A példaképekben az a legmegragadóbb, hogy egyik sem óhajtott azzá válni. Tették azt, amit akkor legjobb lelkiismeretük – és hitük – diktált. Ez a legelső, amiért szimpatikusak, sőt többek annál: önazonosak. Nem tökéletesek, de esendőségükben is tele vannak elszántsággal, céltudatossággal. Mennyire hiányzik a ma embereiből és a ma keresztyén embereiből is az igazi célok látása és a szüntelen előremenetel feléjük. A szó egyre ritkábban válik cselekvéssé – pedig a szó és a tett már az Ószövetség lapjain sem különült el egymástól.

1848 esős márciusában, abban a bizonyos kávéházban eredetileg azért gyülekeztek az ifjak, hogy megvitassák a legfrissebb eseményeket. Azonban – mint azt az iskolában látott színdarabokból is jól tudjuk – a bécsi forradalom hírére lázba jöttek, és egy szemvillanás alatt másképpen döntöttek. Egy hónappal ezelőtt Petőfi már prófétai szóval látja mindezt 1848 című versében:

„Ezernyolcszáznegyvennyolc! az égen
Egy új csillag, vérpiros sugára
Életszínt vet a betegségében
Meghalványult szabadság arcára.

Szent szabadság, újabb megváltója
A másodszor sűlyedt embereknek,
Drága élted miljom s miljom ója,
Ne félj, téged nem feszítenek meg.

Elbuvék a békesség galambja,
Fészke mélyén turbékolni sem mer;
Háborúnak ölyve csattogtatja
Szárnyait a légben vad örömmel.

Hah, ti gyávák, ti máris remegtek?
Ez csak kezdet, ez csak gyermekjáték...
Hátha mindazok beteljesednek,
Amiket én álmaimban láték!

Eljön, eljön az itélet napja,
A nagy isten véritéletet tart,
S míg jutalmát jó, rosz meg nem kapja,
Már nyugonni sem fog addig a kard!

A vers telve van bizakodással, vágyteli kifejezésekkel. Mindjárt a legelső sort szinte hosszú lobogóként foglalja el a vers címe, a betűvel kiírt évszám. A csupa élő metafora (galamb, ölyv) szárnyalóvá, dinamikussá, hihetetlen energiájúvá teszi az amúgy is felkiáltó mondatokkal megtűzdelt költeményt. A megszemélyesített szabadság sem elvont fogalom többé – megsápadt arcát egy csillag sugara vonja be. 

Előttünk a szó tehát, s alig néhány hétre rá a tett: aki e sorokat írta, kiáltva szólt a sokezres tömeghez a szemerkélő esőben. A menet élén lépkedett, nem hátul bújt meg, kivárva, mi fog történni, egy ellencsapás esetén kereket oldva. Amit leírt a költő, az ő maga volt – akármennyire is a szabályok szerint a „lírai ént” keressük a versben. Életrajzát nem véletlenül tudják kívülről még a kisiskolások is. 

A szabadságharc bár később elbukott, mégis felejthetetlen gondolatokat és jellemeket hagyott reánk. Például. A fenti vers második versszakában ott bújik az ars poetica is: ezt a megváltót, a szabadságot „már nem fogják megfeszíteni” – ellentétben azzal, akit kétezer éve megfeszítettek, s aki a szabadságot már elhozta a világnak. A népek nagy tengerén hajózva azonban érdemes emlékeznünk azokra is, akik a földi szabadságért szenvedtek és tettek – tudniillik azért is kell tennie valakinek. S kinek másoknak, mint elvileg éppen azoknak, akik a belső szabadság felől megvilágosodtak már. 

Nyugtalanítson bennünket a tudat, hogy a kezünkre és a lábunkra időnként még inkább szüksége van az Úrnak, mint a szavakra! „Eljön, eljön az itélet napja, A nagy isten véritéletet tart, S míg jutalmát jó, rosz meg nem kapja, Már nyugonni sem fog addig a kard!” A látomásköltészet e darabja remekbe szabott strófával búcsúzik. A földi harcmezőkön valóban sokáig nem nyugodott a kard, s maga a költő is vérével áztatta a segesvári csatateret. Az igazi ítélet napja azonban még hátravan, s ‘48 hősei addig is bátorságra, egyenességre, kiállásra buzdítanak a belső csatározásokban – a hitszegés, a megalkuvás, a tunyaság elleni háborúskodásaink során. Például.

Kutasy Zsolt

A cikk megjelent a Reformátusok Lapja 2011. március 13-i számában