Hú, de kicsi vagy!

2012. december 23., vasárnap

Megszületik a gyermek, és itt kezdünk el igazán csodálkozni. Így szabadít meg az Isten? Ő a Szabadító? – Bölcskeg Gusztáv a Megváltó érkezéséről.

Az első karácsony története egy boldog születésnap története, bár egy keserves konfliktusból indul ki. Ebben a konfliktusban József, az igaz ember egyet akar és egyet tud tenni, ha már baj van, oldjuk meg úgy, hogy szétválnak az útjaink, nem tartozunk össze. Nem akarja megszégyeníteni Máriát, ezért elhatározza, hogy titokban bocsátja el. Ezért az angyalnak kell megszólalni ahhoz, hogy azt mondja: nem elbocsátani, hanem magához venni, nem eltávolítani, hanem közel engedni magához, nem elküldeni és magára hagyni, hanem társává lenni. Így születik a gyermek, így születik a Szabadító. Hiszen Ő maga is azért jött, hogy beteljesítse, amit a próféták ígértek: Velünk az Isten. Szabadítót küld, aki mellettünk áll, aki nem eltaszít, hanem magához ölel, aki nem elküld, hanem magához fogad. Aki nem elvágja a köteléket, hanem magához köt.

Megszületik a gyermek, és itt kezdünk el igazán csodálkozni. Így szabadít meg az Isten? Ő a Szabadító? Valahogy másképp képzeljük el, nagyobbnak, hatalmasabbnak, szenzációsabbnak. De csak egy gyermek, túl kicsi.

Nemrég hallottam egy kedves, de nagyon igaz gyermektörténetet. Az egyik családban kisgyermek született és eljöttek meglátogatni az unokatestvérek, akik hárman vannak. A három közül a legkisebb, aki nyilván a csecsemőhöz képest önjáró volt, egész idő alatt, amíg ott voltak, mást sem csinált, csak mindig odaszaladt a járókához, bölcsőhöz, vagy amiben feküdt, és azt mondta: „Hú, de kicsi vagy!" Ő a kicsi, aki a testvérei mellett mindig a legkisebb volt, most nagyon élvezte, hogy van valaki, aki még kisebb nála. Valahogy így vagyunk a karácsonnyal is, mondjuk: Boldog születésnapot, Jézus! De azt is: Hú, de kicsi vagy! Nem tudnál többet tenni? Nem tudnál látványosabban szabadítója lenni ennek a világnak?

A gyermekhez, hogy igazán lássuk, igazán érzékeljük, oda kell hajolni. Ez az odahajló mozdulat, ez a legszebb karácsonyi kívánság. Ez az odahajló mozdulat, amellyel észrevesszük, felfedezzük Őt. Ez az odahajló mozdulat átjárja karácsonyi szokásainkat. Leülünk egymás mellé a családban, odahajolunk egymáshoz, kívánunk áldott ünnepet és ebben az odahajlásban benne van: velünk az Isten. Benne van, Ő azt akarja, hogy megmaradjunk az Ő közelségében, hogy megmaradjunk az Ő szeretetében, hogy az Övéi legyünk. Ez a karácsony igazi, emberi, emberséges mozdulata. Mert amíg csak egyre nagyobbak, egyre többek akarunk lenni, addig Jézus, a gyermek, de a felnőtt is egyre kisebb lesz. Csak rakjuk magunk alá a kis sámlikat, kapaszkodunk a lépcsőfokokon. Rakjuk magunk alá, és úgy érezzük, egyre nagyobbak vagyunk.

De onnan már nem látni őt igazán, onnan már nem érezni a közelségét, onnan már nem érezni az Ő szabadító irgalmát és szeretetét. Pedig a gyermek megszületett, a gyermek itt van, és azt kérdezi: Hiszitek-e, hogy itt vagyok? Kellek-e nektek? Tudtok-e velem valamit kezdeni? Mert a gyermek ránk néz, és ez a mi karácsonyi reménységünk. A gyermek ránk néz, és nem mindig ért bennünket, nem mindig tudja, hogy mit is akartunk. A gyermek néz, és ez a mi reménységünk. Látja ezen a karácsonyon is a világot úgy, ahogy van. Nem szépítve, nem színesítve, hanem úgy ahogy van. Lát kétségbeesett embereket, akiknek minden reménységük odaveszett, mert elveszítették a munkájukat, mert leírták őket, nem eléggé EU-konformak. A gyermek néz, csak oda kell hozzá hajolni, mert aki távolról, messziről akarja nézni, annak nem lesz karácsony, annak nem lesz odahajló mozdulata, megtartó hatalma. De aki ezt meg tudja tenni, annak van, annak lesz, annak megmarad. A gyermek néz és lát és ez a mi karácsonyi reménységünk most is.

Bölcskei Gusztáv, tiszántúli református püspök

Kép: Molnár Veronika Sára

Istent keresem

2Tim 4,6–8

„...eltétetett nekem az igazság koronája...” tovább >


Új fordítású Biblia / Károli-Biblia / Hitvallásaink

Ez történik továbbiak →