Vallomás a REFISZ táborról

2012. augusztus 30., csütörtök

Ha egy nagy embert nagy tetteiről kérdezünk – hogy csinálta, hogyan készült rá –, többféle választ is kaphatunk. Van, aki gondosan eltervez mindent. Leír, elemzi a lehetőségeket, stratégiát kovácsol, majd pedig a megfelelő pillanatban lép. Akad olyan is, aki a véletlenre bízza a dolgot lesz, ami lesz alapon, és ott van természetesen a harmadik is, az olyanok, mint én: akik egyáltalán nem is akartak tenni semmit.

Érzékenyebb lelkű olvasóim akár fel is hördülhettek eddigi soraim láttán: nagy ember, nagy tettek? Nem vitatom, nincs bennem semmi különleges. Az átlagnál talán kicsit jobban tanuló, a zsenik világát persze jócskán alulró szemlélő, teljesen hétköznapi egyetemista vagyok. Ha magamra nézek, magamról gondolkodom, és azt próbálom eldönteni, hogy én hajtottam-e már végre nagy tetteket, szerencsére többször is megveregethetem a saját vállamat. Büszke lehetek magamra. Hiszen nem rég diplomáztam szép eredménnyel, halad előre az életem, boldog vagyok a párommal, szüleim is egész szépen eléldegélnek, talán még boldognak is mondhatnám őket. Testvéreim is vannak, szeretjük egymást és segítjük is a másikat, mi kellhetne más?

Kell, hiszen egy dolog hibádzik, ez az egy dolog azonban rányomja a bélyegét szinte mindenre. Furcsa ezt így kimondani, hiszen gyerekkorom óta keresztyén iskolába, gimnáziumba, sőt még egyetemre is jártam, tehát a lehetőség adott volt. Mégis, valahogy az egyértelműség forgatagában elveszett, elsikkadt a lényeg, annyira ott volt az orrom előtt a válasz, annyira magától értetődően alakult hitbéli életem, hogy észre se vettem, hogy valami igazán fontos alkotóelem kimaradt.

Augusztus hatodika, Balatonszárszó. Ötven fok, a vasútállomástól egy-másfél kilométer séta, és már meg is érkezünk a Soli Deo Gloria Családi Hotel és Konferencia Központba a REFISZ táborba, amely augusztus 12-ig tart. Az esti áhítaton Veres Péter gávai lelkipásztor, a tábor egyik szervezője elmondja: ez itt egy olyan tábor, ahol Isten igen közel jön az emberhez és meghívja az ő országába. Gyorsan azért hozzáteszi: semmi sem kötelező, hiszen minden magától értetődő. Járunk az alkalmakra, beszélgetünk, nevetünk és jól érezzük magunkat, a tábor végén pedig, ha van indíttatásunk, bizonyságot tehetünk a velünk történtekről.

A napi program a reggeli énekléssel és áhítattal indul. A hét témája az értékek, (át)értékelés. A kiscsoportos beszélgetések alatt megismerjük egymást és az Igét, bibliai történetekről, példázatokról beszélgetünk, elemezzük őket és jutunk el valahova. Még az ebéd előtt szakmai csoportokban is részt vehetünk (Szeretném, ha szeretnének; Kit válasszak?; Igebontogató; Keresztyén élet a min­dennapokban; Keresztyénség és nem­zettudat). Az első nap egy szimpatikus házaspár mellett döntök, az ő szakmai csoportjuk címe ugyanis: Szeretném, ha szeretnének. Beszélgetünk a szeretetnyelvekről, a kapcsolatok dinamikájáról, motivációjáról, épülünk, fejlődünk párommal. Jókat nevetünk, érdekes feladatokat csinálunk, játszva, szórakozva tanulunk a szeretetről, magunkról és egymásról. Közben persze minden reggel elmondják, hogy aki szeretné, tegyen bizonyságot a változásról, a lelkében lejátszódó folyamatokról. Valahogy azonban senki nem jelentkezik. Én boldogan ülök a kedvesem, Ági mellett, hiszen kapcsolatunk szépen fejlődik, hitem pedig, legalábbis szerintem teljesen rendben van, én már veregethetem a saját vállamat. Nincs itt semmi probléma.

Aztán eljön a csütörtök este. Pogrányi Károly diósdi lelkipásztor evangelizál, én pedig arra leszek figyelmes, hogy kezdek elbizonytalanodni. Szavai gyomorszájon vágnak, összegörnyedek, elborzadok kissé magamtól, de azért még tartom magam. Nem is olyan rossz a helyzet, öreg harcos. Aztán jönnek sorban az ütések, záporoznak a gondolatok, én pedig egyre kisebb leszek. Kisebb leszek, mivel szégyellem magam, mivel észreveszem, hogy a sok méter szélesnek vélt sztráda, amin eddig haladtam, egy szakadék felé visz. Felismerem, hogy változni kéne, be kell húzni a kéziféket és felkapaszkodni a sztráda melletti ösvényen egy olyan útra, amely lehet, hogy nem olyan gyorsan, nem olyan kényelmesen, de nem szakadékba, hanem Isten országába fog vezetni engem és mindazokat, akiket el tudok vinni magammal.

A REFISZ-táborba úgy jöttem, mint egy király. Azt gondoltam magamról, hogy jó úton járok. Tudtam, hogy vannak hibáim, de alapvetően jónak éreztem a célt, megfelelőnek az eszközeimet. Aztán jött a hideg zuhany, a felismerés: barátom, te még csak az utad kezdetén jársz, és egyelőre még az ösvény kezdőpontját sem találtad meg. Hiszen hogy is lehetnék én jó keresztyén, ha szelektíven hiszek, ha logikám elnyomhatja hitemet és érzéseimet. Hogyan lehetnék én Isten gyermeke, ha szánt szándékkal képes vagyok elnyomni magamban hangját, ha éppen úgy tartom jónak?

Nagy tettek. Ki az, aki mindezt lehetővé teszi, aki huszadjára is megbocsájt, aki újra és újra szeretettel átölel és segít összeszedegetni lelkünk darabkáit a padlóról? Ki az, aki elvezetett a REFISZ-táborba, hogy felnyissa a szememet? Ő nem más, mint Jézus Krisztus, Isten Fia, aki meghalt az ember bűneiért, hogy életünk lehessen. Micsoda az én magam, cselekedeteim nagysága az övéhez képest?

Van egy nagy múltú táborhely Balatonszárszón, ahol Isten egészen közel kerül az emberekhez. A fiatalok eljönnek a REFISZ-táborba, és más emberként mennek haza innen, mint ahogy eljöttek ide. Hétfőn még azt hittem, hogy ez egy vicc, hogy csak a szokásos keresztyén humorral van dolgom. Ma már tudom, hogy tévedtem. Bár azt hiszem, most nem veregetem meg a saját vállam, hiszen még hosszú út áll előttem. Olyan ez, mint a kómából ébredő beteg számára az első lélegzetvétel: csodálatos és szörnyű érzés egyszerre, hiszen a kórházi ágytól a szabadságig hónapok, évek, néha évtizedek kemény munkáján keresztül vezet az út.

Szűcs Péter

A cikk megjelent a Reformátusok Lapja 2012. augusztus 26-i számában

Istent keresem

Mal 3,6–12

„...tegyetek próbára engem!... Meglátjátok, ...bőséges áldást árasztok rátok” tovább >


Új fordítású Biblia / Károli-Biblia / Hitvallásaink

Ez történik továbbiak →