"Az embernek rendelt helye és hivatása van" – beszélgetés Oroszi Pállal, a Kárpátaljai Református Egyházkerület volt főgondnokával

2010. február 12., péntek

altNem a személyek szerepe fontos a történésekben – véli Oroszi Pál onkológus, a munkácsi Keresztény Egészségügyi Központ egyik alapítója, aki a napokban ünnepelte 50. születésnapját. Vallja, hogy az embernek rendelt helye és hivatása van az életben.

 

- Mit jelentett az Ön számára lelkészcsaládban nevelkedni?

- Édesapám csak a hetvenes évek elejétől kezdte meg református lelkészi szolgálatát, ekkor kapta meg rá ugyanis az engedélyt az illetékes hivataloktól, addig tehát egy hétköznapi családban éltem. Szüleim persze addig is megélték hitüket a családon belül és a szűkebb közösségben, de az biztos, hogy a lelkészi hivatás gyakorlása nagy változást hozott az életünkben. Semmiképpen sem negatívumként éltük meg ezt a változást öt testvéremmel együtt. Csodálatos évek voltak azok! Sokan gondolták úgy, hogy édesapám tönkreteszi gyermekei jövőjét azzal, hogy lelkészi szolgálatot vállal. Volt, aki éreztette is velünk – például az iskolában –, hogy megbánjuk még, de az élet nem ezt igazolta. Sőt! Kifejezetten jó volt megtapasztalni, hogy szüleim valóban megélték hitüket, s azon kevesek közé tartoztak, akik hitték, hogy a dolgok hosszú távon nem úgy alakulnak, ahogy azt egyes emberek vagy nagyhatalmak szeretnék, tudták, hogy ha nem is az ő életükben, de mindenképpen bekövetkezik a csillagfordulás, s hogy ennek a bizonyos csillagnak valahol már olajozzák is a tengelyét. Mi ezt a hitet kaptuk örökül, ezt vittük magunkkal az életbe.

- Hogyan sikerült elvégeznie az orvosi egyetemet papi család sarjaként?

- Bár adódtak hátrányok a származásomból, bőségesen kárpótolt értük az élet, s egyáltalán nem maradtak rossz emlékeim azokból az időkből. A hadseregben töltött évek után lehetőségem lett volna Szibériában megpróbálkozni az egyetemi felvételivel, de én inkább hazajöttem. Először itthon jelentkeztem az egyetemre, de még az irataimat sem fogadták el Ungváron, ezért az észtországi Tartuban felvételiztem, mivel tudtam, hogy egy nagy múltú oktatási intézmény az ottani, s jó néhányan tanultak ott olyanok, akik egyházi vagy egyéb hátterük miatt nem juthattak volna diplomához Kárpátalján. Ott is tudták, hogy ki vagyok, s nem mondhatnám, hogy ezt sosem éreztették velem, de ezek a körülmények segítettek tudatosítani, hogy ki is vagyok, nyelvemben, nemzetiségemben és hitemben.

- A hit a továbbiakban is fontos maradt az Ön számára, hiszen a rendszerváltást követően elvállalta a Kárpátaljai Református Egyházkerület főgondnoki tisztségét. Milyen indíttatásból döntött így?

- Nem volt kérdéses, hogy a kilencvenes években mindent újra kell kezdeni, meg kell újulni. Akkoriban az egyedüli hiteles intézmények, amelyek nem a rendszerváltást követően alakultak, hanem a kommunizmust túlélve képviselték a folytonosságot, s a megújulást nemcsak hittel vallották, hanem tettek is érte, az egyházak voltak. Abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy ismerhettem a református egyháznak azokat a nagy öregjeit, akik a kommunizmus hosszú évtizedei alatt töretlenül kitartottak hitükben, nemzetiségükben a meghurcoltatások ellenére is. Ők látták meg, hogy eljött az újrakezdés lehetősége, lépni kell. Megpróbálták tenni, amit lehet, hogy ennek a talán már a huszonnegyedik órában lévő közösségnek lehetőséget biztosítsanak a felemelkedésre. Hozzájuk csatlakoztunk mi, fiatalok, akik szintén cselekedni akartunk. Idősebbek és fiatalok együtt igyekeztünk megragadni a lehetőséget a cselekvésre a változások idején, a kilencvenes évek elején. Nem volt sok idő a cselekvésre, nagyon sok mindent kellett meglépni igen rövid idő alatt, s én örülök, hogy részese lehettem ennek a munkának. Sokat tanultam akkoriban – különösen megfontoltságot, higgadtságot – azoktól, akik akkoriban az egyház vezetőségének tagjai voltak. Mi, fiatalok gyakran éreztük úgy, hogy a dolgokat gyorsan le kellene pörgetni, amiben az "öregek" sokszor akadályoznak bennünket, de utólag azt mondom, hogy a fiatalos lendület és az idősebbek megfontoltságának ötvözése nagyon fontos a sorsfordító döntések meghozatalakor. A legfontosabb probléma az volt, hogy a szovjetrendszer fél évszázada nyomán csak kevés ember látogatta a templomokat, az értelmiség és az ifjúság szinte teljesen hiányzott. Az egyházban munkálkodók nagyon jól felismerték a 80-as-90-es évek fordulóján, hogy az utolsó pillanatban járunk, meg kell ragadnunk az ifjúságot, amely a háború utáni harmadik nemzedékként növekedett, s nem volt birtokában annak, amit az egyház hirdet, s nem tapasztalhatta meg közösségformáló szerepét sem. Akkoriban nagyon sokan kerestek valami újat azután, hogy a régi világnézetük romokban hevert, és ismét az egyházhoz fordultak. Ezt a lehetőséget nem volt szabad elmulasztani. Ehhez a feladathoz az egyháznak rendkívül kevés volt az ereje – se gyülekezeti termeink, se lelkészeink nem voltak megfelelő számban –, de nagyon sokan értették, hogy ez az állapot nem tart majd sokáig, s ha most elszalasztjuk az alkalmat, ki tudja, mikor kínálkozik legközelebb hasonló lehetőség. Ez a helyzet nem akármilyen kihívást jelentett. Ma láthatjuk, hogy ahol ezt a lehetőséget akkor jobban kihasználták, ott ma is egy hatékonyabb közösség működik.

- Honnan eredt a Munkácsi Keresztény Egészségügyi Központ létrehozásának gondolata, s miképpen sikerült megvalósítani az elképzelést?

- Nagyon sok kollégámmal együtt igyekeztünk segíteni a rászorulókon a 90-es évek nyomorúságos viszonyai közepette, de ennek a munkának a hatékonysága természetesen igen alacsony volt. Hosszú évek próbálkozásai után végül Munkácson sikerült létrehozni a központot Gulácsy Lajos püspök úr, egy német testvérgyülekezet és egy amerikai keresztény egészségügyi misszió közreműködésével, miután az egyház visszakapta az államtól egyik ingatlanát. Így alakult meg 1999-ben a Munkácsi Keresztény Egészségügyi Központ, amelyet azóta sikerült továbbfejlesztenünk. Akkoriban rizikós vállalkozásnak tűnhetett számos kollégám számára otthagyni a biztos munkahelyet egy olyan intézmény kedvéért, ahol a működés anyagi feltételei nem biztosítottak, ám az eredmények bennünket igazoltak, hiszen lassan 120 ezer regisztrált betegnél tartunk, azaz ennyien fordultak meg központunkban legalább egyszer az évek során.

- Főgondnoki megbízatásának lejárta után visszatért a gyógyításhoz. Elégedett? Így képzelte az életét?

- Sosem voltak nagyra törő álmaim. Töprengéseimben mindig arra jutottam, hogy ha csak annyit érek el, hogy nagy karriert futok be, biztosítom családom megélhetését, nem biztos, hogy boldog is leszek. Úgy hiszem, az embernek rendelt helye és hivatása van az életben, amit be kell töltenie. Ha rálel erre a helyre, boldog lesz, s a közösségnek is hasznos tagjává válik. Én abban lelem örömömet, ha nap mint nap segíthetek az embereken, kollégáimmal együtt gyógyíthatjuk a hozzánk bizalommal fordulókat. Ráadásul mindig is szerettem volna azoknak az embereknek a körében élni, akikkel együtt nőttem fel és éltem, s ez is megadatott. Itt érzem magam itthon, itt vannak a gyökereink, itt nőnek gyermekeim, akik most tanulgatják ezt értékelni.

forrás: Kárpátalja Online

Istent keresem

Jn 13,21–30

„Amit tenni akarsz, tedd meg hamar!” tovább >


Új fordítású Biblia / Károli-Biblia / Hitvallásaink

Ez történik továbbiak →