A kevésből is lehet sokat adni

2019. december 01., vasárnap

Egyedül egy bögre teával, a hajléktalanok között vagy épp családi körben, ahol több mint százan ülik körbe az asztalt. Fodorné Ablonczy Margit lelkészi pályafutása alatt a karácsonynak szinte minden formáját kipróbálta már. Egy volt a közös bennünk: készült az ünnepre. Lelkészgyerekként és a fiatalok között szolgálva is megtapasztalta, hogyan lehet sokszor a kevésből is sokat adni, hogy a szenteste valóban szent legyen.

– Hozzá lehet szokni az egyedül karácsonyozáshoz? Nem volt nyomasztó?

– Nem, mert előkészítettem, tudatosan készültem rá. Amikor a parókiára kerültem és éveken keresztül egyedül töltöttem a karácsonyestéket, egy idő után már vágytam is erre. Elhatároztam, hogy mit fogok tenni azon az estén, voltak például olyan hosszabb zeneművek, amiket csak akkor tudtam meghallgatni. Persze telefonon is hívtak ilyenkor legalább ötvenen, tehát nem voltam annyira magányos, de azt megtapasztaltam, hogy minden az előkészítésen múlik. Azon, hogy a szívemben mi van. Mert magányosnak egy családban is lehet lenni.

– Egy lelkész valóban tud egyedül lenni karácsonykor? Hiszen a parókián bármikor megszólalhat a csengő.

– Volt olyan karácsonyeste, amikor már Kecskeméten szolgáltam, hogy bekészítettem a süteményt, megfőztem a teát, meggyújtottam a gyertyákat és bekapcsoltam a lemezjátszót, amikor egyszer csak csengettek. Nagyon meglepődtem, főleg, mikor láttam, hogy az egyik ifis érkezett kisírt szemekkel. Mondta, hogy otthon összevesztek, még a karácsonyfa is leborult, neki pedig elege lett az egészből és szeretne itt maradni. Behívtam, elkezdtünk beszélgetni, akkor megint csengettek. Egy másik ifis állt a kapuban. Ő azért jött el otthonról, mert náluk meg olyan lélektelen volt a karácsony, megették a vacsorát, kibontották az ajándékot és leültek a tévé elé. És aznap este még több fiatal is érkezett. Azon túl, hogy nagyon emlékezetes este lett, én akkor jöttem rá, hogy nem elég az, hogy én őket most befogadom. Muszáj őket is felkészítenem, hogy ha egyszer nekik is lesz családjuk, máshogy ünnepeljenek.

– Hogyan készültek?

– Egy szentestén elmentünk az ifisekkel karácsonyi műsor után egy hajléktalanszállóra. Bementünk a melegedőbe, ahol az ágyaikon kuporogtak nagykabátban, sapkában ezek az emberek. Olyan egyforma volt mindegyik, mint egy összezsugorodott manó. Látszott rajtuk a magánynak az az igazi fájdalma. Én akkor azon gondolkoztam, hogy mit tudok mondani ezeknek az embereknek. Én, aki jöttem a fényből, a melegből, a szeretetből és oda is megyek vissza. Akkor Isten elém hozta a pásztorok történetét, és amikor elkezdtem felolvasni nekik, akkor döbbentem rá, hogy tulajdonképpen ezek a pásztorok is ilyen emberek voltak. A többiek nem fogadták be őket, mert tisztátalanok voltak, éjjel nappal a nyáj mellett éltek. Akkor elmondtam nekik, hogy mi is elhoztuk az örömhírt, hogy Isten mindenkit megszólít, mert mindenkit szeret. Neki nincs szegény, magányos vagy bárki, aki kizáródhat a kegyelemből, Jézus Krisztus értük is megszületett.

– Hogy fogadták?

– Azt gondolom, hogy ott az angyalok szálltak le közénk. Mert ezek az emberek elkezdtek sírni. A koszos arcokon tiszta csíkokat húztak a könnyek és megfényesedett a szemük. Elkezdtek mosolyogni, és egyszerre emberré váltak. Évekkel később elmeséltem ezt a régi élményt egy Iszákosmentő Kékkereszt-csoportban. Ott ült vagy nyolcvan ember, akik megszabadultak az alkohol rabságából és egyszer csak az egyik fölemelte a kezét és mondta, hogy ő ott volt. Ott hallotta először, hogy Isten szereti őt. Akkor már mind sírtunk, mert ez nekem visszaigazolás volt, hogy ott akkor tényleg Isten mondatta velem, amit mondtam. Bizonyság, hogy ki lehet kerülni a gödör aljáról és a legmagányosabb, a legelesettebb embereknek is megszólalhat az Örömhír.

– Melyik karácsonyra emlékszik vissza a legszívesebben?

– Talán a legutóbbi karácsonyunkra. Kecskeméten a férjem családja él, és nem éppen a legegyszerűbb a családi együttlét karácsonykor sem. Valahogy nem tudjuk megteremteni a békés légkört, gyakran még az asztalnál is feszültség van. Tavaly kitaláltuk a férjemmel, hogy másként kell erre készülni: úgy üljünk le a fa köré, hogy mindenki a legkedvesebb karácsonyi emlékét mesélje el. Egészen megrendítő volt, amikor az anyósom, aki Kárpátalján nőtt fel, elkezdett énekelni egy régi karácsonyi éneket, amit azután meg is tanultunk. Majd sorban jöttek a többiek személyes élményei is, és ettől az addig nehéz családi légkör teljesen megváltozott. Úgy tudtunk egymásra nézni, hogy ha a másik nem is gondolkodik úgy, mint én, vannak találkozási pontok és ajándék az ő mássága.

– Miért válik a karácsony ilyen gyakran konfliktusforrássá?

– Valószínűleg azért mert mindenki vár valamit. De erről nem beszélnek egymással.

– Hogy lehet ezt kivédeni?

– Ha figyelmesebben készülünk az ünnepre, ha mindenkit számításba veszünk és szeretnénk, hogy a karácsony egy olyan közös élmény legyen, ami továbbmutat Jézus Krisztusra. Arra, amit ő tett, ahogy ő érkezett, ahogy megmutatta Isten szeretetét. Ha ebből valamit átélünk, akkor lesz karácsony a karácsony.

– Van olyan karácsonyi emléke, amit, ha lehetne, kitörölne?

– Igen, ilyen is van. Volt egy olyan karácsonyunk, amikor nagyon sok mindent vállaltam magamra. Végigtakarítottam a lakást, főztem sütöttem, nagyon tip-topra akartam mindent megcsinálni. De mire odaültünk a fához, kiürültem. Akkor elkezdtem sírni. Férjem és fiam csak csodálkozott, nem értették, hiszen minden megvolt, amit szoktunk ilyenkor csinálni. De én azt éreztem, hogy teljesen magamra maradtam. Úgy éreztem, hogy nem úgy értékelték, amit én beletettem. És akkor megegyeztünk, hogy innentől beszéljünk róla előre.

– Egy lelkész életében az adventi és a karácsonyi időszak mondhatni abszolút csúcsszezon. Van „ünnepi felár"?

– Igen, azt gondolom, hogy nagyon komoly odafigyelést igényel az időbeosztás, hogy mi a sorrend. Nagyon fontos, hogy keressük az ünnepnek a lényegét, mert ez a világ végighajt minket az életünkön és nem tudunk megállni, nem tudunk emlékezni, hálát adni és elfelejtkezünk egymásról – ez pedig minden örömünket elveszi.

– Milyen tippek vagy trükkök vannak arra, hogy mégiscsak egy kicsit meg lehessen állni, el lehessen csendesedni?

– Az adventi estéket nagyon fontosnak tartom. Van egy varázsa annak, hogy meggyújtunk egy mécsest és leülünk köré, éneklünk, mesét olvasunk. Például évek óta 23-án díszítjük fel a fát is, mert az máris leveszi azt a terhet, hogy mindent 24-én kell csinálni, számunkra az a nap már tényleg egymásra és Istenre figyelés ideje.

– Milyen lesz idén a karácsonyfa?

– Azt találtuk ki, hogy idén legyen egy közösen díszített fa, amire mindenki a kedvenc díszeit fogja föltenni. A férjem ragaszkodik a gyerekkori díszeihez, nekem nagyon fontosak a kicsi fa és szalmadíszek, a fiam pedig nagyon szereti a gömböket, ezért nálunk színben-formában teljes a választék.

– Fontosak a díszek?

– Igen, fontosak a díszek, mert ez a fa ezért nőtt. Volt egy idő, amikor nem értettem, hogy lehet az életet egy halott fával ünnepelni. Aztán egyszer egy fenyőárus elmesélte, hogy ezeket a fákat direkt ezért ültetik, nevelik, gondozzák egész évben, hogy aztán ilyenkor eladhassák, ez az ő kincsük. Akkor arra gondoltam, hogy ez nem is egyszerűen egy halott fa, hanem ez egy áldozatnak, egy olyan munkának a gyümölcse, ami most itt érik be. És az áldozat az Krisztus áldozatában is a halál. Ha pedig ezt a fát fel tudjuk díszíteni, így mindaz rajta lesz, ami a szeretetünket és az összetartozásunkat kifejezi, akkor ez a fa azt jelképezi, hogy az életünkre is rákerülnek azok a „díszek”, amelyekkel Isten megajándékozott minket.

– Jó, ha ajándékok is kerülnek alá?

– Valójában nagyon furcsa dolog, hogy valakinek a születésnapját ünnepeljük, de őt nem ajándékozzuk meg, csak egymást. De az ajándék tulajdonképpen az, hogy a másiknak magamból valami személyeset adok. Ha ez tárgyi dolgokban fejeződik ki, amire tudom, hogy a másik vágyik, akkor lehet ez ennek egy becsomagolt variációja is.

– A gyerekkorát is egy parókián töltötte, tízen voltak testvérek. Ott milyen volt a karácsony? Jutott mindenkinek szaloncukor?

– Nem mindig. Nagyon be kellett osztani, például narancsot is, ha kaptunk, akkor mindenkinek csak egy gerezd jutott. Mi a háború után, a ’60-as, ’70-es években voltunk gyerekek, volt olyan karácsonyunk, amikor még karácsonyfánk sem volt. Mégis az egyik legkedvesebb emlékem, amikor édesapám kitalálta, hogy fenyőágakból egy nagyon szép csokrot hoz haza. Felerősítette a csillárra, s olyan lett, mintha egy karácsonyfa volna, még égősor sem kellett hozzá. Ekkor megtanultuk, hogy hogyan lehet a semmiből valamit teremteni és a kevésből sokat adni.

– Sokáig nagycsaládban, rengeteg gyerek között, aztán hosszú évekig egyedül karácsonyozott, most pedig ismét nagyon sokan ülik körbe az ünnepi asztalt.

– Igen, mivel mind a kilenc testvéremnek is lett családja, így, ha összejövünk, akkor bizony száz-százötven közötti a létszám. Évek óta az egyik bátyáméknál gyűlünk össze, azon a parókián ahol felnőttünk, a kispest-rózsatéri templomban. Mindig beosztjuk, hogy ki tartja az áhítatot, mert sokan vagyunk lelkészek a családban. Odagyűlünk a templomi karácsonyfa mellé, és olyan jó látni, hogy ilyenkor a legkisebbektől a legnagyobbakig mindenki hozzá akar tenni ehhez az estéhez: énekkel, csillagszóróval, verssel, imádsággal, egymásnak készített igés üzenettel. Azt gondolom, hogy a karácsonyban olyan dolgokkal kell megajándékozni egymást, ami hosszútávon is megerősíti a kapcsolatainkat és kifejezi a szeretetünket, bármely „szeretetnyelvet” beszéljük is.

Bencze Zsófia, fotó: Somorjai Balázs

Istent keresem

2Tim 1,8–14

„Ennek az evangéliumnak a szolgálatára rendeltettem én hírnökül, apostolul és tanítóul.” tovább >


Új fordítású Biblia / Károli-Biblia / Hitvallásaink

Ez történik továbbiak →