Megszoktuk, hogy Merkel asszony társaságában látjuk Sarkozy francia elnököt, s egyre többször Medvegyevet is, a Kreml urát. Amikor legutoljára a G8-ak a kanadai Toronto mellett találkoztak, ez a csúcs csúcskiadást jelentett a kontinensnyi ország számára, egy milliárd dollárnál is többet, s 19 000 fős biztonsági erőjelenlétet is igényelt. E szuperdrága tanácskozásnak mindenesetre pozitív eredménye lett, hogy az ENSZ programját az anya-, és csecsemőhalandóság visszaszorítására újabb öt milliárd dollárral támogatták a csúcson lévő nemzetek. Ez kevesebb a korábban tervezettnél, de az évenkénti 25 milliárdnyi Afrika-segély szinte mindent visz.  

A G20-ban tömörült vezető ipari államok meg tényleg szinte mindent visznek. Maguk között realizálják a világméretű gazdasági teljesítmény 85%-át, ők birtokolják a világkereskedelem 80%-át. A kínaiak is ott vannak már a nyomukban, akik a piacgazdasághoz nem alkalmazkodó árfolyamukkal akár az egész világgazdaságot borítani tudják. Obama elnök reméli, hogy ennek elejét veheti a kölcsönös látogatásokkal. A most még szerencsésen lavírozó Japán és Kanada kivédték a nagyobb pénzügyi megrázkódtatást. Mindenesetre az utóbbi idők válsága azt is felszínre hozta, hogy Nyugat egyre képtelenebb utat, még kevésbé kiutat találni, mutatni a világnak, sőt szabd értékrendjével néha mélyebbre zuhan más világrészeknél, kulturális, vallási közösségeknél. A Neuer Zürcher Zeitung szemleírója figyelemre méltó megállapításokat írt le: „A feltörekvő nemzetek, melyeknek jók a növekedési kilátásai, s meglehetősen szolidak az állami kiadásaik, más fontossági sorrendet állítottak fel, mint az ipari országok, melyek bizony hatalmas adósságot halmoztak fel, nehéz és sebezhető szociális rendszert működtetnek, és gyenge növekedési prognózist mutatnak fel. Az ipari nemzetek politikusai hasonló gondolkodásúakat keresnek, hogy elosztási,- és magas adózási rendszerüket meg tudják kímélni a nemzetközi versenytől.”

A nyugati igényeket felmutató társadalommal szemben áll a szegények világa, s ezek korrupt és gazdag elitje. „A közösségivel, a kollektívvel szembeni ellenállás és egyéni igény már szinte európai valláspótlékká lett” – hangsúlyozza Konrad Hummler bankár a nyugati individualizmus és önzés láttán. De meddig lehet ezzel jutni? Ez lenne a jóléti társadalom és kontinense hanyatlásának a kezdete? Mégis csak igazuk van a vallásoknak és a keresztyénségnek, amikor a közösségben keresik és találják meg a túlélés esélyét? Gondolhatunk ebben az összefüggésben a közösség fogalmát és valóságát elsőrendűnek tartó, most megalakult Református Egyházak Világközösségére, vagy az egy éve megszületett magyar református szellemi-lelki-kulturális közösségre, a Kárpát-medencei Magyar Református Egyházra! S ha jól belegondolunk, nem az úrvacsorai vagy eucharisztikus közösségre, communióra, s az így kiábrázolt Isten-ember közösségre épült rá kétezer év keresztény/keresztyén egyháztörténelme és prosperáló kultúrája, gazdasági, ipari fejlődése? Az individualizmussal, az önzéssel, az önérvényesítés anti-kultúrájával, a gyökértelenséggel szemben ma és holnap sincs más esély  immáron kétezer év óta, sem Nyugat, sem a szegények világa számára, mint a régi-új közösségvállalás kultúrájának megélése, tanítása, továbbadása, missziói terjesztése, és adekvát formáinak keresése. Ebben pedig éppen elég dolgunk, felelősségünk, üzenetünk van! S ez a mi keresztyén radikalizmusunk, azaz egyént, családot, nemzetet, kis és nagy világot meggyökereztető, jó talajba ültető igazi emberművelő feladatunk. Hogy helytállásunk gyümölcse a jövőnek, másoknak megteremjen.
                                                       Dr. Békefy Lajos