Dunaalmás festői tájon fekvő, Duna-parti település. Azonban mégsem ez a legnagyobb különlegessége, hanem - ahogyan az ottaniak mondani szokták - „Dunaalmáson a Szeretet Otthon van". S valóban kevés helyen van annyira otthon a szeretet, mint a Dunaalmási Református Szeretetházban. Tapasztalhatták ezt a Kárpátaljáról érkezett diákok is, akik a Nagyberegi Református Líceum szervezésében önkéntesként vettünk részt, egy hétig az Otthon életében.

2012. július 9-én indultunk el, hogy megtegyük a közel tizenegy órás utat. Sokak közülünk már az előző években is részt vettek az iskola életében már hagyománnyá vált szolgálatban. Több új ember is volt, de ami leginkább összekötött: tenni akartunk.

Az Otthon vezetője Martonné Lívia, és az Otthon lelkésze Márkus Dániel, nagy szeretettel fogadtak minket. Hamarosan kiderült, hogy milyen feladataink lesznek a következő napokban; a fiúk térkő-szegélyt segítenek fektetni az Otthon gondnokának és karbantartóinak, a lányok besegítenek a konyhán, takarítanak, segítenek a foglalkoztatóban.

Már megérkezésünk napján találkozhattunk a „fiúkkal" - ahogyan az Otthon dolgozói nevezik az ott lakókat. Közel százharminc, különböző szinten sérült fiú él itt, az Otthonba kerülésétől élete végéig. Elgondolkodtató. Mint ahogyan az is, hogy az Otthon dolgozói, milyen nagy odaadással végzik a munkájukat. De bármennyire is odaadóak, a munka túl sok, s ahogyan Martonné Lívia is mondta: „önkéntesekre mindig szükségünk van".

Teltek a napok, a munka folyt, s mi közelebb kerültünk a „fiúkhoz", hisz minden nap találkoztunk velük. Nehéz is lett volna nem azt tenni, hiszen rendkívül érdeklődőek, közeledőek voltak. Érezni, s látni lehetett, hogy ezek a fiúk könnyebben, feltétel nélkül, és tisztán szeretnek, teljesen idegeneket is. Egy hét alatt olyanná vált az idegen hely számunkra, mintha otthon lennénk. A napok munkával teltek délután három óráig, aztán pihenéssel, különböző programokkal, játékkal, és a fiúkkal való beszélgetéssel telt az idő. Minden este összegyűltünk, hogy megbeszéljük az aznapi dolgokat, tapasztalatokat, eredményeket. Természetesen nem maradt el a közös áhítat és az ima sem.

Az utolsó munkanap délutánja nem úgy telt, mint az addigiak. Ebéd után mindenki lázas készülődésbe kezdett, hisz örömprogramot adtunk elő az Otthon lakóinak és dolgozóinak. Ezt minden odalátogató önkéntes csoporttól kérik, hiszen ez színesíti az Otthon életét, s vidámítja a fiúk szívét. Az örömprogram tartalmát meglepetésnek szántuk, volt benne színdarab a gyógyulásról, énekes vers, több közös ének, amibe a fiúk is bekapcsolódtak, s Kovács Adrienn - önkéntes csoportunk jó hangú tagjának, egyéni előadása is. Ezután - ahogyan ezt már megszokhattuk - mi is kaptunk egy ajándékot, a fiúk előadták, egy rendkívül újszerű feldolgozásban, a Piroska és a farkast. Mondanom sem kell, ismét többet kaptunk, mint adtunk.

Szombatra, hogy ne csak munka, de szórakozás is legyen, Martonné Lívia dunai kenuzást szervezett kis csapatunknak, estére pedig részt vettünk egy musical esten, mellyel híres magyarországi művészek ajándékozták meg a Dunaalmási Református Szeretetházat.

Számomra, s biztosan tudom, hogy a legtöbb kárpátaljai önkéntes számára az utolsó nap volt a legáldottabb, amikor is szinte egy teljes napot tölthettünk a lakóotthonos fiúkkal. A lakóotthon a Szeretetház azon része, ahová azok a kevésbé sérült fiúk kerülnek, akik nagyfokú önállóságra képesek. Ezen a napon közösen a fiúkkal meglátogattuk a Dunaalmási Református Templomot, és az ott lévő istentiszteletet, sokat beszélgettünk, fociztunk a fiúkkal, próbáltunk „nyitott kézzel szeretni".

Úgy mentünk Dunaalmásra, hogy segíteni szeretnénk, adni valamit, s hiszem, hogy ez meg is történt. De mi tizenöten sokkal többet kaptunk, olyan dolgokat, amiket nem is reméltünk. Mindenért hála és köszönet az Örökkévalónak!

Szöveg és fotó: Orbán László