„Boldogok, akik nem látnak és mégis hisznek”

2019. október 15., kedd

Október 15-én, a fehér bot nemzetközi napján a református Vakmisszió Jakab Miklós lelkipásztorra és feleségére is emlékezik, akik ezt a szolgálatot elindították egyházunkban. Jakab Miklós (1912 – 2002) volt e szolgálati terület úttörője, felesége Jakab Miklósné Rácz Erzsébet Emma (1941 – 2019) diakónus, jeltolmács, Braille gépíró pedig segítőtársaként szintén sokat tett a látássérültekért. Idén február 14-én búcsúztunk tőle Karsay Eszter lelkipásztor szolgálatával. A temetésen elhangzott prédikációból sok mindent megtudhatunk Jakab Miklósné életéről:

„Ugyanígy a hit is, ha cselekedetei nincsenek meghalt önmagában” (Jak 2, 17)

Teljesen megtelt a Kerepesi úti temető ravatalozója Erzsike búcsúztatására. Teljes szívével szerette a vakokat és gyöngén látókat, a siketeket és nagyothallókat, és ez a gyülekezet hálásan viszonozta több évtizedes gondoskodását és hűségét, sokan ragaszkodtak hozzá. Élete, energiája és ideje teljes odaadásával törődött velük szinte az utolsó napokig. Éjjel-nappal a rendelkezésükre állt. Fel lehetett hívni bármikor telefonon. Jeltolmácsként és közbenjáróként, ha kellett járt a rendőrségre, bíróságra, intézte ügyes-bajos dolgaikat. Őt mindenki ismerte.

Szülei képzőművészeti főiskolát végzett emberek, húgával ketten voltak testvérek. Édesapja a Budapest-Fasori Református Egyházközség presbitere volt, odajárt a család templomba. Jakab Miklós református lelkipásztor volt a hitoktatója, így kilenc éves korától ismerte őt. Amikor felnőtt, nagyon szép szerelem bontakozott ki közöttük. Szülei nem szívesen adták a nála 29 évvel idősebb, szűkösen élő lelkipásztorhoz feleségül, de Erzsike rajongással szerette a férfit. Nemcsak házastársa, hanem munkatársa, és hivatásának folytatója lett. Ő maga is többször próbálkozott felvételt nyerni a Gyógypedagógiai Főiskolára, de nem lehetett. Később már leánya és fia tanulhatott ott, ők folytatták azt a hivatást és munkát, amit szüleiktől láttak.

Férje oldalán a főiskola nélkül is kibontakozott tehetsége. Nagyszerű szervező volt, lelke a népes gyülekezetnek, amelynek tagjait és családjaikat rendszeresen látogatták és gondozták. A siketek és vakok egy-egy istentiszteletén 80-100 fő vett részt. Mindenkivel kapcsolatot tartottak, nagy ünnepeken ajándékcsomagokat készítettek gyermekeikkel együtt. Otthonuk, nyaralójuk nyitva állt az emberek előtt, kerti alkalmakat is tartottak. Többször is Tahiban táboroztatták a gyülekezetet együtt a németekkel. Tőlük érkezett az adomány a tahi üdülő új épületére a dombon.

Járták az országot, a városokat gyülekezetük tagjaival. Ez volt akkor a klasszikus formája annak, amit ma érzékenyítő tréningnek nevezünk. Még Németországba is szervezett kirándulásokat, hogy a magyar és német siketgyülekezetek találkozhassanak. Nagyon szorgalmazta az odafigyelést a szóhasználatra. Tőle tanultam, hogy „a siketek nem süketek” – és hogy ezt szükséges volna a bibliafordításba is átültetni, helyesen használni.  

A rendszerváltás után szívvel-lélekkel végezték a hitoktatást az iskolákban. A gyerekek rajongtak értük, és ez a ragaszkodó szeretet kölcsönös volt. Éveken át dolgozott azon, hogy az Ószövetség néhány részét és a teljes Újszövetséget leírta Braille írással. Amerikában nyomtatták ki, onnan küldték vissza, hogy a rászorulók ajándékba kaphassák meg.

„Egy ügyű” ember volt. Akármilyen összejövetel és bármilyen témájú konferencia volt az egyházban, vagy nálunk, a Gyulai Pál utcai gyülekezetben, ő a siketek, nagyothallók, a vakok és gyengén látók ügyéről beszélt, az ő érdekükben szólalt fel. Semmi más nem mozgatta, csak az, hogy nekik legyen lelkipásztoruk. Őket képviselte. Lerázhatatlanul. Rámenősen, sőt dühödten. Nem nézett az emberek rangjára, a püspökökhöz is elment, hogy legyen férjének méltó utódja a szolgálatban, hogy a jövő lelkészeinek tanítsanak jelnyelvet.

A vérében volt a misszió. Az utcán, járműveken is megszólította az embereket, különösen a fiatalokat, hogy ne beszéljenek csúnyán, ne használjanak trágár szavakat. Legtöbbször nem haragudtak a rögtönzött tanításért, csak csodálkoztak azon, amit mondott, mert érzékelhető volt, hogy meggyőződésből beszélt. Hiteles emberként élt, cselekedetei mutatták és igazolták a hitét.

Férjét odaadóan ápolta négy éven át, a halálát vigasztalanul gyászolta, a fekete ruhát soha többé nem vette le. Látványos, nagy fekete felkiáltójel volt, ahol megjelent. Azután leányát is korán el kellett temetnie. Leányunokája esküvője hozta ki gyászából egy kicsit, majd a dédunokája megszületése adott később örömöt az életébe. Ezzel egyidőben azonban súlyos baleset érte, amikor lakásában elesett, és elvesztette egyik szemét. Sokat szenvedett, elvesztette önállóságát emiatt. Utolsó hónapjaiban fia vette magához, húga látogatta és ketten gondoskodtak róla, amennyire engedte. Egyre többet emlegette, hogy kíván hazamenni az örök hazába.

Látni több, mint kinyitni a szemünket

A Vakmisszió célja ma is ugyanaz, mint Jakab Miklós idejében volt; Isten igéjét és vigasztalását közvetíteni a látássérültek felé, találkozási lehetőségeket biztosítani Istennel és egymással is. Rendszeres alkalmakat tartanak Budapesten és Debrecenben, a Vakok Intézetének több telephelyén jelen vannak. Szívesen tartanak érzékenyítést iskolákban, gyülekezetekben, valamint missziós utakat is a látássérültek egyesületei által.

 

Elérhetőségük:

Nógrádiné Kovács Alexandra lelkipásztor

Református Missziói Központ

1151 Budapest, Alag utca 3.

vakmisszio@rmk.hu

Istent keresem

1Thessz 1

„...sok zaklatás ellenére a Szentlélek örömével fogadtátok be az igét” tovább >


Új fordítású Biblia / Károli-Biblia / Hitvallásaink

Ez történik továbbiak →