Egy este Homszban

2017. december 11., hétfő

Hogyan lehet normális életet élni háborús körülmények között? Meg lehet szokni a félelmet? Milyen egy ifjúsági alkalom az arab reformátusoknál? Szíriai utazásunk első állomása Homsz városa volt. Folytatódik a közel-keleti utazásról szóló beszámoló.

Nem tudom, a többiek hogy éreztek, mikor beértünk Homszba, de én féltem. Ha azt mondom, hogy Libanonhoz képest Szíria olyan volt, mint amikor az ember elhagyja az Európai Uniót a Balkán irányába, még keveset mondtam. Szemmel látható volt az életszínvonalbeli különbség, első látásra idegen volt minden és mindenki, és úgy éreztem, mi is azok vagyunk a helyiek szemében.

A stratégiai fekvésű, egykor 650 ezres város ostroma három éven át tartott, rengeteg ház vált lakhatatlanná. Érkezésünk előtt néhány nappal pedig többen meghaltak az egyetem közelében végrehajtott robbantásban, mi is csak kísérettel tudtunk mozogni. Bevallom, amikor érkezésünk után becsukódott mögöttünk a szálloda ajtaja, azt kívántam, bárcsak a szobámban maradhatnék másnap reggelig.

Természetesen nem így történt. Ehelyett Mofid Karajilival, a helyi arab református gyülekezet lelkészével és az egyik presbiterrel találkoztunk, akik elvittek minket az általuk működtetett idősotthonba. „2012 óta szolgálok itt, de az első két évben a harcok miatt meg sem tudtam közelíteni a templomunkat. Egy ideig csak innen, a tetőteraszról nézhettem” – mutatta az idősotthontól 700 méterre lévő, két mecset között megbúvó templomtornyot. Sokáig Damaszkuszban várt a családjával, illetve a Homszból a környező falvakba és a biztonságosabb „keresztyének völgyébe” menekült családokat látogatta, pásztorolta.

Az otthon falán golyónyomok is látszanak – egy ideig a szomszéd utcában húzódott a frontvonal, a fejük felett lőttek át. Úgy megkérdeztem volna a lelkészt, ő is félt-e, de csak annyit tudtam kinyögni: hogy tudta végigcsinálni ezt a két évet? „Féltünk, mert veszélyes volt – válaszolta. – De Isten úgy teremtette meg az embert, hogy egy idő után mindenhez képes hozzászokni. Néha már el is felejtettük, hogy félnünk kellene.”

Az idősek ellátása az ostrom alatt sem szünetelt, hála Valentine nővérnek. A pici, de energikus libanoni apáca 65 éve szolgál már Szíriában, és hiába hívták vissza felettesei, ő maradt, hogy gondoskodjon a 47 idős bentlakóról. Ezzel munkatársait is bátorította. Hála Istennek, nem jutott Jane Haining, a második világháborúban Budapesten zsidó gyerekeket mentő skót misszionáriusnő tragikus sorsára.

Nem így az a holland jezsuita szerzetes, Frans Van Der Lugt, aki az ostrom alatt megnyitotta a városiak számára a kolostort, igyekezett a bajban is gondoskodni a helyiekről. 2014-ben lőtték le a rendház udvarán, ott is temették el. Egyik rendtársa a sírja mellett mesélt nekünk a mártírhalált halt köztiszteletben álló szerzetes mások szolgálatának szentelt életéről.

Ekkor már gyalog közlekedtünk, a keresztyének lakta városrész különböző felekezetű gyülekezeteit látogattuk végig. Amikor a béke asszonyának szentelt ortodox templomhoz közeledtünk, az egyik falon színes feliratokat pillantottunk meg, egyszavas imádságokat mindenféle nyelven, magyarul is: béke.

A tetőről is jól látszott a malekita egyház hatalmas, modern, hetvenes években épült katedrálisa, amit csak két hete szenteltek fel újra. Mielőtt a lázadók elhagyták volna ezt a területet, időzített bombát rejtettek el a szószékben, ami csak két nap múlva robbant fel, belülről, több embert megölt és súlyosan megrongálta az ostromot viszonylag épségben átvészelt templomot. Elégtek az ikonok, károsodtak a freskók is. Ottjártunkkor épp a Jézust a világ uraként ábrázoló mennyezeti díszítést állították helyre. Félig az enyészeté lett a szentélyben lévő freskó is: a különböző szenteket ábrázoló képek elégtek, csak a gyermek Jézus és az őt ölében tartó, karjaival körülölelő Mária alakja nem. Szíven ütött ez a kép, mert talán azért maradhatott meg ebben a formában, hogy a szeretet erejéről, elpusztíthatatlanságáról beszéljen.

Aki tehette, elmenekült a pusztítás elől, de az elmúlt három évben már visszatért az élet a szétbombázott városba. „A 2014-es futball-világbajnokság idején nyitottak ki az első kávézók, akkor lélegeztünk fel először” – mesélte a lelkipásztor, akit azóta felesége és fia is követte Homszba. A református templom is megsérült a harcok során: teteje megrongálódott, berendezését pedig eltüzelték a pincében menedéket kereső ellenzéki csapatok. „Mikor megérkeztem, csak az úrasztalát és néhány széket találtam épen.”

A német Gustav Adolf Werk segélyszervezet segítségével tudták felújítani gyülekezeti központjukat, amerikai presbiteriánus támogatással pedig másoknak segítenek: 67 megrongálódott házat újítanak fel a belvárosban. Emellett részt vesznek a Szíriai és Libanoni Nemzeti Református Zsinat „Place for Hope” elnevezésű, a különböző vallási és nemzetiségi csoportok közötti megbékélést szolgáló programjában. Kipofozták a gyülekezet iskoláját és tudatosan egyensúlyban tartják a keresztyén és muszlim diákok arányát, hogy a különböző hátterű fiataloknak legyen alkalmuk megismeri egymást, megtanulni a kölcsönös tisztelet és együttműködés kultúráját.

Miközben a református templom felé tartunk, csatlakozik hozzánk Micheline, a lelkész felesége is, aki többek között a nőket igyekszik felkarolni a gyülekezetben. Damaszkuszban is voltak merényletek, a mai napig vannak rémálmai, így átérzi a helyiek lelki problémáit. Mindenféle kreatív programot szervez nekik, hogy felengedjenek a bennük lévő görcsök, a legújabb projektjük, hogy egy pékséget nyitnak közösen.

Séta közben ránk esteledik, de minden állomásnál ismerősökbe botlunk: olyan emberekbe, akik templomuk, gyülekezetük lelki és közösségi alkalmaira igyekeznek. Ezek mindennaposak, és úgy tűnik, a különböző felekezetek között is testvéri a kapcsolat.

Mire megérkezünk, a gyülekezeti teremben már húsz fiatal várja, hogy elkezdődjön a közös éneklés. Pont olyan ifjúsági énekekkel dicsőítik Istent, mint mi, csak azok zenei világát igazították saját kultúrájukhoz. Egy rövid bevezető után a társaság kettéoszlik, mi a tinikkel tartunk, hogy beszélgessünk velük. Nevetnek, szelfiznek velünk, hamar felbátorodnak, és ők is kérdeznek: miért jöttünk, milyennek látjuk Szíriát ahhoz képest, amit a médiából tudunk?

Tényleg, milyennek? Félelmetesnek – ugrik be a délelőtti érzés, és akkor belémhasít: néhány órája már nem is félek. Miért is tenném? Testvérek között vagyunk, az Isten tenyerén.

Feke György, fotó: Kanizsai-Nagy Dóra, Dani Eszter

Az útinapló korábbi részei:


Megyünk Szíriába!

Miután meglátogattuk a libanoni reformátusokat, a polgárháború sújtotta Szíriában folytattuk közel-keleti utazásunkat.

 

Arabok, akik reformátusok

A reformáció sokkal nagyobb hatással volt az arab társadalmakra, mint azt elsőre – vagy akár második nekifutásra – gondolnánk.

 

Az örmény reformátusok nem felejtenek

Miben nyilvánul meg az örmény identitás? Hogyan élnek a közel-keleti reformátusok?

 

Megkésett reformáció

Hogy kerülnek reformátusok a Közel-Keletre? És miért arab az egyik, míg a másik örmény?

 

Pálmafák a neonkereszt fényében

Télből a nyárba, Európából a csodálatos, ugyanakkor olykor félelmetes Keletre utaztak magyar reformátusok.

 

Gyűjtés indult a szíriai reformátusoknak

A szíriai és libanoni reformátusok által működtetett vasárnapi iskolákban jelenleg ezerötszáz keresztyén és muszlim fiatallal foglalkoznak: biztonságban tanulnak, segítséget kapnak a polgárháború okozta traumák feldolgozására és mintát a békés együttélésre. A Magyar Református Szeretetszolgálat 1358-as adományvonalának tárcsázásával, hívásonként 250 forinttal mi is támogathatjuk a kezdeményezést.

Ez történik továbbiak →

Istent keresem

Mt 10,1–15

„Magához hívta tizenkét tanítványát...” tovább >


Új fordítású Biblia / Károli-Biblia / Hitvallásaink