A második adventi gyertya lángjának fénye saját életünkre irányítja figyelmünket. Bella Péter elmélkedése advent második vasárnapjára.
Elfolyik az időnk, nem tudjuk az óráinkba, napjainkba beleszuszakolni mindazt, amit tervezünk, amit muszáj. Általános élmény ez a karácsony előtti hetekben (és sajnos nem csak akkor). Nagy a nyomás kívülről: elvégezni minden munkát, megszervezni mindent, hogy kész legyen, hogy jó legyen, de legalábbis megfelelő. Megvenni mindent, ami nincs még kéznél – mert az ünnepre kész kell lenni, ha beletörünk, akkor is. Nagy a nyomás belül is: közben békésnek maradni, lecsavarni a stresszt elviselhető szintre, türelmesnek lenni a délutáni sötét forgalmi dugóiban és a vásári tülekedésekben, kedvesnek maradni otthon azokkal, akikhez az ünnepre amúgy is megfelelően szeretnék megérkezni. És még Jézus is itt van. Valahol.
De hogy tartsam kordában az elfolyó időt? Megfelelő szervezéssel talán működik. Vonalzóval és számológéppel leülni a naptárhoz, a feladatokhoz és szükségletekhez mérten mérnöki pontossággal kiporciózni a lehetőségeket és alkalmakat. Kereteket adni a találkozásoknak is: most nincs idő a spontán összefutásokra. Az embereket beengedni abba, ami marad – ez van, sajnos, elég gyakran. Nem jó ez így, pont a lényeg veszik el. És még Jézus is itt van. Valahol.
Jézus is itt van. Akit ünnepelünk karácsonykor, akihez közeledni lehetne, akivel az adventi időszakban még több időt kellene tölteni. Kellene – még egy ok az ünnepi lelkiismeretfurdalásra. Újabb megoldandó probléma, mit tegyek hát? A maradékból kanyarítok neki is, keretet adok, ahol megszólalhat, ahol rám kérdezhet, ahol találkozhatunk. Az istentiszteleten majd koncentrálok, hajnalban a nyitott Biblia fölött is próbálkozom vagy amikor a család végre köré gyűlik az adventi koszorúnak. Hol vagy Jézus? Tessék, itt a lehetőség, de most akkor légy jelen!
Csakhogy ez nem így működik. Az Úr nem tép számot, hogy beálljon a sorba, hogy jelentkezzen, ha végre szabad vagyok. Jézus nem az általam megszabott keretekbe akarja belesűríteni azt, amit tenni vagy mondani akar. Jézus nem a teendőkről szóló lista egyik pontja, nem pár pipa a naptárban. Ő maga dönti el, hogyan, milyen módon lép közbe, szólít és érint meg.
„Vagyok, aki vagyok“ – szólt Isten Mózeshez a lángoló bokorból, és az üzenet érvényessége nem szűnt meg. Veled vagyok, veletek vagyok, de úgy, ahogy én akarom, mert az lesz nektek a legjobb. Mert én tudom, mi kell nektek.
Jézus velünk van, de úgy és akkor, ahogy és amikor ő akarja. Jobb ez így nekünk, valójában szabaddá tesz minket. Istennek nem a rendezvényszervezői vagyunk, hanem tanítványai – emberek, akik készek és érzékenyek arra, hogy bármikor meghallják, meglássák Urukat. Nem kereteket kell szabni neki, hanem kíváncsian várni és kérni, hogy a rohanásban is, az ünnep előtti stresszben is megszólítson, megállítson. „Lepjél meg, Uram“ – ezt mondani az egyetlen lehetőségünk és ehhez el kell engedni a naptárat. Ő meg fogja tenni, mégpedig úgy, ahogy akarja, mert jobban tudja, hogyan kell. Így lesz, csakis így a találkozás alkalma az istentisztelet is, a hajnali bibliaolvasás és a koszorú körüli együttlét. Vagy egy találkozás, egy nem várt fordulat, ajándékba kapott szabadidő, egy keresztyén testvér bátorítása vagy intése, egy lerobbant autó, egy hirtelen felmerülő probléma, egy csendes, magányos séta, egy közös program azokkal, akiket szeretek, egy bátor lépés, hogy szolgáljak valamivel... És még lehetne sorolni, de nem kell, nem érdemes, csak várni. Várni arra, aki itt van, aki velünk van, minden napon, a világ végezetéig. És nem azért, mert kereteket szabok, mert helyet adok neki, hanem mert az övé vagyok, ő pedig az én Uram, aki szeret és vezetni akar. Velem van, advent idején is, de úgy ahogy ő akarja – ahogy az nekem a legjobb.
Bella Péter
A szerző a Győrújbarát-Ménfőcsanak-Nyúli Református Missziói Egyházközség lelkésze.