A semmiből is adni

2010. október 26., kedd

"Ha teheti, inkább ne menjen Devecser felé" – tanácsolta egy autósnak a bakonygyepesi benzinkút kasszájánál a nemzeti ünnepen is dolgozó hölgy. Mi nem tehettük. A Dunántúli Református Egyházkerület és a Dunamelléki Református Egyházkerület önkéntes lelkipásztorai, valamint a Magyar Református Szeretetszolgálat (MRSZ) önkéntesei után igyekeztünk a vörösiszappal elárasztott településre.

Itt már csak Isten segíthet

A 8-as főútról lekanyarodva Devecser határába érünk. Rendőrök állítanak meg minden befelé igyekvő autót, így minket is. Újságírók vagyunk, mehetünk. Az autó lassan gurul, mindannyian döbbenten nézzük a rozsdás színű aszfaltot, a vörös falakat, kerítéseket, és a még mindig vérvörösen hömpölygő Torna patakot. A városháza mellett megállunk, két polgárőr segítségét kérjük, készségesek. Egyikük azt mondja, „itt már csak a jó Isten segíthet” – hallgatunk, bólogatunk. Igaza lehet. Mindeközben a forgatási engedélyünket kellene lepecsételtetnünk. Röpke két óra alatt – többszöri nekifutásra – mindenkinek megfelelő papírokra, pecsétekre, aláírásokra tettünk szert; a védőruha, maszk, szemüveg és kesztyű felhúzása után nekivághatunk az iszap martalékává vált utcáknak, ahol a református önkéntesek is dolgoznak.



Önkéntes lelkészek

Mintegy negyven lelkész fogott lapátot október 23-án Devecserben. A Dunántúli Egyházkerület kezdte el az önkéntes nap szervezését, hozzájuk csatlakozott a Dunamelléki Egyházkerület, majd a Magyar Református Szeretetszolgálat is egy busznyi önkéntessel. A védőruhába és maszkba burkolózott lelkészeket nehéz felismerni, de van, akit sikerül. Nagy Zsolt esperes és társai öt és fél órát utaztak Biharkeresztesről, hogy segíthessenek. „Azért jöttem, mert megszólítottnak éreztem magam az egyházkerületek felhívásánál” – mondja. Úgy véli, fontos, hogy a lelkészek ne csak szóval éljenek, hanem tettekkel is, hozzáteszi: „ennek akkor van értelme, hanem egy egyszeri, látványos dologról van szó”. „Amit a médiában láthatunk, az köszönőviszonyban nincs azzal, amit itt tapasztaltunk: döbbenetes élmény volt bejönni ide, s látni a teljes pusztulást” – mondja az esperes. A helyszínen segédkezett Steinbach József püspök is.



Katasztrófafilm, élőben

De nem csak lelkészek mozdultak meg a hívó szóra. Deák Ferenc, a Kálvin Kiadó munkatársa is eljött, ő azt mondja: „Nem a fotelból kell ezt nézni, hanem itt kell lenni és segíteni.”

Mintegy nyolcvan önkéntes érkezett a lelkészeken kívül – tudjuk meg Vad Lillától, az MRSZ önkéntesekért felelős munkatársától. Többségük Budapestről, Debrecenből és Székesfehérvárról jött. Fiatalok és idősebbek egyaránt vannak közöttük: 22 évestől 55 éves korig vannak önkéntesek. Feladatuk iszaplapátolás, utcák, járdák, árkok tisztítása, de voltak, akik raktárépületekből lapátolták a vörös masszát. Vad Lilla szerint megrázó, ami Devecserben van. „Azt gondoltam, már tudom, milyen, hiszen láttam fényképeket, videókat, de itt lenni mégis megrázóbb, olyan ez, mint egy katasztrófafilm: vannak rendőrök, fegyveresek, rengeteg munkagép, beöltözött önkéntesek, kifelé lemossák az autókat” – sorolja az MRSZ munkatársa.



A léleknek is elkél a segítség

Pál Sándor, az MRSZ kuratóriumi elnöke is Devecserben önkénteskedett, egy raktárépületben bokáig érő iszapot lapátolt mintegy húsz emberrel. Azt mondja, „jól eső érzés, ha az ember csak egy hajszálnyit is tudott segíteni”. „Igazán az a szomorú, amikor emberekkel beszélgetünk” – folytatja – „bizonytalanok, nem tudják, mi lesz holnap, holnapután, nagyon kell nekik a lelki vigasz.” Az önkéntes nap célja részben a lelkigondozás is volt: Pál Sándor úgy véli, ezt is sikerült megvalósítani. Azt mondja, fontos, hogy az itt lakók ki tudják beszélni a sérelmüket, és segít, ha valaki meghallgatja őket. Záhonyi Zsuzsanna hitoktató, a pasaréti gyülekezet tagja is eljött Devecserbe. „Nem mindig mástól kell várni a segítséget, fontos, hogy amit tudok, azt én is megtegyem a két kezemmel” – mondja. A délelőtt folyamán az idősek otthonában lelkigondozói feladatokat is ellátott. Volt, akit meghallgattak, de volt néhány ember, akivel lehetett imádkozni is – meséli.

alt

Keserű valóság

Egy férfi pakol a házából, menti a menthetőt. Odalépek hozzá, kifakad belőle minden keserűség. „Nem tudjuk még, hogy mi lesz” – mondja. Most lekvárokat, gyümölcsöket, befőtteket pakolnak a feleségével. Hatvanegy éves, tavasszal ment nyugdíjba, az egész életük munkája veszett oda. A katasztrófa idején feleségével otthon tartózkodtak, az emeleten húzták meg magukat. A földszinten volt minden értékük, műszaki termékek, mosógép, hűtő, tévé, továbbá papírok, kötvények – lényegében mindenük. „Nem akarok visszaköltözni” – mondja fájó hangon, de határozottan. A szomszédok házaira mutat, sorolja, egyikük sem akar visszajönni ide lakni. Azt mondja, nem hiszi el, hogy nem veszélyes az iszap, nem tudja elhinni, hogy a föld még termékeny lesz, és attól is tartanak, hogy a katasztrófa megismétlődhet.

Az önkéntesek munkájáról azt mondja: „Szívből örülünk, rosszat mondani nem tudunk, sokan voltak, vannak itt.” A férfi beszélgetésünk után az autója csomagtartójából kínált meg bennünket saját termésű almájából, abból a kevésből, ami még maradt… Torokszorító érzés volt: a semmiből is adni.

Hegedűs Márk

Képek: Kalocsai Richárd

Ez történik továbbiak →

Istent keresem

Mt 9,27–38

„...senki meg ne tudja!” tovább >


Új fordítású Biblia / Károli-Biblia / Hitvallásaink