A Nyugat öröksége a Közel-Keleten

2020. január 01., szerda

Érdemes átgondolni az 1919-es párizsi békekonferencia döntéseit, mert példát vehetünk róluk, hogyan ellensúlyozzuk világrendünk „szerkezeti repedéseit", amelyek az elmúlt húsz évben alakultak ki, és amelyek oly mértékben felerősödtek a populizmus, a faji alapú nacionalizmus és az idegengyűlölet elterjedésével. Erre világított rá Ziad El Sayegh, a Közel-Keleti Egyházak Tanácsának (MECC) libanoni munkatársa az Európai Egyházak Konferenciájának (CEC) közelmúltbeli párizsi békekonferenciáján. Előadását a trianoni békekötés nemzetközi hatásairól szóló sorozatunk részeként közöljük.

A Párizs környéki békeszerződések nem csupán Európa száz évvel ezelőtti politikai viszonyait határozták meg, hanem az egész modern világrendet befolyásolták. A MECC libanoni szakpolitikai és kommunikációs vezetője az Európai Egyházak Konferenciája által a párizsi békeszerződések 100. évfordulója apropóján kezdeményezett széleskörű egyház- és vallásközi párbeszédet útjára indító szeptemberi tanácskozás hozzászólójaként összegezte a békeszerződés Közel-Keletre gyakorolt hatását, valamint azokat a kihívásokat, amikre a közel-keleti keresztyének az európai keresztyén egyházakkal közösen adhatnak csak választ. A „Problémák, kihívások és távlatok” alcímmel elhangzott előadás a világvallások béketeremtésért, valamint a megbékélés előmozdításáért vállalt felelősségének jegyében született és a szerző hozzájárulásával közöljük magyar nyelven is.

Nem szokványos konferencia ez a mostani. Éppen száz év telt el az 1919-es párizsi békekonferencia óta, és ma mégis olyan nemzetközi válsághelyzeteknek vagyunk tanúi, amelyek jó eséllyel vezethetnek háborús konfliktusokhoz. Érdemes tehát felidézni az 1919-es párizsi békekonferencia részleteit, valamint az ott született döntéseket, amelyek csupán húsz éven keresztül tudtak érvényesülni, mielőtt 1939-ben kitört volna a második világháború. Sürgető feladat közösen átgondolni azt is, milyen lépéseket kell tennünk, hogy ellensúlyozzuk világrendünk „szerkezeti repedéseit", amelyek az elmúlt húsz évben alakultak ki, és amelyek oly mértékben felerősödtek a populizmus, a faji alapú nacionalizmus és az idegengyűlölet elterjedésével. Talán nem ugyanezek a jelenségek zúzták porrá a párizsi békekonferencia eredményeit húsz évvel azok megszületése után?

Egy szeminárium keretei között talán nem nyílik alkalmam mélységeiben feltárni az 1919-es párizsi békekonferencia kudarcának alapvető okait. Ehelyett a szeminárium címéhez – A Nyugat öröksége a Közel-Keleten – kapcsolódva szeretnék a következő három témáról szólni:

1. Európa és a Közel-Kelet: A gyarmatosító mentalitás dilemmája.
2. Európa és a Közel-Kelet: Kisebbségek és többség az iszlamofóbia és a krisztofóbia között
3. A Közel-Kelet és Európa: Tragikus geopolitikai helyezet.

Zárásként pedig arra hívom fel a figyelmet, hogy szükség van egy „vallásközi békeszövetség” létrehozására, ahogyan azt a híres svájci teológus, Hans Küng megfogalmazta. A jobb világ érdekében történő vallásközi fellépés közös alapjának keresése új lendületet kapott 1992-ben, amikor megjelent Küng Világvallások etikája című könyve. Küng érvelése ebben a mára már mantraként ismételt mottóban foglalható össze: „nincsen nemzetek közötti béke vallások közti béke nélkül”.

*

1. Európa és a Közel-Kelet: A gyarmatosító mentalitás dilemmája.

Manapság már nem alkalmazható a gyarmatosító gondolkodásmód a Közel-Kelettel kapcsolatban. Bizonyos tekintetben a gyarmatosításnak köszönhető Palesztina tragédiája, és a régió valamennyi tragédiája. Felelőtlenség olyan kormányokat támogatni, amelyek kizsákmányolják országaik erőforrásait és sárba tiporják az ország lakóinak méltóságát. Teljességgel erkölcstelen, hogy a politikai kapcsolódások és a regionális nemzetközi szövetségek a nyugati beavatkozások logikáját követik, és azokból nyernek hatalmat. Épp itt az ideje, hogy a közös érdekeket közös értékekkel egészítsük ki. A libanoni filozófus, René Habachi szavai jutnak erről eszembe, aki 1964. június 21-én a következőket írta:

„A Földközi-tenger nem csupán egy víztömeg, nem csupán egy elem a térképen, hanem legfőképpen egy olyan kulturális jelenség, amely a történelemben folyamatosan megmutatkozott… olyannyira, hogy a jelenlegi Földközi-tenger kilépett a fogalmi világból, és bevésődött az emberi lelkiismeretbe… Habachi szerint a tenger nem volt olyan szűk, hogy lehetőséget adjon a kultúrák összekeveredésére, de olyan óriási sem, hogy elválassza a partokat. Közepes méretének köszönhetően ezek a kultúrák és civilizációk megkülönböztethették magukat egymástól, és ezáltal jobb egységet sikerült elérniük. Így születtek meg a mediterrán emberek: a párbeszéd emberei, akik a párbeszéden keresztül felfedezték az emberi dimenziót, azt az emberi dimenziót, amely minden egyes ember jellemében tündököl.”.

A gyarmatosító mentalitástól való megszabaduláshoz Európának és a Közel-Keletnek először is újra létre kellene hoznia az egykori európai-mediterrán értékalapú szövetséget, hogy a jövőben elkerülje a szélsőségesek között létrejövő újabb pusztító szövetségeket. Ez az első feltételezett legitimitás.

*

2. Európa és a Közel-Kelet: Kisebbségek és többség az iszlamofóbia és a krisztofóbia között

A kisebbségek szövetsége ismét erősödésnek indult a Közel-Keleten, és ez komoly veszélyeket rejt magában. A minoritizmus – a kisebbségi tudat eluralkodása, akárcsak a majoritizmus – a többségi felsőbbség érzése, beteges mentalitás. Európában növekszik az iszlamofóbia, a Közel-Keleten pedig – a gyarmatosítás visszatérésének is tekinthető folyamatok miatt – terjed a krisztofóbia, a keresztyénségtől való beteges félelem. Elég csak arra gondolnunk, hogy Oroszország „szent háborúként” aposztrofálta a szíriai beavatkozását. Ahelyett, hogy olyan állampolgári rendszert alakítanánk ki, amely a radikális szekularizáció és a vallási szélsőségek helyett a sokszínűséget segítené elő, kölcsönös fóbiákat alakítunk ki a másikban. A kisebbségek és többség ellentmondásos kérdésének illusztrálására hadd hozzam példaként saját hazámat, a manapság zavaros helyzetű Libanont. 

Libanon, mint prototípus

Ki határozhatja meg Libanon és a libanoniak nemzeti érdekét, ha nem létezik olyan nemzetbiztonsági stratégia, amely túlmutatna a rivális politikai pártok regionális szövetségein? És ki határozhatja meg az ország stratégiai lehetőségeit egy olyan helyzetben, amikor elégtelenül vagy hibásan működnek az állami és kormányzati intézmények?

A múltban talán elég lett volna egy erőskezű vezető, hogy megoldja a nemzet előtt álló számtalan kihívást, ezek az idők azonban már elmúltak. Most olyan fenntartható intézkedésekre van szükség, amelyek megóvhatják Libanont a Közel-Keleten tapasztalható bizonytalan helyzettől.

Libanon válaszút előtt áll, hiszen a jelenlegi egzisztenciális veszély egyenesen az ország identitását fenyegeti. A legtöbb elemző azonban képtelen átlátni a veszély összetettségét, amely nem csupán a tömeges migrációhoz és a menekültválsághoz köthető.  

A fenyegető veszély a valóság torz értelmezésében rejlik, miközben a belső politikai csatározások lassan nemzeti identitásunk részévé válnak, méghozzá regionális dimenzióban.

Egyesek szerint ez a csatározás csupán eszköz egy nagyobb cél eléréséhez: elterelni a figyelmet arról, hogy valójában mi okozza a problémákat Libanonban, valamint megpróbálni fenntartani a status quo-t, amely előbb-utóbb mindenképp felborul.

Jordánia kivételével – és attól tartok, ez sem marad így –, a Közel-Kelet teljes területén a status quo olyan különös változatai állnak fenn, amelyek közül egy sem tartható fenn hosszú távon.

Libanonban jelenleg olyan meggyőződéseket kezdenek elterjeszteni, amelyek még a közelmúltban is ismeretlenek voltak. Az egyik legkiemelkedőbb ezek közül a kisebbségek szövetségének gondolata.

A másik ilyen új gondolat, hogy Oroszország a közel-keleti keresztyének megmentője, ami csupán az oroszok valódi célját leplező álca. A valódi cél pedig nem más, mint a múltbéli dicsőség visszaszerzése Keleten, párhuzamosan a nyugati hegemónia megtörésével. Távolról sem politikai ideológiáról van szó, amelynek célja a kormányzás észszerűsítése a nyugati liberalizmus mintájára. Egyszerűen fogalmazva, az orosz beavatkozás gazdasági és geopolitikai természetű.

Az orosz ortodox egyháznak tanulnia kellett volna a római katolikusoktól, akik közel ezer éve áldásukat adták a keresztes háborúkra.

A közel-keleti és különösen a libanoni keresztyéneknek nem kellene kisebbségként védelemért folyamodni. Libanon minden keresztyén és muszlim otthona, illetve mindazon zsidóké is, akik ellenzik Izrael agresszív hajlamait.

Libanon 1948-as chartája értelmében a kisebbségeknek nem szükséges globális nagyhatalmaktól védelmet kérniük, legyen szó a Nyugatról vagy Oroszországról.

A szektariánus félelmek szítása Libanon szellemiségének megsemmisítéséhez vezet, és minden vezetőnek kötelessége, hogy elutasítsa az Izrael által jelenleg képviselt eszmét.

Nem lehetséges béke és kiengesztelődés anélkül, hogy ne néznénk szembe annak társadalmi-gazdasági feltételeivel, és ne biztosítanánk azokat – hangsúlyozta Johnston McMaster, a dublini Trinity College professzora az első világháborút lezáró békekonferencia 100. évfordulóján rendezett nemzetközi egyházi tanácskozáson. Az Ír Ökumenikus Intézet vezetőjének az Európai Egyházak Konferenciája tanácskozásán elmondott előadása teljes terjedelmében magyarul is megjelent korábban. A konferencia valamennyi hozzászólása elérhető a CEC honlapján

3. A Közel-Kelet és Európa: Tragikus geopolitikai helyezet

Úgy tűnik, a Közel-Kelet még soha nem volt ilyen rossz állapotban. Palesztina területe a korábbi töredékére csökkent, Szíriában számos kisebb csoport okoz szakadást, Libanon a jelek szerint már megadta magát sorsának, miközben Irak még mindig szenved, vérzik. Egyedül Jordánia tudott a felszínen maradni, legalábbis látszólag.

Ezzel párhuzamosan Európa meggyengült, képtelen megfelelően kezelni ezeket a megosztottságokat, és arra sem alkalmas, hogy betöltse azt az űrt, amelyet az Egyesült Államok hagyott maga után, miután most jobban lekötik az előtte álló belföldi kihívások.

Oroszország ugyanakkor erőteljes kampányba kezdett státusza megerősítéséért, Kína pedig gazdasági értelemben igyekszik túlszárnyalni mind az USA-t, mind Európát.

A helyzetet kihasználva Irán, a régióban jelen lévő számos, általa befolyásolt partnere segítségével az iszlám forradalom exportálásának stratégiáját követi, miközben az ENSZ Biztonsági Tanácsa ölbe tett kézzel ül, adminisztratív feladataiba merülve, ahelyett, hogy nemzetközi béketeremtő intézkedéseken dolgozna. 

Miközben tanúi lehetünk Irán, Törökország, Oroszország és Kína térnyerésének, Európa – amely továbbra is elkötelezett a párbeszéd és az emberi jogi értékek elősegítése, valamint a saját érdekeinek megfelelő külpolitika által diktált stabilitás iránt – kezdi elveszíteni közel-keleti befolyását.

Ez elsősorban annak köszönhető, hogy Európa nem képes olyan, kiegyensúlyozott beavatkozást végrehajtani, amely tükrözné múltbéli erkölcsi tartását.

Habár a szélsőjobboldali mozgalmak előretörése miatt ők maguk is kényes helyzetben vannak, az európai vezetőknek cselekedniük kell, ha konkrét megoldást szeretnének találni a Közel-Keleten végighúzódó bármely konfliktus kezelésére. 

Európa és Palesztina

Habár Európa közbelépett, miután az Egyesült Államok úgy döntött, nem finanszírozza tovább az ENSZ palesztin menekülteket segélyező és munkaközvetítő hivatalát, és átvállalta a kieső összeget, a tárgyalások során nem tett eleget, pedig ebben az időszakban sokkal dinamikusabb fellépésre lenne szükség. Európának módot kell találnia arra, hogy felrázza magát a jelenlegi letargikus állapotból, és új lendületet adjon a békefolyamatnak, tárgyalóasztalhoz ültetve mind Izraelt, mind pedig az Egyesült Államokat.

Európa eddigi rezignált hozzáállása nagy csapást jelent a palesztin népre és jogaikra nézve.

Európa és Szíria

Ami Szíriát illeti, egyértelmű, hogy Európa még mindig elkötelezett a diplomáciai megoldás mellett, ugyanakkor képtelen megfékezni Oroszországot, Iránt, és Törökországot, hogy megóvja a szíriaiak jogait. Erőfeszítései csupán a pénzügyi és humanitárius segélyek közvetítésére összpontosultak, amelyekkel enyhíthető a menekültek és otthonukból elüldözöttek szenvedése, az újjáépítési erőfeszítések azonban nem haladnak, hiszen ezek a konfliktus diplomáciai megoldásától függnek.

Az európai humanitárius erőfeszítéseket hatékony diplomáciai keretté kellene alakítani, amely segítségével Szíriában helyreállhat a béke, a demokrácia és a stabilitás. Ha ez nem történik meg, az azt jelentené, hogy Európa képtelen betartani történelmi jelentőségű erkölcsi kötelezettségeit.

*

Következtetések

A populizmus agyréme egyre nő. Ferenc pápa keményen szembeszállt a Rómától csupán néhány száz méterre megfogalmazott idegengyűlölő javaslatokkal: Hitler visszatérésének veszélyeire figyelmeztetett. A pápa megérezte, hogy ami jelenleg Európában és a világban készülődik, az olyan politikai harc, amelyből nem feltétlenül a hagyományos értelemben vett fegyveres konfliktus lesz, hanem egy annál sokkal veszélyesebb deontológiai összecsapás.

Ferenc pápa jól érzékelte, hogy nem lehet köztes, szürke álláspontot képviselni a gyűlölet szítóival szemben. Az Őszentsége által megfogalmazott aggályok nem feltétlenül csupán a menekültek, bevándorlók és otthonukból elüldözöttek ellen irányuló rasszista intézkedésekre vonatkoznak, amelyek a szuverenitás álcája mögé bújnak – éppen ezért olyan fontos pontosan meghatározni a szuverenitást, hiszen minden ország számára ez adja meg az alapvető keretet. A pápa arra figyelmeztet minket, hogy az embereket újra faj és osztály alapján kezdtük kategorizálni: egyes népcsoportok magasabb státuszt kapnak, míg mások alacsonyabb rendűvé válnak. A szuverén intézkedések, amelyek elvben nemesek, amikor az emberi biztonság kereteiről beszélnek, az egzisztenciális diszkrimináció tilalmába ütköznek. Az Egyesült Államokban Trump elnök ugyanezen az úton jár, amikor megnehezíti a bevándorlók számára a zöldkártya megszerzését. A brit miniszterelnök, Boris Johnson hasonló intézkedéscsomagot támogat, amely korlátozza az Egyesült Királyságban működő globális emberi jogi alap által nyújtott segélyeket. Németországban, Franciaországban, Olaszországban, Magyarországon és Ausztriában szintén tiltakozáshullám indult az ellen, hogy továbbra is támogatást kapjanak a „nem őslakos” állampolgároknak számító, leginkább peremre szorult bevándorlók és menekültek. Radikális elmebaj korát éljük, ezért tehát igencsak prófétai jellegű Ferenc pápa bátor kijelentése.

Szükségtelen részleteznem, milyen pusztító örökséget hagyott a világra Hitler és Mussolini, amely magában hordozza a megalomániát, a faji felsőbbrendűséget és a nekik nem engedelmeskedők elpusztításának ideológiai kényszerét. Ez az, ami Ferenc pápát nyugtalanítja. Nem csupán az igazságtalan szocioökonómiai helyzet miatt aggódik, hanem amiatt is, hogy jelentéktelenné válik az egyenlőség és a szolidaritás eszméje. Ez a lényege annak, amit Ferenc pápa szentesíteni szeretne, a radikális elmebajjal folytatott folyamatos küzdelem alapján, amelyet a római katolikus egyház és a vele szövetséget alkotó egyházak, valamint más vallások is hűségesen felvállaltak. Reményeim szerint most egy olyan vallásközi szövetség veheti kezdetét, amelynek mély és határozott alapját az emberi értékek jelentik.

E kapkodásban érdemes megjegyezni, hogy az európai frankofón és angolszász teológia ebben a szakaszban alapvető megpróbáltatásokkal szembesül majd. Nem lesz elég újra elővenni Bultmann, Gerhard Ebeling, Dietrich Bonhoeffer, Friedrich Gogarten és Jürgen Moltmann munkásságát, habár ők mindannyian próbálták megérteni az európai keresztyénség, valamint a politikai és társadalmi válság között fennálló kapcsolatot, olyan gyakorlati jelenségekben, mint a választási program, az alulról építkező kezdeményezések és a szakértői kormányzás által megvalósuló társadalmi vezetés. Ráadásul ezen összetett kérdések megértésére tett próbálkozásaik bizonytalanok maradtak.

A fent említett teológusok és mások tapasztalatait újra kell alkotni. Példaként említhető Johann Baptist Metz katolikus teológus, aki amellett érvelt, hogy az egyháznak alapvető társadalmi szerepet kell betöltenie a társadalom humanizálásában, a kapzsiság, kizsákmányolás és monopóliumok visszaszorításában, valamint a faji és osztálybeli felsőbbrendűség megszüntetésében. Erre az újjáalkotásra sürgősen szükség lenne, de önmagában még ez sem elég. Mindennek együtt kell járnia egyfajta áramütésszerű lökettel, méghozzá annak a „vallásközi szövetségnek” a formájában, amit Hans Küng svájci katolikus teológus fogalmazott meg, aki a szabadságon és társadalmi igazságosságon alapuló világbéke elérésére szólított fel.

Ferenc pápa megkezdte a szembeszállást a feltámadni készülő Hitlerrel szemben, de közösen kell megvalósítanunk egy 2019-es párizsi békekonferenciát, létrehozva egy rendíthetetlen vallásközi/felekezetközi szövetséget, szembeszállva azokkal, akik eltorzítják a vallásokat, miközben látszólag éppen védeni próbálják azokat.

Ennek kapcsán a Közel-Keleti Egyházak Tanácsa elindított egy kezdeményezést „Kairos Közel-Kelet – egy globális egyházi megállapodás felé” címmel, amelynek célja, hogy az egyházak proaktív diplomáciát kialakítva megvalósítsák a békét és megóvják az emberi méltóságot. A közel-keleti nézőpontok jelentik majd a világméretű szövetség kísérleti fázisát.

Kritikus kérdések, közös továbbgondolásra:

1. Az ENSZ teljesen megbénult… Hogyan tud Európa beavatkozni, hogy hatékonnyá tegye küldetését?
2. A Brexit-válság kapcsán mi legyen az egyházak szerepe az identitással kapcsolatos feszültségek enyhítésében?
3. A menekültek, bevándorlók és lakóhelyüket kényszerűen elhagyók kapcsán fel kell tennünk a kérdést, vajon bizonyos-e, hogy egy szocioökonómiai keret segítségével meg tudunk oldani egy biztonsági és politikai válsághelyzetet?
4. Vajon nem történelmi időket élünk-e, amelyben az egyházaknak újra kell fogalmazniuk prófétai vízióikat és szakmai eszközeiket annak érdekében, hogy proaktív béketeremtő diplomáciát valósítsanak meg?

Ziad El Sayegh

Fordította: Bölcskei Erzsébet

Istent keresem

Lk 8,1–15

„...és néhány asszony, akiket gonosz lelkektől szabadított meg, és betegségekből gyógyított meg:” tovább >


Új fordítású Biblia / Károli-Biblia / Hitvallásaink

Ez történik továbbiak →