A háborúra nem emlékszünk szívesen

2014. augusztus 08., péntek

Mondják, hogy a háború: politika másképp – Jákob János szerint viszont abnormális dolog. Az első világháború kitörésének centenáriumán a protestáns tábori püspökkel beszélgettünk a világtörténelem minden eddiginél több áldozatot követelő háborújáról, amely úgy sújtotta a résztvevő országokat, mint a tizedik csapás Egyiptom népét.

Hatszázhatvanezer hősi halott há­rom és félmillió besorozottból – s aki hazajött, az élete végéig cipelte azokat a testi-lelki nyomorúságokat, amelyeket a harctéren szerzett. Ez volt az első világháború vége, amelyet sokan ma is csak a „nagy háborúként" emlegetnek. A harcok kezdetekor még senki sem gondolta, hogy a villámháborúnak gondolt konfliktus éveken át tart majd. Ahogy Ignotus Pál írta a Nyugatban, 1914 nyarán még nem jelentett sokkal többet az a szó, hogy háború, mint az, hogy kávéscsésze, hiszen a monarchia lakóinak legutóbbi háborús emléke az 1866-os königgrätzi csata volt.

Aztán az első világháborúval teljesen új értelmet nyert ez a szó: a villámháborúra készülő seregek idegeket és életeket felőrlő, megmerevedett arcvonalak mögé szorult, soha nem látott vérontását. – Kiásták a lövészárkokat ötven, száz, kétszáz méterre egymástól, és amikor az egyik hadtest rohamra indult, a másik fedezékből nyitott rá tüzet, és kényszerítette meghátrálásra. Voltak olyan területek, ahol bokáig gázoltak a katonák a vérben a kopár, sziklás talajon. Ilyen földrajzi viszonyok között kihúzni teleket a termékeny sík vidékhez szokott katonáknak melegedő, rendes ellátás, fegyverzet, ruházat, élelmiszer és tüzelő nélkül szörnyű megpróbáltatás volt. Úgy tudtak behúzódni az eső elől, hogy tavernákat robbantottak maguknak, amelyek ugyan védtek az ellenséges lövedékektől, de télen az áthűlt sziklafalak sugározták a hideget – aki nem kapott találatot, annak olyan betegségek jutottak osztályrészül, amelyeket élete végéig hordott, ha egyáltalán életben maradt.

Az áldozatok számát jól mutatja például a székesfehérvári 17. gyalogezred története: a három-négyezer főt számláló ezredet háromszor is fel kellett tölteni utánpótlással – mondja Jákob János. A dandártábornok hozzáteszi: a két világháború olyan volt, mint a tizedik csapás Egyiptom életében, amelynek szinte minden családból volt áldozata. Azt tudjuk, mi volt e csapás üdvtörténeti jelentősége: ez készítette elő Izráel népének kiútját a rabságból. Isten az első világháborúból is készített kiutat: a spanyolnáthát, amely szinte több áldozatot követelt, mint maga a háború.

Emberek az embertelenségben

Az első világháború a meglepetések háborúja. Addig senki nem gondolta, hogy a sziklafalakról a lövedékek által letépett szilánkok még sokszor súlyosabb sérüléseket is okozhatnak, mint maguk az ellenséges golyók. Az új tapasztalatok új eszközök születéséhez vezettek – az első világháború óta használnak rohamsisakot és vegyi fegyvert. A háború különösen nagy pusztításának másik oka a megmerevedett frontvonalak mellett, hogy a 19. századi hadviselési szabályok szerint vívtak egymással a szemben álló felek, de már 20. századi eszközökkel, amelyeknek működés közben fedezték fel a pusztító erejét.

Mások voltak az akkori katonák is, mint a maiak: az első világháború frontjain nagyapák, édesapák és fiak harcoltak a hazájukért. – Az akkori ember sokkal tekintélytisztelőbb volt, egyben sokkal családcentrikusabb is, és teljesen mást jelentett számára a hazaszeretet, mint amit ma jelent – fogalmaz Jákob János. Ezt mutatja az is, hogy hazaszeretetből vonultak be teljes teológiai évfolyamok a frontra, hogy sajátos munkájukkal segítsék a harcolók életét: imádkozzanak, Igét hirdessenek, vagy segítsenek az írástudatlan katonáknak levelet írni a falujukba. Különösek voltak a fronton megélt karácsonyok is: szenteste elhallgattak a fegyverek, és a katonák átmásztak egymáshoz az ellenséges lövészárkokba, hogy együtt ünnepeljék a Megváltó születését. A katonák egymáshoz való viszonya, emberszeretete sokkal erősebb volt, mint az a parancs, ami a frontvonalra küldte őket. De mégiscsak katonák voltak, így megünnepelték a karácsonyt, aztán újra golyózáport zúdítottak egymásra.

Szent ügy?

A tábori lelkészek működéséről nagyon kevés dokumentum maradt fenn – hivatalosan a Horthy-korszakban intézményesült a protestáns tábori lelkészi szolgálat, de voltak lelkészek a fronton, akiknek nagyon kemény kérdésekre kellett megfelelniük a katonáik előtt. A honvédelem szent ügyének kérdését más fénybe helyezi, amikor a katona először szembesül azzal, hogy kioltotta valakinek az életét. Ezt még akkor is nehéz feldolgozni, ha nem úgy viszonyulunk a halálhoz, mint a ma embere, akinek a halál sokszor tabu, hanem azzal a tiszteletteljes hittel és elfogadással, ahogy a régiek.

Nem volt ugyan kérdés akkoriban, hogy a haza védelme szent ügy, viszont egy-egy roham után, amikor valaki látja, hány bajtársát vesztette el, megkérdőjeleződik számára az egész emberi sors. Fennmaradtak levelezések, leiratok, amelyekben nagyon őszintén tárják ki katonák az ő belső énjüket, hogy mennyire megfordul bennük mindaz, ami eddig szilárd alap volt nekik. Azt kérdezik ezekben a levelekben: „Mit keresek én itt? Miért születtem ide? Itt fogok meghalni?" – A háborús tapasztalat olyan érzésekkel borítja el az embert, amellyel normális esetben soha nem szembesülne. Finoman, diplomatikusan azt szokták mondani: a háború politika – másképp. Így is meg lehet ezt fogalmazni, én mégis borzalmas, abnormális állapotnak gondolom a háborút. Sőt, abban az időben még borzalmasabb volt.

A parasztember érezte a közeledő tavaszt a napsütésből, a föld szagából, és a józan paraszti esze, neveltetése ösztönszerűen vitte volna haza a falujába, hiszen vetni kell, és most ki tudja, hogyan boldogul az asszony meg a gyerek a fölmunkákkal – de nem mehetett. Nézte az eget, mert mást nem látott, és kitartott. Óriási feladat volt ezt segíteni feldolgozni, még akkor is, ha annak a generációnak sokkal nagyobb lelki tartalékai voltak, mint a mainak.

Az emlékezet problematikája

Noha szinte minden családnak volt háborús vesztesége, mégsem eleven hazánkban a háborús hősök emlékezete. Olaszországban a Mussolini-kormány példás végtisztességet adott minden elesett katonának, nemzetiségre való tekintet nélkül. – Magyarországon 1924-ben született kormányrendelet arról, hogy május utolsó vasárnapja a hősök vasárnapja (lásd keretes írásunkat – a szerk.). Az ország második világháborús szerepvállalásával megszűnt ez az ünnep, amely addig elevenen élt, és egyre inkább újraéled ma is – meséli Jákob János. A fiatalabb generáció nyitott az emlékezésre: örömmel végzik például a hadisírok gondozását önkéntesként, arra gondolva, hogy talán az ő ismeretlen helyen eltemetett dédapjuk sírját is gondozza valaki. Szükség van erre – ugyanis van egy generáció, amelyik egyáltalán nem foglalkozott a halottaival.

Hívőként a fronton

Nehéz nem látni párhuzamot a mai korral, amikor ugyancsak távoli a legutóbbi háborús tapasztalat, és az emberek ugyanúgy hamis magabiztossággal élnek, mint az aranykorként emlegetett századelőn. – Bizonyos fokig áldás, hogy a mai embernek nincs saját háborús élménye, de számot kell vetnünk azzal, hogy a béke nem természetes állapot. Sokakból hiányzik a belső éberség, pedig még soha nem éltünk olyan törékeny világban, mint ma. És nemcsak a fegyverekre gondolok, hanem a génmódosított gabonából készült élelmiszerekre, a vizeink állapotára, a mostani technikai tudásunkra. Már elkészítettük a rizikófaktorokat a gyermekeinknek. Ki kell mondani: a teremtés legnagyobb kockázata maga az ember. Ebben a világban, de háborús helyzetben is a hívő ember nem tehet mást, mint hogy imádkozik, és leteszi életét annak az Istennek a kezébe, akitől ajándékba kapta azt – mondja Jákob János. Jób szavai itt is megállnak: „Az Úr adta, az Úr vette el. Áldott legyen az Úr neve!" Még ha ezt nehéz és fájdalmas is kimondani. 

1924. ÉVI XIV. TÖRVÉNYCIKKaz 1914/1918. évi világháború hősi halottai emlékének megünnepléséről
1. § A magyar nemzet mélységes szeretettel, magasztaló elismeréssel és hálával emlékezik meg azokról a hős fiairól, akik az 1914/1918. évi világháború alatt a hazáért vívott súlyos küzdelmekben a magyar nemzetnek dicsőséget és hírnevet szerezve életüket feláldozták. A nemzet soha el nem múló hálája és elismerése jeléül, az élő és jövő nemzedékek örök okulására és hősi halottaink dicsőségére minden esztendő május hónapjának utolsó vasárnapját nemzeti ünneppé avatja. Ezt az ünnepnapot – mint a „Hősök emlékünnepét" – a magyar nemzet mindenkor a hősi halottak emlékének szenteli.

Bagdán Zsuzsanna
Megjelent a Reformátusok Lapja legújabb számában. 

Istent keresem

2Krón 31

„Minden munkáját, ...Istenét keresve, tiszta szívből végezte, ezért sikerült neki” tovább >


Új fordítású Biblia / Károli-Biblia / Hitvallásaink

Ez történik továbbiak →