Az egyháztörténet bizonyságtétel

2018. március 09., péntek

„Mindig sokat jelentett számomra, hogy lelkészként foglalkozhatok az egyháztörténettel" – fogalmaz Horváth Erzsébet. A Zsinati Levéltár igazgatója tavaly év végén vehette át az Aranygyűrűs teológiai doktor kitüntetést.

– Hogyan kezdett el egyháztörténettel foglalkozni?

– Másodéves teológushallgató koromtól a Ráday Levéltárban dolgoztam Ladányi Sándor mellett. Ötödik évfolyamos voltam, amikor az ELTE-re mehettem tanulni levéltár szakra. Ott doktoráltam először – erre a tanáraim kértek a jó eredményem miatt. Számomra szinte természetes volt az egyháztörténet szeretete.

– Mit lehetett Ladányi Sándortól megtanulni?

– A vele végzett precíz munka rendszerességet adott a levéltárban dolgozóknak. Mi, munkatársak nem végeztünk kutatómunkát, hanem előkészítettük neki a levéltári anyagokat. Nagyon sokat jelentett, hogy olvashattuk az iratokat, hiszen azok feldolgozása közben érdekes dolgok kerülhettek a kezünkbe, így mi is sokat tanulhattunk. Például nagy hatással voltak rám Ráday Pál kéziratai. Mindig nagyon sokat jelentett számomra, hogy lelkészként foglalkozhattam és foglalkozhatok az egyháztörténettel. Tehát nemcsak a múltat vizsgálom, hogy Isten hogyan vezette az övéit, a teremtett világot, hanem azt is, hogy hogyan mutat utat nekünk a múltunk helyes értelmezésével. Nemcsak papírokból és az élő emberek példájából láthatom az egyház történetét, hanem elsősorban Isten élő Igéjéből, hiszen az egyháztörténet egyben bizonyságtétel is.

– Az első igazán nagy témája az egyesületek története volt.

– Ez a kutatás a lelkészi munkámhoz kapcsolódik. Budakeszin Merétey Sándor mellett szolgáltam segédlelkészként, ahol a fiatalokkal is foglalkoztam. A konfirmáció utáni korosztályból három ificsoportunk is volt a nyolcvanas években. Közelről láttam a lelkészházaspár és a gyülekezet kapcsolatát. A gyülekezeti tagok közül bárki bemehetett a lelkészi hivatalba, és a lelkipásztor felesége zsíros kenyérrel, teával várt minket. Otthon éreztük magunkat. A fiataloknak így is meg tudtuk mutatni, hogy mi a krisztusi szeretet. Nagyon sokat jelentettek számomra a havonta tartott ifjúsági istentiszteletek, amelyeken a fiatalok énekeltek és bibliaolvasással szolgáltak. Merétey Sándor indított el a Soli Deo Gloria (SDG) és a Zsinati Levéltár felé. A levéltárban a nyolcvanas években magam találtam meg azt az iratot, amely arról tanúskodik, hogyan került a balatonszárszói egyházi terület állami kézbe. Ekkor kezdtem el foglalkozni a diákszövetséggel, és ekkor indult el a még élő régi SDG-tagokkal az interjúk készítése.

Horváth Erzsébet a Budapesti Re­for­mátus Teológiai Akadémián végzett, ezzel párhuzamosan levéltárosi ta­nulmányokat folytatott. 1981 és 1986 között a Budapest-Kálvin téri és a budakeszi gyülekezetben szolgált segéd-, majd beosztott lel­készként. 1980-ban kezdett el dol­gozni a Zsi­nati Levéltárban, amely­nek 1987-től igazgatói tisztségét tölti be. A Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Karán 1993-tól adjunk­tusként, 2003-tól docensként, 2007-től pedig tanszékvezetőként oktatott egyháztörténetet. Főbb kutatási te­rületei közé tartozik a reformáció, Kálvin, a magyar reformátorok, a 20. századi magyar református egye­sületek, valamint a magyar állam és a református egyház között meg­kötött 1948-as egyezmény és annak következményei.

– De nemcsak kutatta az SDG történetét, hanem szervezője is lett az újrainduló SDG-nek.

– Igen. 1990 után Merétey Sándor révén eljuthattam a visszakerült református iskolákba, és hívogathattam a fiatalokat, hogy szervezzék meg újra a Soli Deo Gloria Református Diákmozgalmat.

– Másik fontos témája a népfőiskolák története.

– Sárospatak szeretete mindig mélyen élt bennem. A pataki népfőiskola jó példája annak, hogy egyházunk mindenkor odafigyelt a teljes református gyülekezetre – nemcsak az elitre vagy a középosztályra tekintett, hanem az volt a szemlélete, hogy Isten népe a gyülekezet, ahol minden ember egyforma. A népfőiskola végigkísérte az egész életemet. Nagyon sokat adott, örömmel foglalkoztam vele. Újszászi Kálmánnal még tudtam beszélgetni, és másokkal is készíthettem interjút, így Denke Gergellyel is. A Sárospatakon indult népfőiskola keretében a parasztfia­talsággal kezdtek foglalkozni. A húszas évek végén már a falusiaknak szerveztek konferenciát, majd a falu felé fordulás a harmincas években egyre komolyabbá vált. A céljuk az volt, hogy a falusi fiatalokat felemeljék: tanuljanak meg írni, olvasni, ismerjék a magyar irodalom fontos részét, tudják, hogyan lehet jól gazdálkodni. Emellett természetesen kö­zösséget is biztosítottak nekik.

– Ennek az irányvonalnak lett a csúcspontja Szárszó.

– Bizonyos értelemben igen. Az 1942-es, ‘43-as szárszói konferenciák előzményeként az SDG budapesti, Kálvin téri központjában 1942-ben tartották azt a találkozót, amelyen megjelentek a parasztifjúság, az értelmiség és a munkásság fiataljai. Soos Gézának köszönhető, hogy a Kálvin téren és Szárszón meg lehetett tartani a találkozókat. Ő a miniszterelnök mellett dolgozott. Másképp elképzelhetetlen lett volna, hogy a háború közepén ilyen nagy konferenciát lehessen tartani hazánkban.

– És mindezt olyan céllal, hogy feltárják a társadalmi problémákat.

– Így van. Hadd említsem meg, hogy Soos Géza komoly református emberként úgy gondolkodott, hogy mindenkire oda kell figyelni: az üldözöttekre és arra is, hogy mi lesz, ha majd véget ér a háború. Úgy gondolta, hogy újjá kell építeni az országot, és ebben az újrakezdésben mindenkinek megvan a helye, feladata. Ezért azok, akik akkor szerepet játszottak a közéletben, ott voltak Szárszón.

– Több mint harminc éve igazgatója a Zsinati Levéltárnak. Mi a legfontosabb feladatuk?

– Hozzánk kerülnek a Zsinati Hivatal, a zsinatok és az országos intézmények, illetve magánszemélyek iratai is. A beszállított anyagok száma egyre növekszik, külső raktárt is kellett nyitnunk. Fontos feladatunk az iratok állagmegóvása, digitalizálása, a kutatószolgálat, de tanulmányok írása is. A nyolcvanas évek végén kezdtem el publikálni és szakmai, egyháztörténeti konferenciákra járni. 1990 után létrejött az Egyházi Levéltárosok Egyesülete Debrecenben, amelynek egyik alapítója lehettem, majd elnöke, és részt vettem a nemzetközi levéltári egyesület munkájában is, ahol választmányi tag voltam. Több nemzetközi konferencián vettem részt és tartottam előadást, amelyek segítették az egyházi levéltárosi munkát.

– Az egyetemi hallgatókkal 2009-ben végeztek kutatást, amelyben ar­ra voltak kíváncsiak, hogy mit gondolnak a református gyülekezetekben Kálvinról. Milyen eredménnyel zárult ez a munka?

– 1936-ban Vasady Béla sárospataki, illetve debreceni tanár végzett ilyen vizsgálatot. Mi ugyanazt a hat kérdést tettük fel, mint akkor – szintén gyülekezetekben és iskolákban. Mintegy húsz dunamelléki református egyházközségben jártunk, ahol istentiszteletek után beszélgettünk a gyülekezeti tagokkal. Minden választ számítógépre vittünk, mintegy nyolcszáz oldalt. Az értékeléskor kiderült, hogy a nyilatkozók egy része szerint Kálvin természetesen magyar volt. Ez azt jelenti, hogy még mindig annyira kálvinisták vagyunk, hogy a gyülekezetekben magyar vallásnak tekintik a reformátust. Karakteres válaszok érkeztek arra a kérdésre is, hogy mit kellene ma Kálvinnak megreformálni: például, hogy a lelkipásztorok vegyék komolyabban a szolgálatot. A kutatásunkat konferenciával zártuk le, amelyen a diákok beszámoltak munkájuk eredményéről.

Köszönet

„Nagy öröm számomra ez a díj, amely a második teológiai elismerésem, miután 2014-ben a Károli-egyetemen rektori elismerést kaptam. Amikor a Doktorok Kollégiumának elnöke kihirdette az eredményt, azt mondta, hogy nem kíván bővebben szólni a díjazottról, mert őt úgyis mindenki ismeri. Ez nagyon jólesett, és sokat jelentett számomra a közvetlensége" – fogalmaz Horváth Erzsébet az Aranygyűrűs Teológiai Doktor Díj átvétele kapcsán.

– Egy másik, hallgatókkal végzett feladata a 2016-ban megjelent 1956-os emlékkötet.

– Az ötvenedik évfordulóra a Zsinati Levéltár megjelentette a levéltár őrzésében lévő 1956-os jegyzőkönyveket, iratokat, amelyekből kutatható, hogy mi történt akkor a református egyházunkban. A 2016-os emlékkötet tartalmazza azokat az interjúkat, amelyeket a Hittudományi Kar szemináriumi hallgatóival készítettünk el úgy, hogy azokat a pesti teológusokat kérdeztük meg, akik aktívan részt vettek az 1956-os forradalomban. Összeállítottuk a kérdéseket, felkerestük a személyeket, és elkészültek az interjúk, amelyeket Komlósi Péter lelkipásztorral együtt szerkesztettünk kötetbe, aki a kezdetektől tanácsadója volt ennek a munkának. A Zsinati Levéltár adta ki a kiadványt a hatvanadik évfordulóra, és az ünnepséget is megrendezte a teológián.

– Iskolaállamosítás és az állam–egyház közötti 1948-as egyezmény – két nagy téma, amelyekből önálló nagy munkája is született. Mindkettőnek hetvenedik évfordulója van idén, és mindkettő megmutatja számunkra, hogy az egyház a kommunizmus áldozatává vált. Milyen hatása volt ezeknek az eseményeknek?

– Ma is érezzük a hatásukat. Rákosi Mátyás diktatórikus uralma és elképzelése szerint húsz év alatt megszűnt volna egyházunk. Két teológiánk, egy gimnáziumunk ma­radhatott meg minimális diáklétszámmal. Sokan nem merték vállalni hitüket, és gyerekeik sem járhattak hittanra, így templomba sem. Az 1948-as történéseknek ma is érezzük hatását, nemcsak az egyházban, de az egész nemzet életében is: gondoljunk csak az erkölcs és tiszteletadás hiányára, idegen, érdekes vallások követésére. A Zsinati Levéltár ebben az évben kíván kiállítást rendezni az 1948-as egyezmény nála lévő irataiból és fotóiból.

– Az intézményeket is ellehetetlenítette a rendszer.

– Igen. A Rákosi-rendszer kezdetén az iskolaállamosítás és az egyezmény az élet minden területére kihatott – a gazdaságra és a politikai életre is. Először azt ígérték a tárgyalások során, hogy minden egyházkerületben megmaradhat a teológia és legalább egy gimnázium, de ez csak szemfényvesztés volt. Érdekes tanulságul szolgálnak a megmaradt jegyzőkönyvek arról, hogyan kellett Rákosi elvárásait végrehajtani. Kiss Rolandot is Rákosi Mátyás tette meg főgondnoknak a református egyházban, majd amikor elvégezte a feladatát, a pártfőtitkár visszahívta. Nagyon szomorú volt olvasni és érzékelni, hogy milyen következményei lettek a kommunista diktatúrának. Azt is rossz látni, hogy hitoktatás nélkül hová kerültünk: hiányzott az egyházi iskolák értékrendje, a jó példák. Noha súlyos következményei lettek az 1948-as évnek, hála Istennek vannak kiváló fiataljaink és családjaink, mert Isten az ura a történelemnek is.

– Az egyetemen nyugdíjba vonult. Nem hiányzik a tanítás?

– Istentől mindannyiunknak megvan az elhívása és a küldetése. Addig és ott használ minket a Mindenható, ameddig és ahol akar. Ezt el kell fogadnunk. Amikor a teológiáról nyugdíjba vonultam, még szívesen tanítottam volna, de más feladatot kaptam. Bátyám nagyon be­teg lett, és így többet lehettem vele. Az egyháztörténetből is kaptam megerősítést. Bocskai István fejedelem hálát adott azért, hogy eszköz lehetett Isten kezében. Én is köszönöm, hogy eddig taníthattam, és a levéltárban több időm marad a kutatásra.

T. Németh László, fotó: Millók Tamás

Az interjú megjelent a Reformátusok Lapjában.

Istent keresem

1Krón 28

„...ismerd meg atyád Istenét, és szolgálj neki teljes szívvel és készséges lélekkel, mert megvizsgál az Úr minden szívet, és megismer minden szándékot és indulatot.” tovább >


Új fordítású Biblia / Károli-Biblia / Hitvallásaink