Márpedig a húsvét komor ünnep. Komor, de nem sötét.

Amióta az eszemet tudom, keresztyén ünnepeink közül a húsvétot érzem a legközelebb magamhoz. Bár magában hordozza a fizikai elmúlás örök figyelmeztetését, egyúttal szép tavaszi alkalom, amely kitágítja az ember tüdejét és elméjét. A halálra emlékeztet, de ezer sugárral ontja az életet. Nem családias és lélekmelegítő alkalom, mint a karácsony, sokkal inkább az egyéni felelősségvállalás nagy pillanata. A komor húsvétnál aligha teljesíti be bármi jobban a régi görögök igazságát: "Ismerd meg önmagad!" Semmi sem alkalmasabb a Szentírás tanulmányozására az Úr feltámadásának napjánál, a csendességben töltött órák olykor még a jól ismert, sokszor olvasott igéknek is új értelmet adnak.

Lapozgatom a régi könyveket, arra keresem a választ, hogy létezik-e magyar húsvét. Talán március 15-e közelsége teszi, de a magyarság legjobbjai mindig is valamifajta nemzeti emelkedettséggel élték meg a régi húsvétokat. A szomorú és beteg Ady Endre így vágyott igazabb ünnep és igazabb Magyarország után:

"Rongy, züllöttség, bomlás és boru,
Csoda, hogy még vannak néhányan,
Szegény néhányan,
Kiknek kell még ilyen országban
Szabadságért a harc-háború.

Beteg szívem most be tele-nagy,
Milyen jó volna máskor élni,
Máskor s tán máshol,
Mert itt mindent letép a Fátum:
Fényes Husvét, be fekete vagy."

Egy másik szomorú poéta, a szegedi Juhász Gyula sorai is megkapóan szépek:

"Egy régi húsvét fényénél borongott
S vigasztalódott sok tűnt nemzedék,
Én dalt jövendő húsvétjára zsongok
És neki szánok lombot és zenét.
E zene túlzeng majd minden harangot
S betölt e Húsvét majd minden reményt.
Addig zöld ágban és piros virágban
Hirdesd világ, hogy új föltámadás van!"

A feltámadás ígéretéről már akkor tudomása volt az emberiségnek, amikor Krisztus urunk még nem hirdette meg az országába vezető utat. Az emberi nemzet legősibb közös kincséről van szó. Magáról az igazsághoz való hozzáférés jogáról, amely méltósága és egyedisége jogán mindenkit megillet. Mert bármilyen hitű, rangú, rendű legyen is, az ember kezdettől fogva hordozza magában az újrakezdés örök vágyát. Bárhol is éljünk, a feltámadás, az újrakezdés a világ minden táján az egyéni és közösségi cselekvés alapját jelenti. Ennek hiányában azoknak kellene igazat adunk, akik megváltozhatatlannak hiszik az emberi életet, mindenben a rosszat látják, sodródnak, maguk sem tudják, mi történik körülöttük. Ha arra az útra lép az ember, lefitymálja a nekünk ajándékozott reményt, az emberi élet szent titkát. Akkor könnyen holmi megemlékezésnek gondolja emberszázmilliók hitét, amely szerint Jézus Krisztus keresztáldozatában örök érvényűvé teljesedett ki a kegyelem.

Húsvétkor gyakran gondolok az eleve elrendelésre. Egészen pontosan arra, hogy annak lényegét éppen a feltámadás ténye alapján lehet a legteljesebben megérteni. Egyfelől megnyugvást jelent, hogy egyéni sorsunk, életünk nem valamifajta homok a szélben, hogy a Gondviselő a fejünk hajszálait is számon tartja. Nem szabad azonban elfeledkezni arról sem, hogy az elrendeltség kegyelmi állapota egyfajta szabad akaratot is feltételez, ha jobban tetszik, a nagy rendszeren belül létezik a kis rendszer, ahol mindannyiunknak akad mozgástér. Arról van szó, hogy mindenki maga szabja meg élete értelmét, minőségét, célrendszerét, döntési helyzetek egész sorával szembesülve mi magunk is alakítjuk sorsunkat. A húsvéti üzenet, maga az evangélium erre a felelősségre emlékeztet.

Az a nép, amely tömegeiben hordozza a kegyelem örökérvényűségének hitét, és az elrendelésen nyugvó emberi akarat alapján rendezi be közösségi életét, könnyen megnyerheti a jövőt. Fájdalom, a magyarság mintha kissé megfáradt volna a mögötte álló hosszú-hosszú úton. A mostani ünnep azonban lehetőség a megtisztulásra, az önvizsgálva, a magunkba fordulásra, az újrakezdésre. Éppen húsvétkor kell riadót fújni, hogy a kongó harangszóra templomainkban és otthonainkban, iskolában és munkahelyen, emberségesebb emberré és magyarabb magyarrá váljunk. Olyanná, aki méltó a bizakodó költőhöz, aki beteljesíti bátor és erkölcsös ősei hivatását, s aki igazabb jövőt fogad istenének és önmagának.

Mert hiszen a húsvét komor ünnep, de nem sötét. A világosság, a fény győzelmét hirdeti, amíg ezen a földön járunk.