A kétarcú India

2010. március 30., kedd

Korrupció, bürokrácia, hazugságok, az egyenjogúság teljes hiánya. Ha csak ezeket a címszavakat olvassuk, nem biztos, hogy az ország, ami elsőként az eszünkbe jut, India. Pedig sok más mellett ezeket tapasztalta Pálúr Tamás és felesége Dr. Németh Júlia, akik hat hónapot töltöttek a távoli ország egyik legszegényebb településén, Fatephurban. Hazajövetelük után rájöttek, nem érzékelhető a csaknem 6000 km.

alt 

„Egy kultúr-sokk ért bennünket…”


„Amikor néztük a televízióban az Indiáról készült reklámokat, teljesen más képet kaptunk, mint amilyen az ország valódi arca, ugyanis India egy kétarcú ország. A déli részen az emberek jobb módban élnek, gazdagabbak. Fatephur, ahol mi laktunk, az északi részen található, és az egyik legszegényebb hely Indiában. Ott ismertük meg az igazi  Indiát” – kezdte el beszámolóját Németh Júlia, majd hozzátette: „Jó volt megismerni, hogy hogyan élnek a helyiek; miből főznek, miket vásárolnak. Ott nem jutottunk hozzá azokhoz az alapvető élelmiszerekhez, amelyeket itthon bármelyik sarki boltban csak leemelünk a polcról. Nincs WC papír, dobozos tej, papír zsebkendő… a fatehpuri emberek ezeket nem használják.” Julinak meg kellett tanulnia azokból az alapanyagokból főzni, amelyek az ottani piacon voltak, ha valamire szükségük volt, két órát kellett utazniuk a legközelebbi városba. 


altA legnagyobb problémát nem a rossz életkörülmények, hanem az eltérő kultúra okozta, ami főleg a kommunikációban jelentkezett– emlékszik vissza Pálúr Tamás. Úgy érezték, hogy a helyiek nem „egyenesek”, nem ugyanazt értik őszinteségen, mint mi. „Nagyon sokszor meglepődtünk azon, hogy nem kaptunk egyenes választ. Ha adódott valamilyen probléma, különféle magyarázatokat adtak, hogy miért nem oldották meg. Mindenre van frappáns válaszuk.”
India hatalmas ország, ahol egyaránt élnek keresztyének, muszlimok és hinduk. „Ezek a vallások hatnak egymásra, így a keresztyének például imaközösséget is úgy tartanak, hogy egyszerre 8-10 ember beszél fennhangon, az énekeiket csörgővel, dobbal, gitárral kísérik, ami európai fülnek talán furcsa, de nagyon illik a kultúrájukhoz, a személyiségükhöz. Nekem nagyon tetszett, hogy ők a maguk módján, a maguk eszközeivel gyakorolják keresztyén hitüket” – mondta Tamás.


Mennyit ér az emberélet?


A fiatal párnak nagyon sok nehézséget okozott, hogy Indiában kevesebb egy emberélet értéke, mint itthon Magyarországon. Tamás szerint például sokkal könnyebben feldolgoznak egy halálesetet, valamint különböző a férfiak és a nők „értéke” is, például nagyon sokszor nem tesznek meg mindent egy beteg lány gyógyulásáért. „Olyan közönséges betegségekben halnak meg emberek, ami itt Magyarországon elő sem fordulhatna. Éppen a közelmúltban halt meg egy kislány bárányhimlőben” – számolt be kórházi tapasztalatairól Juli. „Volt egy ötéves kislány, akit megvizsgáltunk és mivel nagyon rossz állapotban volt, bent akartuk tartani a kórházban. Amíg a felvételi lapot megírtuk, elvitték az ambulanciáról, mert egy lánygyerekről volt szó” – tette hozzá.
Az indiai ember naponta találkozik a halállal. Tamás elmesélte, hogy egyszer végigkísértek egy hindu temetési szertartást: „Egy aznap meghalt gyermeket égettek el egy szent folyó partján. Néztük az emberek reakcióját. Rezzenéstelen arccal állták körül a máglyát, látszólag nem rendítette meg őket az esemény.”
Julinak különösen nagy nehézséget jelentett, hogy orvosként többször értetlenül állt egy-egy helyzet előtt: „Indiában a családfő dönti el a nők kezelési sorsát, a család férfi tagjával kell a gyógykezelést megbeszélni. Volt olyan eset, amikor a nő már a terhessége utolsó szakaszában volt és császármetszést kellett volna végezni. Már elő is készítettük a műtétre, a műtőasztalon feküdt, amikor a férje úgy döntött, hogy hazaviszi, mert nem akarja az operációt.” Juli elmondta, hogy nőként, orvosként sohasem kérdőjelezték meg a hozzáértését, szaktudását. „Kifejezetten előnyt jelentett Fatehpurban az, hogy én nő vagyok, mert egy nőgyógyászati profilú kórházban dolgoztam. Indiában a nőgyógyászok nagy része nő, mert nem szeretik, hogyha az asszonyokat férfiak vizsgálják.”


A szigorú szabályok, a nők kisebbrendűsége, az emberélet semmibe vétele mellett Indiában él még az a tradíció, mely szerint a szülők előre kiválasztják gyermekük jövendőbelijét. „Városban már terjednek a szerelmi házasságok, mi is láttunk Delhiben parkokban összebújó párokat, de vidéken ezt nem nagyon tapasztaltuk. Voltunk egy esküvőn, ahol a pár gyakorlatilag akkor látta egymást először. Nekik az furcsa, ahogy mi élünk, a kórházban dolgozó nővérek csodálkozva hallgatták, amikor kijelentettem, hogy a férjemmel mi szerelmi házasságot kötöttünk, és ahonnan jöttünk, ez a megszokott” – mondta Juli.
A magyar pár látta India nyomorral teli arcát, de szép élményekben is volt részük: „India északnyugati csücskében Amritsarban töltöttünk néhány napot. Ez a szikhek székhelye, akik nagyon kedvesek, barátságosak, és kulturáltak. Van ott egy szent helyük a Golden Temple, ami egy ékszerdoboz. Órákat töltöttünk el ott, maga volt a béke szigete. Az emberek nem voltak olyan tolakodóak, mint Fatephurban. Kezet fogtak velünk, megkérdezték, hogy vagyunk” – mesélte Tamás. 


Újra itthon


altMindketten mosolyognak, amikor megkérdezem, hogy nehéz volt e visszaszokni az itthoni életükbe: „Azt hittük, hogy majd nagyon furcsa lesz visszatérni a civilizációba. Eleinte valóban szokatlan volt riksa helyett autóval utazni, zuhanyozni, mert kint lavórban fürödtünk, de az ember a jóhoz könnyebben hozzászokik” – mondja Juli, majd Tamás hozzáteszi: „Nem győzzük hangsúlyozni, mekkora különbség van a két kultúra között. Indiáról elmeséljük, hogy milyen nagy a korrupció, milyen nehéz elintézni bizonyos dolgokat a hivatalokban, mennyire nem őszinték az emberek, állandóan magyarázkodnak, de bezzeg mi itt Magyarországon már másképp élünk. Hazajőve, mikor ugyanezekkel a problémákkal szembesültünk, rájöttünk, hogy mégsem vagyunk még olyan messze Indiától.”
A fiatal házaspár nemsokára visszatér Fatephurba, hogy befejezhessék az elkezdett munkát, most is csak a bürokrácia hozta haza őket, lejárt a vízumuk…

Pálúr Tamás és Dr. Németh Júlia várják az adományokat missziós útjuk további folytatásához és kórházi eszközök vásárlásához. Aki segíteni szeretne, adományát a következ számlaszámra juttassa el: 11100104-19024048-36000001
Címzett: Magyarországi Református Egyház
A közlemény rovatba tüntessék fel: Külmisszió – Céladomány Németh Júlia indiai orvos-missziói útjára

Az indiai misszióról még több képet és információt kaphatnak, ha elolvassák Pálúr Tamás és Németh Juli blogját: http://indiamisszio.wordpress.com/

Fodor Zsófia

Ez történik továbbiak →

Istent keresem

Róm 11,1–10

„...most is van maradék a kegyelmi kiválasztás szerint” tovább >


Új fordítású Biblia / Károli-Biblia / Hitvallásaink