Kicsomagolni Isten ajándékát

2011. július 10., vasárnap

A „Keresztség éve” az idei a vesztfáliai evangélikus egyházban, amely ennek alkalmából nemzetközi lelkésztovábbképzőt tartott, többek között magyar református résztvevővel.

A vesztfáliai evangélikus egyház 2011-et a keresztség évének szentelte. Ennek apropójából került sor a július 4-től 8-ig megtartott közös lelkésztovábbképzőre (Gemeinsames Pastoralkolleg) „Merítsünk ösztönzést a keresztségből” címmel, a vesztfáliai Schwerteben található Haus Villigstben. A továbbképző alkalmon a vesztfáliai és a rajnai református egyház lelkészein, illetve munkatársain kívül a svájci református egyház, a skót református egyház, az olasz valdens egyház két-két lelkésze, valamint a Magyarországi Református Egyház képviseletében Kovács Krisztián vett részt.

Az öt napos szeminárium alkalmával lehetőségük nyílt a résztvevőknek a vesztfáliai kezdeményezést több oldalról megismerni, meghallgatni a témával foglalkozó kurrens referátumokat, megismerni a különböző országok keresztelési szokásait, kihívásait, valamint a diszkussziók folyamán kicserélni egymás tapasztalatait.

A továbbképző apropóját a vesztfáliai egyház kezdeményezése adta: „Isten ajándéka – 2011 a keresztség éve”. A projekt hátterében négy impulzus áll. Elsőként: 2006 óta a vesztfáliai evangélikus egyház kezdeményezte az „Újrakezdeni a gyermekekkel” elnevezésű projektet, amelynek célja, hogy az egyház segítse, előmozdítsa és figyelemmel kísérje a gyermekek vallásos szocializációját. Másodszor: 2007. április 29-én, a magdeburgi dómban 11 testvéregyház írta alá azt a dokumentumot, amely egymás keresztségének kölcsönös elismerését tartalmazza. Harmadszor: 2008-ban a vesztfáliai evangélikus egyház kampányt kezdeményezett a gyermek-szegénység ellen. S végül: a Német Evangélikus Egyház (EKD) tematikája 2011-ben a „Keresztség és szabadság”. A iniciatíva hátterében tehát egy jól előkészített teológiai megalapozás és a gyülekezeti életben gyökerező gyakorlat áll. Ebből fakadóan a „Keresztség éve” nem ragadt le az elmélet síkján a puszta beszéd és szavak szintjén. Számtalan kiadvány, szórólap, gyülekezeti munkaterv, reklám- és kampányanyag segíti a gyülekezeteket és a keresztség iránt érdeklődőket abban, hogy közelebb kerüljenek ehhez az „Isten-ajándékhoz”.

A különböző egyházak képviselőivel való aktív diszkusszió a következő kérdésköröket érintette markánsan: a keresztség helye a gyülekezeti életben, illetve a gyülekezet szerepe a kereszteléskor. Szép példát hallhattunk a skót református egyházból, ahol a keresztelés alapjában véve gyülekezeti ünnep (és nem családi összejövetel!), s a gyermeket egy presbiter viszi körbe a gyülekezetben, míg az az ároni áldást énekli. Ez persze nem adaptálható egy olyan egyházi közegbe, ahol a keresztelés elsősorban családi ünnepnek számít, és nem egy esetben a lakóhelytől távol történik, pl. a szülők egykori keresztelési helyén.

Másik fontos üzenete a keresztségnek és a keresztelésnek a gyülekezetépítési konzekvenciák. Nem kell sehol sem különösképpen hangsúlyozni, hogy a keresztelés és a keresztség kiindulópontja a keresztyén életnek. Az, hogy az egyház, egy gyülekezet, egy lelkész keresztel, az újra és újra feladatokat hordoz magában: a megkeresztelt életét, életkörülményeit, szüleit, akár keresztszüleit figyelemmel kísérje. Németországon kívül pl. Svájcban is külön programot dolgoztak ki erre, hogy a keresztséget követő különböző években, vagy életszakaszokban miként és mivel keressék fel a megkereszteltet, illetve családját (pl. különböző tartalmú képeslap küldése a keresztelés évfordulójára, gyermekbiblia ajándékozása stb.).

Érdekes és nagyon szép ötlet, s Németországban már bevett szokás a keresztelési emlék-istentisztelet, amikor meghívják a korábban megkeresztelt gyermekeket családtagjaikkal együtt. Ez egyrészt felhívja a figyelmet a keresztelési fogadalom következményeire, másrészt erősíti a vallásos szocializációt, kifejezi azt, hogy a gyülekezet számára fontos az, akit megkereszteltek és számon tartja őt, s nem utolsó sorban tudatosítja a nagyobb gyermekben és szülőkben a keresztelés időpontját. Ez utóbbi kapcsán többször is felmerült az a tapasztalati valóság, hogy a legtöbben nem tudjuk keresztelésünk pontos időpontját, pedig a keresztyén embernek fontos momentuma ez az életében. Természetesen a keresztelési emlék-istentiszteletnek sokrétű formáját lehet kialakítani: a hagyományos istentisztelet mellett sor kerülhet erre családi istentisztelet, óvodai, iskolai istentisztelet, vagy gyermek-istentisztelet alkalmával is. (Azért tűnik ez nagyon fontosnak, mert a magyarországi tapasztalatok inkább azt mutatják, hogy sokkal nagyobb az igény és érdeklődés az elhunytakra való emlékezésre és gyászolók vasárnapjára. Ennek pozitív és örömtelibb párhuzama lehetne a gyülekezeti életben a keresztelési-emlékistentisztelet!)

Külön kérdéskörnek bizonyult a keresztszülőség kérdése, illetve a keresztszülői intézmény. Nem túlzás azt mondani, hogy európai tapasztalat, hogy a keresztszülőség két úton halad. Egyrészt ott lenne az egyház által (is) támasztott igény, hogy a keresztszülők olyan hitben, de legalább is az egyház iránt elkötelezett (nép)egyháztagok legyenek, akik valóban segítséget tudnak nyújtani a felnövekvő gyermek hitbeli, illetve vallásos nevelésében. Másrészt viszont a szülők részéről sokkal inkább szociális intenciókkal találkozhatunk: a keresztszülői intézmény egyfajta biztonságot jelent a gyermek részére, amennyiben a szülők valamilyen oknál fogva nem tudnák tovább nyújtani az egzisztenciális biztonságot. A közös gondolkodás során nem merült fel ennek a „népszerű” intézménynek a megkérdőjelezése, hanem sokkal inkább a számukra valós segítségnyújtás és eligazítás kapott hangot. Sok helyen külön irodalom foglalkozik azzal, hogy segítsen a keresztszülőknek feladatuk és „hivatásuk” megtalálásában és gyakorlásában.

A vesztfáliai egyházhoz tartozó Hagenben ez év húsvétján egyszerre 120 gyermeket kereszteltek meg. A közös keresztelőt, amelyet egy szabadtéri múzeumban 18 lelkész szolgálatával tartottak, közös „gyülekezeti” ünneplés, együttlét követte. A talán sokak számára számos problémát és kérdést magában foglaló esemény mögött valós problémák és tapasztalatok állnak. Egyrészt Németországban (is!) gyakran azért nem kereszteltetik meg a szülők gyermekeiket, mert anyagi nehézséget jelentene az azt követő családi összejövetel finanszírozása. Másrészt az egyház túlzottan preferálja a „szent család” eszményképét: ahol teljes a „szülői kar” és az „egész család” morális értéket hordoz magában. Ezzel szemben egyre gyakoribb a csonka-család, a patchwork-család, a gyermeket egyedül nevelők köre, akik nyilvánvalóan rosszul, de legalább is kellemetlenül érzik magukat egy olyan gyülekezeti és egyházi légkörben, ahol az együtt- vagy az egyedül élésnek ezeket a formáit kritikával illetik. A közös keresztelő kiváló alkalmat biztosított tehát azon családok, vagy éppen csonkacsaládok számára, akik mindkét, vagy valamelyik problémát a magukénak tudhatják. Természetesen nem „tömegkeresztelés” történt, hanem olyan közös alkalom, amelyet számos személyes beszélgetés, közös szeminárium és előkészítés előzött meg. A magyar valóságban sokszor lehet tapasztalni a keresztelések csökkenését, vagy legalábbis stagnálását. Érdemes lehetne talán elgondolkodni, hogy nem ezek az intenciók állnak-e azok hátterében.

A felnőtt keresztség kérdése vissza-visszatérő gondolata volt az együttlétnek. Szignifikánsan ott fordul ez elő, ahol a vallásos szocializáció valamilyen oknál fogva kiesett az érdeklődők életéből. Így markáns jelenség ez az Oroszországból visszatelepült németek, az egykori NDK-ból Svájcba emigráltak, a Ghánából Olaszországba bevándoroltak, vagy éppen a rendszerváltás utáni magyarországi generáció esetében. Jóllehet, a felnőtt keresztség feltételez egyfajta személyes döntést, azonban a feltétlen elkötelezettség nem minden esetben tapasztalható – s ebben minden esetben egyet értettek a jelenlevők.

Az együttlét legnagyobb érdeme abban volt, hogy kiemelte a keresztség fontosságát, mint exkluzív egyházi cselekményt, hiszen a keresztségnek nincs alternatívája a szekuláris szférában. Közös örökségünk tehát, amely közös feladatokat és kihívásokat ró ránk, de amelyeket az egyes egyházaknak, s azon belül is az egyes gyülekezeteknek maguknak kell átgondolni, s a lehetőségek és ötletek bőséges tárházából azokat alkalmazni, amelyek a legközelebb állnak hozzájuk. Isten ajándéka a keresztség, melyből valóban meríthetünk ösztönzést a közösségépítésre, kapcsolatok erősítésére, a Krisztus követésre. Csomagoljuk tehát azt ki!

Kovács Krisztián

Istent keresem

5Móz 28,49–69

„És bár olyan sokan voltatok, mint égen a csillag, kevesen maradnak meg közületek,” tovább >


Új fordítású Biblia / Károli-Biblia / Hitvallásaink

Ez történik továbbiak →