hogy azok fókuszáltak és érthetők legyenek. Megdöbbentő nézni ezeket a veszélyesnek tűnő, sokszor kigyúrt és tetovált férfiakat, amint reflektálnak a saját életükre, hogy mit rontottak el, hol csúsztak félre. Később az egyiküktől megkérdezem, nem zavaró-e, hogy idegenek csöppennek be a világukba, és kérdezgetik őket az életükről. Azt mondja, csak azért izgult, hogy sikerül-e elmondania, amit akar, a megosztással nincs problémája, az felszabadítóan hat – jegyzi meg.
A napindító beszélgetést követően ebédelünk, a bentlakók rántotthúsos szendvicseket készítettek. Délután a hit és a terápia kérdéséről beszélgetünk egy másik csoporttal. Egyikük mesél arról, hogyan vesztette el gyermeki hitét, és bár ateistává sosem vált, még a függőségének a legrosszabb pillanataiban sem, újra meg kellett találnia Istent. A hit nem kötelező Ráckeresztúron, de az esti áhítatokon, a vasárnapi istentiszteleten, valamint a heti bibliaórán elvárt a jelenlét. Egy másik kliens el is mondja, hadilábon áll a vallással, de senki sem kényszeríti rá, a beszélgetéseket pedig kifejezetten élvezi. A terápia hivatalosan hitalapú, de talán jobb kifejezés az, hogy a terápiát átszövi a hit. Ráckeresztúron sokszor terápiaalapú hitről beszélhetünk, nem hitalapú terápiáról – fejti ki Salamon Sarolta programvezető. Katona Viktor lelkész, mentálhigiénés szakember megerősíti mindezt, és hozzáteszi, nem szereti azt mondani, hogy kötelezőek az áhítatok, istentiszteletek és bibliaórák, inkább úgy fogalmaz, hogy ezek az élet részét képezik itt bent, ahogyan a külvilágban is az élet része a hit.
A nyílt napot dicsőítés foglalja keretbe. A bentlakók többsége szeret énekelni, ez is a terápia egyik fontos eleme, bár néha túlzottan súlyosnak találják a dalok szövegét, mégis érzik, hogy közben sokkal könnyebben tudnak kapcsolódni Istenhez, mint esetleg egy bibliaóra alkalmával. Katona Viktor felhívja a figyelmet, sokszor olyan hitvallásokat mondanak ki az emberek egy dicsőítés alkalmával, amelyet a beszéddel képtelenek lennének. A találkozót záró áldás előtt még „morzsaszedegetés” zajlik, amikor mindenki megoszthatja, minek örül, mit visz haza lelki értelemben. Az egyik kliens úgy köszön el, hogy reméli, ha legközelebb erre járunk, ő már nem lesz itt.
