Hitvallásunk mai üzenetei

2016. október 19., szerda

Mit eredményezett a képtilalom? Hogyan tekintsünk a megtérésre és a predestinációra? Mit mond a hitvallás az egyház és a hatalom viszonyáról? Mi az igehirdető feladata? Többek között ezekről a kérdésekről volt szó a Második Helvét Hitvallás fényében a Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Karán (KRE HTK) tartott kétnapos konferencia második napján.

A képek fölszabadítása


Milyen jelentősége volt mára nézve a svájci reformátorok képtilalmának? –tette fel a kérdést Békési Sándor egyetemi docens. A KRE HTK tanára a nyelvi, képi és szimbolikus ábrázolás teológiai megítélésének a hatástörténeti ívét rajzolta meg, részletesen elemezve a 15-16. század művészeti stílusát, majd a Tízparancsolat első igéjében olvasható képtilalom hátteréről beszélt. Három dolgot emelt ki, amit annak idején Bullinger kihangsúlyozott a Második Helvét Hitvallásban: senki ne tárgyiasítsa a hitet, mert nem lehet képek, szobrok segítségével kapcsolatot létesíteni Istennel; senki ne társítsa az istentiszteletet képekkel, mert azok önálló nyelvvel rendelkeznek, csak kakofónia alakul ki; valamint hogy a képtilalom fölszabadítja a képeket, ezáltal a képzőművészet létrejötte és a szép fölfedezése is megtörténik. „A szép mégiscsak Istenre mutat, mert a legfőbb szép Isten. Tehát a képzőművészet szekularizációjával együtt járó felszabadításban Isten Szentlelkének az egyház falain kívüli hatásáról és érvényességéről is beszél Bullinger” – mondta az előadó.

A mariológia kérdése

„A mindörökké szűz Máriától született” kifejezést magyarázta mariológiai előadásában Visky S. Béla. A Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet adjunktusa azt vizsgálta, hogy mit értettek ez alatt a patrisztikus korban, hogyan alakult ez a dogma a reformáció idején és a modern korban, továbbá azt vizsgálta, hogy napjainkban mit jelenthet az értelmezés önmagában és az ökumenikus párbeszédben. „Az egész kérdés tárgyalása nem fogható meg másképp csak úgy, ha eleve tisztázzuk azt, hogy mindaz, ami a szűzi születés körül a Márk evangéliumától kezdve el egészen a második vatikáni zsinatig, vagy a még későbbi megnyilatkozásokig megszületett, az a nyelvi eszközökkel kifejezett képi, szimbolikus teológia produktuma” – állapította meg az előadó.

„Ma már nem az a fő kérdés, hogy szülés közben, szülés után szűz volt-e Mária – emelte ki –, hanem hogy mit kezdünk a Szentlélektől fogantatás kérdésével: a szó szerinti vagy a teologikus értelmezést vesszük-e alapul? Krisztus istenfiúsága ontológiai tény. Krisztus feltámadásában értette meg és fogadta el az ősgyülekezet, hogy ő Isten fia volt.”

A megtérés értelmezései

Tatai István a megtérés reformátori értelmezését és a fogalom változásait vizsgálta az ősegyházi, a katekumenátus korszakának, a római katolikus, a református, a pietista és a mai teológiatörténeti korszakban. „Azt látjuk, hogy Isten valamennyit használta országa építésben, hiszen az egyház él. Ő a kezdeményező, de az emberi engedelmességre is szükség van. Mindamellett, jó lenne egy olyan megtérési modell felépítése, amelyik valamennyi aspektust kellően hangsúlyoz és kifejezésre juttat” – összegezte kegyességtörténeti áttekintését az előadó.

A megtérés Isten lelkének indíttatásából kezdődik, az újjászületés eseményében integrálható: a bűnös ember bűnbánattal elfordul a bűntől és odafordul hit által Jézusban Istenhez. „A megtérés nem azonos egy futó bocsánatkéréssel, döntéssel, imameghallgatással, vagy templomba járással különösebb érintettség vagy következmények nélkül. A megtérésben Isten szerint szomorodunk meg, átéljük, hogy Istent bántottuk meg, nem menekülni akarunk csak a bajtól, hanem rácsodálkozunk a kereszthalálos szeretetre és Isten elindít bennünket az Ő általa elrendelt úton, azokban a jócselekedetekben, amiket ő adott nekünk. Az Isten rendelése folytán történhet meg, hogy országának építője lehetünk, ami máris megérkezett és eljövendő” – próbálta összefoglalni az előadó.

A predestináció tana

A 16. század második felében a teológiai diskurzus legizgalmasabb aspektusát a predestináció képezte – kezdte előadását László Emőke, aki a kiválasztás és eleve elrendelés értelmezését vizsgálta. Bullinger tanítását különböző módon értelmezik a reformáció kutatói: egy részük szerint megfelelt annak, amit Kálvin vagy a protestáns ortodoxia vallott, legfeljebb módszerében különbözött attól, míg mások két különböző tradícióról beszélnek. „A kiválasztás és eleve elrendelés kérésében Bullinger álláspontja olyan tekintélyt képviselt, hogy arra azok is hivatkoztak, akik nem tudták elfogadni Kálvin, vagy a protestáns ortodoxia merev, determinisztikusnak tűnő álláspontját”– hangsúlyozta az előadó. Bullinger predestinációtanának fontos pillére: Isten azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön, Krisztus az egész világnak egyetlen és örök megváltója – áll a hitvallás XI. fejezetében. A szerző számára elképzelhetetlen, hogy Isten megkeményítene bárkit is az evangélium hirdetésével szemben – mondta a Károli-egyetem oktatója.

Az előadó elmondta, Bullinger a kiválasztás tanítását fundamentálisnak tekintette, ugyanakkor a Szentírás kijelentése alapján csak annak a hangsúlyozására használja, hogy az üdvösség Isten szeretetéből, kegyelemből Krisztus által és Krisztusért van. Az üdvösségben való részesedés feltétele Isten által ajándékozott hit. Bullinger az ortodoxia számos képviselőjével ellentétben Krisztus elégtételének egyetemességét és ebből következően az evangélium egyetemes, mindenkit megszólítani, megmenteni akaró jellegét vallotta. Mindezen meggyőződése pedig Krisztusban megjelenő istenismeretéből következett. „Ha lehet a kiválasztás és az eleve elrendelés kérdésben üzenete Bullingernek a ma teológusai és egyháztagjai számára akkor talán az, hogy így értsük és így tanítsuk a minket szerető Isten Krisztusban megjelent örök szándékát” – zárta előadását László Emőke.

A világi felsőbbség

Fazakas Sándor az egyház és állam szociáletikai kérdéseivel ismertette meg a hallgatóságot. Bullinger ifjúkori munkáiból kiderül, hogy a Második Helvét Hitvallás szerzője nem teokráciát akart, és nem kívánta a politika klerikalizálását. A hívők közössége inkább példaértékű modell, annak éberen kell őrködniük az igazságosság érvényesülése felett, fel kell emelnie szavát, ha elnyomatást érzékel. A különböző reformátori hitvallások sem egy államformát tartanak szem előtt, hanem általában világi felsőbbségről, hatóságról beszélnek. Tudomásul veszik a különböző államformák létezését, de a tisztség és a felsőbbség Isten általi rendelésének fontosságát hangsúlyozzák. A hitvallások egybehangzóan tanítják, hogy a felsőbbség mint tisztség Isten jó rendelése az ember számára, és meg kell engedni a keresztyéneknek, hogy ezt betölthessék.

Mi a feladata a felsőbbségnek? – tette fel a kérdést az előadó a hitvallás szerzőjével együtt. Az emberi nemzetség békessége és nyugalma érdekében van szükség rá. A közrend megtartása, bizonyos szabályok, törvények megalkotása, betartása és betartatása teszik szükségessé létét. A közjó fenntartásába beletartozik a vallásról való gondoskodás, a vallás tiszta gyakorlásának a biztosítása, ha kell az eretnekek megfékezése. A hitvallások korának társadalmában úgy vélték: az Isten által rendelt hatalom feladata nemcsak törvény második, hanem az első táblája feletti felügyeleti jog is. Akkor tud minderről gondoskodni a hatóság, ha maga is istenfélő és vallásos. Más hitvallásokkal ellentétben viszont, melyek megengedik, a hatalommal szembeni engedetlenséget, ha annak rendelkezései az Isten törvényével ellentétesek, a Második Helvét Hitvallás nem tematizálja az ellenállás kérdését.

„A mai korban nem indifferens az állam formája – mondta a jelenről az előadó –, ugyanis a diktatúrák bejelentették a teljes ember feletti igényüket.” Ma az állam semlegesnek deklarálja magát, mégsem tekinthetünk el attól az igénytől, hogy érvényt szerezzen a vallás szabad gyakorlásának és a lelkiismereti szabadság érvényesülésének. A laicizmus viszont nem áll meg a semlegesség elvénél, hanem szinte mindent profanizál. Ezzel párhuzamosan megjelenik egy másik tendencia, a civil vallásosság, amit néha maga az államhatalom is propagál – elemezte a mai helyzetet az előadó. „Az Isten által jónak gondolt felsőbbség legitimitását nem az adja meg, hogy a hivatalt viselő személy hívő keresztyén, vagy annak vallja magát, és a hatalom legitimitása sem attól függ, hogy az állam mennyire barátja az egyháznak, vagy mennyire definiálja magát keresztyénnek, hanem attól, hogy az állam intézkedései és törvényei mennyire felelnek meg az Isten törvényeinek és a humánumnak” –összegezte Fazakas Sándor. Hozzátette: Bullinger az egyháznak az államhoz való kapcsolatában a prófétaság lelkét ajánlja. A prófétai tiszt komolyan vétele, annak újradefiniálása fontos dolog, hogy komolyan és józanul tudjunk ítélni a mai politikai helyzetben. A társadalomkritikai hang, beállítottság, kritikus elemzése a saját korunk helyzetének elengedhetetlen arra nézve, hogy adekvát következtetéseket vonjunk le.

A templom és a liturgia

„Hitvallásunknak a templomokra vonatkozó passzusa esetében a szövegösszefüggések koncentrikus köreiből adódik, hogy a szerzőnek a liturgiához való viszonyát emeljük ki”- mondta Zalatnay István. Bullinger teológusként tartózkodó volt a liturgiai témákkal szemben, viszont mint a liturgiát gyakorló lelkészről nagyon sokat tudunk róla: fennmaradt saját kézzel írt liturgiás könyve, amit egész életén át használt, továbbá személyes, nagyrészt latin nyelvű imakönyve is. „Azok a helyek, ahol összejönnek, legyenek tisztességesek...” – idézte az előadó a hitvallás szövegét. A templomról szóló részben sehol egy bibliai utalás, a teológiai kifejezések is hiányoznak belőle. Miért választotta Bullinger ide ezt a furcsa kifejezést? „Mert Bullinger számára a teológia csak theologia perennis, azaz örökérvényű teológia lehetett” – emelte ki válaszában, tisztességes pedig az, ami az adott világ törvényeinek megfelelő.

Előadásának második részében kritikai hanggal vizsgálta meg az igehirdetések ismérveit. „Számunkra a legfontosabb kérdés, hogy a nagy narratívát akarjuk-e elmondani? Mert a mai kornak ez a legérzékenyebb pontja: a nagy narratíva egyre kínzóbb hiánya és az egyre agresszívebb tagadása. Az egyház radikális mássága ma abban nyilvánul meg, ha kinyilvánítja, ő továbbra is csak erről akar beszélni, mert ma ez »a legnagyobb bolondság és botrány«. Azokat az embereket, akik eljönnek a templomba, nem kultúrtörténeti gravitáció sodorja oda, hanem azzal a pislákoló, vagy lángoló reménnyel jönnek, hogy ott valami egészen mással fognak találkozni, mint ami odakint van. Magával a mással” – hangsúlyozta Zalatnay István az egyház mai feladatát és felelősségét.

Lélek és betű


Pecsuk Ottó, a Magyar Bibliatársulat főtitkára a Lélek és a betű viszonyát vizsgálta az Újszövetség és a hitvallás felfogásában. A betű a hitvallás értelmezésben a törvény tanítása, amely nem létezhet a lélek és hit nélkül. A törvény releváns – az újszövetségben is fontos értéke – az erkölcsi útmutatásban rejlik. Feladata Isten akaratának világos tudtul adása, hogy a jó, a rossz, az igaz és az igazságtalan fogalmakat megismertesse. De – mint azt a hitvallás hangsúlyozza –, a törvénynek igazából a Krisztushoz vezetés a funkciója. „A lélek szolgálata az evangélium hirdetése, amely élővé és hathatóvá válik a hallgatók fülében és szívében. Ezt a Szentlélek nyújtja a hallgatók szívében, akik ezáltal élnek és örök életre jutnak.” Vagyis a hitvallás gyakorlatilag a páli teológia summája, annak belső logikáját követve beszél a betű és a lélek kapcsolatáról. Ez előrelépést jelentett, új megközelítést hozott a korábbi magyarázatokhoz képest. „A páli logika belső teológiájához kapcsolódik és kiegészíti a lélek és az evangélium azonosításával” – összegezte Pecsuk Ottó a hitvallás újat adó jelentőségét.

A külső igehirdetés és Szentlélek belső bizonyságtétele

„Praedicatio Verbi Dei est Verbum Dei”, azaz Isten igéjének hirdetése Isten beszéde – Steinbach József dunántúli püspök előadásában azt vizsgálta, hogy milyen feltételek mellett igazolható ma is ez az állítás az igehirdetéseinkre nézve. A Második Helvét Hitvallás által adott definíciót így összegezte: amikor Isten igéjét törvényesen hívatott prédikátorok hirdetik az egyházban a külső igehirdetés által, hisszük, hogy olyankor maga Isten igéje hirdettetik, és azt fogadják be a hívek a Szentlélek belső bizonyságtétele által. A Szentlélek belső bizonyságtétele által cselekszi Isten ezt a csodát, mivel a külső igehirdetés valójában igemagyarázat. Igaz, hiteles magyarázatnak azt ismerjük el, amely magából az írásból lett véve, ami egybevág a hit és szeretet regulájával, és amely kiváltképpen szolgája Isten dicsőségét és az emberek üdvösségét.

A szó és tett egysége Isten egyszülött Fiában, Jézus Krisztusban látható, aki meghalt, feltámadott és ma is él. Az egyidejűség hatalma mindig az ige hatalma. „Nem áll hatalmunkban az egyidejűség előidézése – emelte ki a püspök. – Isten döntése az, hogy kiknél érvényesül ez az egyidejűség és az ebből fakadó hatalom.” Isten beszéde a világiasság fátylában burkolva jelenik meg. Isten ebben a világi lepelben megmutathatja az igéjét, de el is rejtheti. „Hol önmagát mutatja, hol csak a leplét, ezért nem állandóság, amit birtoklunk, hanem megújuló történésről van szó. Ezért fontos újra és újra zörgetni, könyörögni” – elemezte ki az igehirdetői hozzáállást.

A prédikáció csak mutatóujj – fogalmazta meg Barth Károly az igehirdetés kettősségét, miszerint a prédikáció Isten igéje, amit ő maga mondott, másrész pedig a prédikáció az egyházra bízott kísérlet, azaz Isten beszéde nem automatikus. Erőlködni kell, készülni kell és bízni abban, hogy Isten Szentlelkével megáldja, és akkor létrejön a csoda. E kettősség mögött a püspök szerint a krisztológia döntő mondata áll – Jézus Krisztus valóságos Isten és valóságos ember voltához hasonlóan egyiket sem lehet a másik ellenében kijátszani. „Az empirikus homiletika egy lépésre van attól, hogy az igehirdetés lényegét adja fel, mert hangsúlyozza a szimmetrikus kommunikáció fontosságát” – mondta az előadó és hozzátette, az igehirdetésre természetéből fogva jellemző az, hogy bizonyos tekintetben aszimmetrikus kommunikáció.

Az emberek nagyon várják, hogy megszólítsák őket ebben a bizonytalan világban, mégpedig biztos és örökkévaló értékekkel. „Hiszünk az igehirdetés csodájában a szent eszköztelensége ellenére is, a prédikációs munka feladatának komplexitása ellenére is. Hiszünk e csodában az elbizonytalanodó, kiszámíthatatlanul változó, globalizálódó világunkban.” Ezt szem előtt tartva mit tehet az igehirdető? Szeresse Isten igéjét, keményen készüljön, vállalja fel annak gyötrelmét, örömét egészen a szószékre való fellépés pillanatáig. „Aztán az igehirdető a textus uralkodó gondolatát megragadva a szituáció egzisztenciális parancsának engedve zengje az idő és hely egyetlen lehetséges énekét. Szeretni Isten igéjét, szeretni az embereket, szeretni Jézus Krisztust és vallani: Isten igéjének hirdetése Isten beszéde.”

A képek felszabadításáról a Második Helvét Hitvallás IV. fejezetében, a szűztől születésről az V. és VI., a megtérésről a XIV., az eleve elrendelésről a X. és XI., a világi felsőbbségről a XXX., a templomról és liturgiáról a XXII., a Lélek és a betű kapcsolatáról a XII és XIII., az igehirdetésről pedig az I. fejeztben olvashatnak.

Telepóczki Márta, fotó: Vargosz

Ez történik továbbiak →



Istent keresem

ApCsel 20,17–38

„...életem sem drága, csakhogy elvégezhessem futásomat...” tovább >


Új fordítású Biblia / Károli-Biblia / Hitvallásaink