Isten az élet pártján áll

Püspökfeleség, aki elfogadja, hogy a férje gyakran nem ér haza vacsorára. Óvodavezető, aki több mint százharminc kisgyermekért felel. És édesanya, aki két lányával gyakran olaszos hangulatban beszélget az élet nagy kérdéseiről. Habár a koronavírus-járvány nehézségeit és fájdalmát a Fekete család is átélte, Feketéné Kavisánszki Györgyi azt mondja: mindig emlékeznünk kell arra, hogy Isten az élet pártján áll.

A Debreceni Református Kollégium Óvodáját vezeti, a férje pedig a Tiszántúli Református Egyházkerület püspöke. Két vezető a családban: két dudás egy csárdában?

Nem, a családi életünkben nincs jelentősége annak, hogy mindketten vezető pozícióban dolgozunk. Károly püspöki szolgálatának kezdetén azt mondta, hogy „elérhető püspök” szeretne lenni, és ezt igyekszik is maradéktalanul teljesíteni. Azonban ez gyakran azzal jár, hogy a hivatali idő után, késő délután vagy este is vannak beszélgetései. Önzetlen módon adja az idejét, figyelmét, mert fontos számára az ügy, amivel keresik, de legalább ugyanolyan fontos neki az ügy mögött lévő ember is. Ehhez a családnak igazodnia kellett, ami nem könnyű, ezért nagyon örülünk, ha a lányainkkal együtt mind a négyen az asztal köré tudunk ülni, ez az elmúlt években nem volt megszokott. A különös azonban az, hogy ez nem eltávolít minket egymástól, hanem az együtt töltött idő értékét növeli.

sajátfoto.jpg

Hazaviszik a munkát?

Nem tudjuk nem hazavinni, hiszen mindketten szeretjük a munkánkat és szeretünk róla beszélni. Teljes mértékben összefonódtunk azzal, amivel nap mint nap foglalkozunk, az életünk a része. Az óvodában, ahol dolgozom, van 130 kisgyermek és 21 felnőtt munkatárs, ott soha nincs két egyforma nap, szóval van miről mesélni esténként, ha van hozzá erőnk és kedvünk.

Ráadásul mindketten lelkipásztorok. Szoktak hosszú teológiai értekezésekbe bonyolódni, például a vacsoraasztalnál?

Sokat beszélgetünk, hiszen igényünk van arra, hogy megismerjük egymás gondolatmenetét, értelmezzük, mi az az üzenet, amit a másik át szeretne adni a vasárnapi istentiszteleten. Tulajdonképpen egymás gondolatainak az első szűrői vagyunk, természetesen élve az építő kritika gyakorlatával. Mindig kedves alkalom számunkra, amikor együtt állhatunk a szószéken, vagy közösen végezhetjük az esketés szolgálatát. A családunk több mint húsz éve tagja a Debrecen-Kossuth utcai református gyülekezetnek. Hanna és Borka lányunk is gyakorta vállalnak szolgálatot a saját korosztályos alkalmaikon.

Skype-on keresztül beszélgetünk, és látom, hogy a szobája falán képek lógnak. Amennyire a képernyőn keresztül kivehető, a felső sorban ott van Hanna és Borka. Kire hasonlítanak inkább a lányok?

Az idősebbik lányunk, Hanna, kinézetre pontosan olyan, mint én, viszont természetben teljesen az apukája. Visszafogott, meditatív típus, aki végtelen türelemmel fordul mindenkihez. Borka, a fiatalabb pedig épp a fordítottja, őt mintha külsőleg Károlyról mintázták volna, viszont ugyanaz a lobbanékony, hirtelen, heves természet, mint én. Tehát a két lány minden értelemben más típus.

Püspök úr egyszer azt nyilatkozta, hogy olaszos temperamentumú családjuk van.

Ez így igaz. Bár valószínűleg első rendben rám gondolhatott, amikor így fogalmazott. Számomra fontos, hogy azt mondjuk, amit érzünk, és úgy, ahogy azt abban a pillanatban mondani tudjuk. Így neveljük a lányainkat is, állandóan tükrök vagyunk egymás számára, és ez bizony folyamatos beszéddel jár. Károly is szívesen beszél, mesél, de ő nagyon tud meghallgatni is, mert van türelme hozzá. Nekem sokszor nincs, ezért gyakran előfordul, hogy amikor mesél, és én követem a gondolatmenetét, állandóan közbe szólok, megtippelem, hogy mi sül ki ebből a történetből, aztán ő türelemre int, hogy mindjárt, ezt és ezt még hallgassam meg, de valahogy sohasem sikerül. Ez így alakult ki az évek alatt, hogy mi csak mondjuk, amit érzünk. Szeretünk természetesen élni.

fekete-csalad_02.jpg

Fotó: Sass Nóra

Ezt hallgatva gondtalannak tűnnek a mindennapjaik, pedig az elmúlt egy év egyáltalán nem lehetett könnyű a családjában sem, hiszen Ön is átesett a koronavíruson. Hogyan élte meg?

Esendően. Hirtelen közel jött a felismerés, hogy nem tudjuk, mennyi idő adatott itt a földön. Ennek titokzatosságával eddig is tisztában voltam, és az évek alatt teljes természetességgel beszéltünk róla, de most olyan hirtelenné lett minden. Megérintett a végesség. Amikor nem magától értetődő, hogy lélegzem, mert nehéz a levegővétel. Amikor nem gördül át a sóhajtás, mert olyan, mintha beleütközne a plafonba és visszahullana. Ekkor nagyon éreztem, hogy esendő vagyok. Gyermekkoromban, a tiszafüredi református templomban, a konfirmációs felkészítések alkalmával tanultuk és mondogattuk sokszor együtt is a Heidelbergi Káté első kérdését: „Mi tenéked életedben és halálodban egyetlen vigasztalásod?” A feleletben pedig van egy félmondat, ami a betegséggel megnyomorított napokban elementáris erővel szakadt fel bennem: „Az én mennyei Atyám akarata nélkül egyetlen hajszál sem eshetik le a fejemről.” Ebbe kapaszkodtam.

Bár már nagylányaik vannak, de mindig nehéz megélni, amikor a nő, az anya „kidől” a családból. Ki tartotta a frontot?

Váratlan helyzet volt mindannyiunk számára, és idő sem volt megszervezni a következő lépéseket, mivel egyik pillanat szülte a következőt. De a lányaink megszerveztek mindent. Meleg teát csináltak, járt a mosógép, vasalták az ingeket, és közben óvták, szeparálták az apjukat lakáson belül. Valamelyik mindig oda ült az ágyam szélére, szinte tapintható volt a féltés és a számon tartó szeretet, mert az ajtónk elé mindig került bevásárlószatyor péksüteménnyel, tejjel, gyümölccsel. Az az érzés, hogy nem vagyunk egyedül, leírhatatlan.

Egyébként könnyen átadja a stafétát?

Nehéz kérdés. Én olyan családban nőttem fel Tiszafüreden, amelyben édesapám és édesanyám tisztességesen, becsületesen és végtelen munkabírással élték az életüket. Mai napig példák a számomra, de nem tudom megmondani, hogy melyiküknél van a staféta. Látszólag anyukám szava a döntő, de ez csak apukám bólintásával válik érvényessé. Én azt remélem, hogy az én családom is ilyen. Mind a négyen fogjuk a stafétát, valamelyikünk mindig irányba tudja fordítani a többieket is. Óvodavezetőként is kiemelt felelősségem van az irányításban, fontos számomra, hogy én és munkatársaim is tisztában legyük azzal, hogy milyen döntés milyen alapon született.

Az óvodában sem lehet egyszerű a helyzet, kellett nehéz döntéseket meghoznia a koronavírus-járvány alatt a biztonság érdekében?

Igen, hiszen abszolút bizonytalanság és teljesen járatlan út volt előttünk márciusban. Nagyon hirtelen kellett átalakítani és megszervezni az óvoda működtetését. A legfontosabbnak azt tartottam, hogy kapcsolatban maradjunk a családokkal, gyermekekkel, kollégákkal. Az újranyitás óta az óvintézkedések szabályozzák a mindennapjainkat.

fekete-csalad_03.jpg

Fotó: Sass Nóra

Mit gondol, mi az, amit Isten a víruson keresztül tanít nekünk?

Talán azt, hogy amit eddig természetesnek vettünk, viszonylagos. De ebben a viszonylagosságban is tudjuk azt, hogy Isten a tenyerén hordoz minket minden élethelyzetben. Gondtalanság, nehézségek vagy éppen betegségek között, Isten tenyere az, ami hordoz. Közben most kitűnik, hogy mi az, ami igazán lényeges, megtanít becsülni az igaz barátokat és az életet. A vírus megtanít minket megelégedni azzal, amink van, köszönetet mondani és csendességben lenni.

Hogyan érezheti magát az ember Isten tenyerén, amikor már szinte kivétel nélkül mindenki találkozik a vírushoz köthető halálesettel a közvetlen környezetében? Ezt a családjuk is megtapasztalta, amikor nemrégiben meghalt Adorján Gusztáv, az egyházkerület főgondnoka, akivel nagyon szoros kapcsolatot ápoltak.

Főgondnok úr elvesztése valamennyiünket megrázott. Károlyt különösen is, hiszen közvetlen munkatársát veszítette el, akit tisztelt, becsült és szeretett. Nagyon bízott a felgyógyulásában, ezért a halála megállító erővel hatott. Minden nap meggyújtott egy gyertyát, a temetése napján feketébe öltözött, nyakkendőt kötött, odaült a hangszeréhez és órákon át orgonált. Károlyt gyógyítja a zene, gyógyítja és tölti is. Ha nagy a fájdalom, amit hordozni kell, vagy épp hálás a szíve valamiért, akkor odaül az orgonájához és játszik. Bántotta, hogy a temetés éppen a mi karanténunk idejére esett, pedig szerette volna a temetés szolgálatát elvégezni.

Hogyan tud egy feleség segíteni akkor, amikor azt látja, hogy összetörik a férje?

Nem tudok mást tenni, mint mellette lenni. És szüntelenül imádkozni, elmondani a félelmeinket, aggodalmainkat, és abba kapaszkodni, hogy Isten tudta nélkül egyetlen hajszál sem eshetik le a fejünkről. A félelem, a kétségbeesés az Istenben hívő embernek is egy természetes érzése, de ezekben a pillanatokban sem felejthetjük el, hogy Isten az élet pártján áll.

Ez a reménységük a következő hat évre, az új püspöki ciklus idejére is?

Igen. Az a reménységünk, hogy lesz ideje a találkozásoknak barátokkal, kollégákkal és a 12 személyes asztalunkhoz még oda kell majd tenni néhány széket, mert kevés lesz a férőhely. Azt remélem, hogy a Tiszántúli Református Egyházkerület 416 gyülekezetében élő szóban szólhat Isten igéje Károly szolgálatán keresztül is. És azt is remélem, hogy hűséges társa lehetek a férjemnek továbbra is a szolgálatban, ahogy az elmúlt 21 évben lehettem. 21 év, több mint 7665 nap van mögöttünk, és bízom benne, hogy ez a szám csak növekedni fog.

Kapcsolódó cikkünk: