Szólás, vallás, szabadság- Húsz éves az 1990. évi IV. törvény

2010. január 24., vasárnap

 

altHúsz évvel ezelőtt, 1990. január 24-én 304 igen szavazattal, tizenegy tartózkodással és egy ellenvéleménnyel az Országgyűlés elfogadta a lelkiismereti és vallásszabadságról, valamint az egyházakról szóló 1990. évi IV. törvényt. A jogszabály február 12-én jelent meg a Magyar Közlönyben. Az alkotmányerejű, kétharmados törvény megteremtette a jogi feltételeit és garanciáit a lelkiismereti és vallásszabadság érvényesülésének, valamint az egyházak és felekezetek, az egyházi intézmények működési szabadságának.

A máig hatályban lévő törvény részletesen kodifikálja a lelkiismereti és a vallásszabadság fogalmát, amiről kimondja, hogy „mindenkit megillető alapvető emberi szabadságjog”. A jogszabály leszögezi, hogy vallása és meggyőződése miatt hátrány senkit nem érhet, előny pedig nem illet, és jogainak gyakorlásában senkit sem szabad akadályozni. A törvény lehetővé teszi, hogy bírósági bejegyzés mellett önálló önkormányzattal rendelkező egyházi közösség szabadon alakítható, amihez száz természetes személy és szabályzat szükséges.
A jogszabály hatályon kívül helyezte az állami hozzájárulást az egyházi tisztségek betöltéséhez, megszüntette a felekezetek között még meglévő jogállásbeli különbségeket, és kimondta az egyházi személyek szabad működését a nevelés, a kultúra, a szociális munka és az egészségügy területén, valamint lehetővé tette a fakultatív vallásoktatást minden állami oktatási intézményben.
A törvényjavaslat vitájában annakidején felszólalt Tóth Károly református püspök, parlamenti képviselő is, amiből kiderül, hogy nem mindenki tartotta szükségesnek e törvény megalkotását. Az ő véleményük szerint elégséges lett volna az alkotmány erre vonatkozó garanciája is. A püspök a jogszabály szükségessége mellett érvelt, hangsúlyozva többek között azt, hogy „védi az egyházakat mindennemű állami beavatkozástól és felügyelettől”, és kimondja, hogy az egyházak működése a társadalom számára hasznos. Tóth Károly több módosító indítványt is beterjesztett. Az egyik ezek közül arra vonatkozott, hogy a törvény ne tíz, hanem legalább száz főt szabjon az egyházalapítás feltételéül. A tízfős egyházalapítás ellen így érvelt akkor: „Ez sérti az egyházak komolyságát és méltóságát, és súlyos visszaélésekre ad lehetőséget, sőt nem veszi figyelembe a vallási közösségek sajátos jellegét sem.” Most pedig ez a véleménye: „Az egyházak arra az álláspontra helyezkedtek akkor, hogy ez az ultraliberális út nem járható. Sajnos a felszólalásban megfogalmazott félelmünk még annak ellenére is igazolódott, hogy a módosítási javaslatunkat elfogadta a parlament: ma több mint kétszáz csoportot tartanak nyilván egyházként Magyarországon.”
A nyugalmazott püspök hangsúlyozza annak jelentőségét, hogy a törvényt még a kommunista parlament fogadta el, és hozzáteszi, hogy a volt szocialista országok közül Magyarország alkotott elsőként vallásügyi törvényt. A jogszabály legfontosabb részének a preambulumot tartja, amely kimondja: „A magyarországi egyházak, felekezetek, vallási közösségek a társadalom kiemelkedő fontosságú, értékhordozó és közösségteremtő tényezői. A hitélet körébe tartozó munkálkodásuk mellett kulturális, nevelési-oktatási, szociális-egészségügyi tevékenységükkel és a nemzeti tudat ápolásával is jelentős szerepet töltenek be az ország életében.”
Ez a szemlélet a korábbi évtizedek felfogásával és gyakorlatával szemben merőben újat hozott, ami az egykori egyházvezető szerint óriási lehetőséget rejtett az egyházak számára, de amivel csak mérsékelten tudtak élni. „Olyan hirtelen szakadt rájuk az új helyzet, hogy önhibájukon kívül nem tudtak megfelelően tájékozódni” – mondja, és példát is hoz: a visszakapott iskolák esetében sokszor csak a táblacserére futotta, nem sikerült őket valódi egyházi tartalommal megtölteni.
Tóth Károly szerint a törvény bevezetőjében a magyar társadalom igénye fejeződött ki arra, hogy elismerje: a Magyarországon meggyökeresedett történelmi egyházak hasznos alkotóelemei a nemzeti közösségnek. Ebből ugyanakkor az következik – figyelmeztet minket a korábbi egyházvezető –, hogy az egyházak joggal tartanak igényt a társadalom anyagi és erkölcsi támogatására is. „Ez persze nem jelenti azt, hogy az egyházaknak ne lehetne evangéliumi véleménye arról, mi történik a magyar társadalomban, a közéletben. Sőt egy normális, ésszerű társadalomnak az az érdeke, hogy legyen egy olyan, pártoktól független erkölcsi fóruma az országnak, amelyik nem gyanúsítható politikai hamiskodással vagy ügyeskedéssel. A magyar társadalom jelenkori szétesése is ezt bizonyítja” – hívja fel az egyházaknak a törvényből is kiolvasható társadalmi felelősségére figyelmünket a nyugalmazott püspök, aki szerint a mindenkori hatalommal tárgyalnia kell a felekezeteknek, de mindig a nemzet értékeit, érdekeit kell képviselniük ezeken a tárgyalásokon, és az általuk megfogalmazott kritikáknak mindig a társadalom javát kell szolgálniuk. A Zsinat egykori lelkészi elnöke meglátása szerint a Magyarországi Református Egyházban sokan vannak, akik komoly erőfeszítéseket tesznek a politikai függetlenség és a társadalmi párbeszéd fórumának kialakítására.
A püspök szerint az elmúlt húsz évben két szélsőség volt jelen az egyházak szerepének megítélését illetően a magyar közéletben. Az egyik csoport túlzásokba esett, és túl nagy elvárásokat fogalmazott meg az egyházakkal szemben, a másik pedig ultraliberális vagy marxista alapokon vagy nem létezőnek, vagy ellenségnek tekintette a felekezeteket. Érthetetlen ez azért is, mert az egyházak becsületességre, hitelességre, megbízhatóságra ösztönző tanítása olyan belső érték, amely kézzel foghatóvá tehető, konvertálható az egész társadalom számára úgy, hogy akár gazdasági hozadékai is lehetnek.

Kiss Sándor

Szólás, vallás, szabadság
Húsz éves az 1990. évi IV. törvény

Húsz évvel ezelőtt, 1990. január 24-én 304 igen szavazattal, tizenegy tartózkodással és egy ellenvéleménnyel az Országgyűlés elfogadta a lelkiismereti és vallásszabadságról, valamint az egyházakról szóló 1990. évi IV. törvényt. A jogszabály február 12-én jelent meg a Magyar Közlönyben. Az alkotmányerejű, kétharmados törvény megteremtette a jogi feltételeit és garanciáit a lelkiismereti és vallásszabadság érvényesülésének, valamint az egyházak és felekezetek, az egyházi intézmények működési szabadságának.

A máig hatályban lévő törvény részletesen kodifikálja a lelkiismereti és a vallásszabadság fogalmát, amiről kimondja, hogy „mindenkit megillető alapvető emberi szabadságjog”. A jogszabály leszögezi, hogy vallása és meggyőződése miatt hátrány senkit nem érhet, előny pedig nem illet, és jogainak gyakorlásában senkit sem szabad akadályozni. A törvény lehetővé teszi, hogy bírósági bejegyzés mellett önálló önkormányzattal rendelkező egyházi közösség szabadon alakítható, amihez száz természetes személy és szabályzat szükséges.
A jogszabály hatályon kívül helyezte az állami hozzájárulást az egyházi tisztségek betöltéséhez, megszüntette a felekezetek között még meglévő jogállásbeli különbségeket, és kimondta az egyházi személyek szabad működését a nevelés, a kultúra, a szociális munka és az egészségügy területén, valamint lehetővé tette a fakultatív vallásoktatást minden állami oktatási intézményben.
A törvényjavaslat vitájában annakidején felszólalt Tóth Károly református püspök, parlamenti képviselő is, amiből kiderül, hogy nem mindenki tartotta szükségesnek e törvény megalkotását. Az ő véleményük szerint elégséges lett volna az alkotmány erre vonatkozó garanciája is. A püspök a jogszabály szükségessége mellett érvelt, hangsúlyozva többek között azt, hogy „védi az egyházakat mindennemű állami beavatkozástól és felügyelettől”, és kimondja, hogy az egyházak működése a társadalom számára hasznos. Tóth Károly több módosító indítványt is beterjesztett. Az egyik ezek közül arra vonatkozott, hogy a törvény ne tíz, hanem legalább száz főt szabjon az egyházalapítás feltételéül. A tízfős egyházalapítás ellen így érvelt akkor: „Ez sérti az egyházak komolyságát és méltóságát, és súlyos visszaélésekre ad lehetőséget, sőt nem veszi figyelembe a vallási közösségek sajátos jellegét sem.” Most pedig ez a véleménye: „Az egyházak arra az álláspontra helyezkedtek akkor, hogy ez az ultraliberális út nem járható. Sajnos a felszólalásban megfogalmazott félelmünk még annak ellenére is igazolódott, hogy a módosítási javaslatunkat elfogadta a parlament: ma több mint kétszáz csoportot tartanak nyilván egyházként Magyarországon.”
A nyugalmazott püspök hangsúlyozza annak jelentőségét, hogy a törvényt még a kommunista parlament fogadta el, és hozzáteszi, hogy a volt szocialista országok közül Magyarország alkotott elsőként vallásügyi törvényt. A jogszabály legfontosabb részének a preambulumot tartja, amely kimondja: „A magyarországi egyházak, felekezetek, vallási közösségek a társadalom kiemelkedő fontosságú, értékhordozó és közösségteremtő tényezői. A hitélet körébe tartozó munkálkodásuk mellett kulturális, nevelési-oktatási, szociális-egészségügyi tevékenységükkel és a nemzeti tudat ápolásával is jelentős szerepet töltenek be az ország életében.”
Ez a szemlélet a korábbi évtizedek felfogásával és gyakorlatával szemben merőben újat hozott, ami az egykori egyházvezető szerint óriási lehetőséget rejtett az egyházak számára, de amivel csak mérsékelten tudtak élni. „Olyan hirtelen szakadt rájuk az új helyzet, hogy önhibájukon kívül nem tudtak megfelelően tájékozódni” – mondja, és példát is hoz: a visszakapott iskolák esetében sokszor csak a táblacserére futotta, nem sikerült őket valódi egyházi tartalommal megtölteni.
Tóth Károly szerint a törvény bevezetőjében a magyar társadalom igénye fejeződött ki arra, hogy elismerje: a Magyarországon meggyökeresedett történelmi egyházak hasznos alkotóelemei a nemzeti közösségnek. Ebből ugyanakkor az következik – figyelmeztet minket a korábbi egyházvezető –, hogy az egyházak joggal tartanak igényt a társadalom anyagi és erkölcsi támogatására is. „Ez persze nem jelenti azt, hogy az egyházaknak ne lehetne evangéliumi véleménye arról, mi történik a magyar társadalomban, a közéletben. Sőt egy normális, ésszerű társadalomnak az az érdeke, hogy legyen egy olyan, pártoktól független erkölcsi fóruma az országnak, amelyik nem gyanúsítható politikai hamiskodással vagy ügyeskedéssel. A magyar társadalom jelenkori szétesése is ezt bizonyítja” – hívja fel az egyházaknak a törvényből is kiolvasható társadalmi felelősségére figyelmünket a nyugalmazott püspök, aki szerint a mindenkori hatalommal tárgyalnia kell a felekezeteknek, de mindig a nemzet értékeit, érdekeit kell képviselniük ezeken a tárgyalásokon, és az általuk megfogalmazott kritikáknak mindig a társadalom javát kell szolgálniuk. A Zsinat egykori lelkészi elnöke meglátása szerint a Magyarországi Református Egyházban sokan vannak, akik komoly erőfeszítéseket tesznek a politikai függetlenség és a társadalmi párbeszéd fórumának kialakítására.
A püspök szerint az elmúlt húsz évben két szélsőség volt jelen az egyházak szerepének megítélését illetően a magyar közéletben. Az egyik csoport túlzásokba esett, és túl nagy elvárásokat fogalmazott meg az egyházakkal szemben, a másik pedig ultraliberális vagy marxista alapokon vagy nem létezőnek, vagy ellenségnek tekintette a felekezeteket. Érthetetlen ez azért is, mert az egyházak becsületességre, hitelességre, megbízhatóságra ösztönző tanítása olyan belső érték, amely kézzel foghatóvá tehető, konvertálható az egész társadalom számára úgy, hogy akár gazdasági hozadékai is lehetnek.

Kiss Sándor

Istent keresem

1Krón 26

„Amikor... felkeresték őket, és találtak köztük kiváló vitézeket...” tovább >


Új fordítású Biblia / Károli-Biblia / Hitvallásaink