Iskoláit szülőfalujában a Baranya megyei Nagypeterden kezdte meg, majd Csurgón tanult. Tanulmányai következő helyszíne Kecskemét volt, ahol teológiát is végzett, miközben egy évig Nagytótfaluban tanítóskodott. Később gimnáziumi tanár lett.

Lelkészi hivatása 1862-ben kezdődött Érsekcsanádon, amit Kunszentmiklós követett. Ebben a városban szolgált élete végéig 1915-ig, majd öt évtizeden keresztül. A Solti Református Egyházmegyének negyedszázadon át esperese is volt, ezt követően választotta meg a Dunamelléki Református Egyházkerület 1904-ben püspökévé. A Kálvin téri református templomban a püspökszentelési istentiszteleten elmondott „székfoglaló" prédikációjában, így elmélkedett: „Ő lelkipásztor, — sőt mától fogva több, mint lelkipásztor, több, de nem nagyobb, sőt munkája nagyságához mérve a maga erejét, kisebb lelkipásztor társainál, egy oly munkában, melynek küszöbén Szent Pál is rettegett, kit Isten, e szóval erősített: Elég néked az én kegyelmem. Én Istenem! Szent Pálnak elég volt: de elég lesz-é énnékem az a kegyelem? Minő mérhetetlen nagynak kell annak lenni, hogy megdicsőíthesse magát az én erőtlenségemben, melyben ide hivott el felmagasztalni, vagy idealázott megszégyenülni a te szent akaratod! Hirdetni és hirdettetni mindenfelé a Krisztusban való idvesség örömizenetét; a Duna síkjain jobb- és balfelől, a Vértes bérczeitől a Tiszáig, a kéklő Mátrától a rohanó Dráváig, és túl e folyamon, hol régi, és ma már nevökben is alig ismert egyházaink porából, új aratással biztató vetése kél az Evangéliumnak. . Oh, testvéreim, ne hagyjatok magamra!" (közli: Vasárnapi Ujság 1904. 51. évfolyam 13. szám 206.old.)

Irodalmárként kiemelkedőt alkotott, regényíróként és az antik klasszikusok fordítójaként is. Számos írása jelent meg a XIX. második felének és a XX. század elejének legnépszerűbb hetilapjában, a Vasárnapi Ujságban. Irodalmi munkásságának elismeréseként a Magyar Tudományos Akadémia levelező, később rendes tagjai közé választotta. A Magyar Protestáns Irodalmi Társaságnak kezdettől fogva választmányi tagja, majd másodelnöke volt.

Etnográfia érdeklődése egyaránt érintette szülőföldjének, a Dél-Dunántúlnak népi világát, és felnőtt éveinek színhelyét a Duna-Tisza közének akkor még aktívan elő hagyományait.

Néprajzi kutatásait többek között az 1890-es években készített „Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben" című könyvsorozatban mutatta be. A sorozat hetedik, a magyar Alföldet bemutató kötetében, Baksay Sándor mutatta be a magyar népszokásokat.

Az esküvőkkel kapcsolatos írásában az alábbi megfigyeléseit is olvashatjuk

 

„A templomi kihirdetés két hét alatt megtörténik. A középső hirdetési vasárnapon a mátyusföldi menyasszony koszorúsan, a vőlegény bokrétásan megyen fel a templomba. A közép-tiszai városokban ugyanezen nap estéjén megy végbe a csókolódó is. Csókolódó-ba megy a legény, azaz egy keszkenő apró almát visz menyasszonyához, s ezt amaz emlékezetes „kis-ház"-ban, a hol a kiszóródott mákot együtt takarították fel, együtt eszik meg, olyan formán, hogy először a legény harap egyet, azután a leány, minden falatnak egy-egy csók a fűszere. Ekkor határozzák meg az esküvő napját is.
E közben, az esküvőt előzőleg 3–4 nappal egy új hivatalos személyiség lép fel a házassági történetek folyamában: a vőfély.
A vőfély falukon a vőlegény pajtásaiból kerűl ki, néhol azonban erre a tisztre épen úgy, mint a násznagyságra is, a czeremóniák útvesztőiben jártas és verses mondókákban, tréfákban, apróbb csínyekben kitanúlt, eleven észjárású, de illedelmes modorú nős emberek is vállalkoznak.
A vőfély, mielőtt hivogatni kezdene, megjelenik a menyasszonyos háznál egy hosszú egyenes pálczával, melyet a menyasszony egy piros almával, egy szál rozmaringgal díszít fel, s a pálcza fogantyújához még egy színes gyolcs- vagy selyem kendőt köt.
Így feldíszítve, sorra veszi a meghívandó családokat, s következő szavakban mondja el meghivóját:
„Adjon az Úristen szerencsés jó napot kigyelmeteknek mind közönségesen!
Engedelmet kérek bátor bejövetelemért. Én általam tiszteli kigyelmeteket N. N. uram és asszonyom, hogy az ő fiának N. N.-nek, becsületes N. N. leányzóval, mint N. N.uramnak leányával való menyegzőjére, először ugyan a templomban az hitnek felvételére, azután pedig az ő becsületes házánál egy-két tál ételnek és egy-két pohár bornak tisztességes elköltésére megjelenni ne sajnáljanak. Evő-eszközöket – kést, kanalat, villát – hozzanak kigyelmetek magokkal. Isten áldja meg kigyelmeteket!"
A meghivottak megköszönik a meghívást, megigérkeznek. A gazda egy pohár borral szolgál a legénynek; a leány pedig egy kendőt, vagy legalább egy színes szalagot köt a pálczára, s így, mire a vőfély a hivogatást elvégzi, a pálcza kendőkkel és szalagokkal megterhelve, olyanná lesz, mint egy teljes virágjában levő orgonabokor.
A szakszerű vőfélyek, mikor már korosodnak, felhagynak a hivatallal, s rendesen a háromszázadik vőfély-kendővel jubilálnak s násznagyoskodásra lépnek elő.
A kendő kiváló szerepre van méltóztatva minden ünnepélyes alkalommal a magyar nép ajándék- és szertartási tárgyai között. A vőfély, a násznagy, a vőlegény kendőket kap mind; a násznép kendőket aggat a lovak kantárjára; a kisdedeket kendőajándékkal halmozzák el a keresztanyák; sőt sok helyen még a papot is szokás kendővel tisztelni meg."

Szöveg és fotók: Millisits Máté

További képek a csatolt galériában!