Az 1919-es párizsi békekonferencia örökségei és kihívásai

2019. szeptember 13., péntek

Nem lehetséges béke és kiengesztelődés anélkül, hogy ne néznénk szembe annak társadalmi-gazdasági feltételeivel, és azokat ne biztosítanánk – hangsúlyozta Johnston McMaster, a dublini Trinity College professzora az első világháborút lezáró békekonferencia 100. évfordulóján rendezett nemzetközi egyházi tanácskozáson. Az Ír Ökumenikus Intézet vezetőjének az Európai Egyházak Konferenciája tanácskozásán elmondott előadását teljes terjedelmében közöljük magyarul.

Az 1919-es párizsi békekonferencia színpadiasan megtervezett eseménynek tűnt, a történelem és az emlékezet gondos koreografálásával. A konferencia 1919. január 18-án kezdődött; 1871-ben ugyanezen a napon került sor I. Vilmos német császár megkoronázására a versailles-i kastélyban. Ekkor ért véget a porosz-francia háború, amely után létrejött a Német Császárság, és német fennhatóság alá került két francia tartomány, Elzász és Lotaringia. Akár szándékos választás volt, akár nem, az 1919. január 18-i dátum sokak számára visszaidézte a fél évszázaddal korábbi kíméletlen békediktátumot, amelyet a németek támasztottak Franciaországgal szemben. Hat hónappal később felcserélődtek a szerepek. Habár a békekonferencia még 1920-ban is tartott, a munka nagy része 1919 januárja és júniusa között zajlott. Összességében öt egyezmény született, amelyeket békeszerződésnek szántak, és amelyeket az aláírás helyéül szolgáló egy-egy párizsi helyszínről neveztek el. A legismertebb ezek közül az 1919. június 28-án aláírt versailles-i békeszerződés, napra pontosan öt évvel azután, hogy egy tizenéves szerb nacionalista, Gavrilo Princip Szarajevóban agyonlőtte Ferenc Ferdinánd főherceget, az Osztrák-Magyar Monarchia trónörökösét és hitvesét, Zsófiát. Ugyan a versailles-i békeszerződés és a párizsi békekonferencia nem azonos egymással, a párizsi békekonferencia említésekor többnyire Versailles-ra asszociálunk.

Az ún. lövészárok-hadviselés 1918. november 11-én szűnt meg, habár ez még nem jelentette a háború tényleges végét. Európaiak milliói számára a háború különböző és kegyetlen formákban egészen 1923-ig eltartott. Számos helyen zajlottak helyi háborúk, polgárháborúk és népirtások, amelyekben milliók haltak meg vagy kényszerültek menekülésre. A kontinens egyes részei hatalmas menekülttáborrá váltak. A háború tehát valójában nem ért véget 1918-ban, hanem 1923-ig elhúzódott, akárcsak a hivatalos békefolyamat. Ez 1923 júliusában zárult le, amikor Franciaország, Nagy-Britannia, Olaszország, Japán, Görögország és Románia aláírta a lausanne-i békeszerződést az újonnan létrejött Török Köztársasággal. A lausanne-i egyezmény valójában egy újratárgyalt békeszerződés volt, miután az 1920-as békeszerződést elutasították a háborús hősükhöz, Musztafa Kemálhoz lojális török erők. Az 1920-as egyezmény értelmében Törökország egyes részeit felosztották Franciaország, Nagy-Britannia és Olaszország között, Kemál azonban elmozdította a szultánt, közel-keleti háborúval fenyegetőzött, és ezzel sikerült visszakényszerítenie a tárgyalóasztalhoz a győztes hatalmakat. A Párizsban született döntések rendkívül törékenyek voltak. A háborúban 15 millióan veszítették életüket, ráadásul a harcok során világméretű influenzajárvány tört ki, amely szintén sok áldozatot követelt, és 1923-ig további emberéletek vesztek oda. Milliók törtek meg mind testileg, mind lelkileg. A korábbi világrend összeomlott, és Párizsban a „győztesek” új világrendet próbáltak felállítani, méghozzá a saját szájuk íze szerint. A békekonferenciát az ún. négyek – Nagy-Britannia, Franciaország, Olaszország és az Amerikai Egyesült Államok – uralták. Mindannyian győztesek voltak, és a győztesek nem csupán a történelmet írják, hanem igyekeznek saját érdekeik mentén alakítani a világot, és ez csak igen ritkán vezet jó eredményre.

Ugyanakkor igazságtalan lenne tagadni, hogy a négyek, illetve az őket képviselő küldöttségek hálátlan, sőt talán lehetetlen feladat teljesítésére érkeztek Párizsba. Egyedüli mintaként a napóleoni háborúkat követő 1815-ös bécsi kongresszus szolgált számukra, amely során a győztesek megpróbálták átrendezni Európát, ez pedig igencsak szegényes minta volt. A konzervatív bécsi kongresszus igyekezett visszafordítani az idő kerekét, és az volt a célja, hogy megakadályozza a változást abban az Európában, amely éppen csak megúszta a változást. Metternich osztrák kancellár rendkívül kritikusan tekintett a francia stílusú demokráciára, amely egyszerre veszélyezteti az uralkodót, az egyházat és a magántulajdont. „Gyógyítani való betegségnek” tartotta (Norman Davies: Europe – A History, 1997, 762. o.). A kongresszus tagjai nem francia stílusú forradalmat vagy demokráciát akartak Európában, hanem a status quo megerősítését. A párizsi tárgyalásokra készülve a brit külügyminisztérium megbízást adott egy, a bécsi kongresszusról szóló könyv megírására, hogy azt használja útmutatóként. A bécsi kongresszus azonban nem szolgálhatott mintául a párizsi béketárgyalások számára, hiszen azt öt nagyhatalom irányította, és még az 1848-as forradalmi hullám ellenére is képes volt egészen 1914-1918-ig fenntartani egy változatlan és elitista Európát. 1919-ben a béketárgyalók tehát azzal szembesültek, hogy útmutató nélkül kell megteremteniük a békét.

Habár 1919-ben egyértelműen a már említett négy nagyhatalom dominált, több mint harminc ország küldött képviselőket Párizsba, és több ezer fős háttérszemélyzet gyűlt össze a francia fővárosban. Az egész világ jelen volt. Míg 1815-ben az angolok mindössze hétfős delegációval érkeztek Bécsbe, addig Párizsba 524-en érkeztek. A veszteseket egytől-egyig kizárták, a jelenlévők közül azonban sokan érkeztek Ázsiából és Afrikából, abban a reményben, hogy – miután Woodrow Wilson amerikai elnök a nemzeti önrendelkezés jogát hangsúlyozta – megerősítsék globális létjogosultságukat. Még Írország is küldött két delegáltat, Nagy-Britannia nyomásgyakorlásának köszönhetően azonban a konferencia nem fogadta az ír küldöttséget. Ami pedig az afrikai és ázsiai delegációkat illeti, a párizsi hatalmasok szilárdan hittek a fehér ember felsőbbrendűségében, és egy pillanatig sem vették komolyan Afrikát és Ázsiát. Egyáltalán nem látták be, hogy a négy évig tartó kegyetlen, katasztrofális háború „meggyengítette az európai felsőbbrendűség eszméjét, amely birodalmaik alapjául szolgált. Továbbra is úgy hitték, ők állnak az evolúciós piramis csúcsán, és ezért minden joguk megvan hozzá, hogy a világ népeinek sorsát igazgassák azok megkérdezése nélkül” (Michael S. Neiberg: The Treaty of Versailles, 2017, 31. o.). Teljes természetességgel hittek a fehér felsőbbrendűségben.

Ahogy korábban említettem, a párizsi béketárgyalások legismertebb eredménye a versailles-i békeszerződés. „A maga 440 cikkelyével, függelékeivel és kiegészítő egyezményeivel az antanthatalmak és Németország közötti versailles-i békeszerződés az addigi történelem leghosszabb és legösszetettebb békeszerződése volt” (Jörn Leonhard: Pandora's Box – A History of the First World War, 2018, 848. o.). Közvetlen tárgyalásra nem került sor Németországgal. Ehelyett Németországnak lehetősége volt írásbeli ellenjavaslatok benyújtására, amelyeket egytől-egyig elutasítottak az antanthatalmak. Úgy tűnt, Németország nem lesz hajlandó aláírni a békeszerződést. Az antanthatalmak ötnapos ultimátumot adtak, és német területek elfoglalásával fenyegetőztek. Végül Németországnak nem maradt más választása, mint a feltételek elfogadása. Az újonnan megalakult Weimari Nemzetgyűlés 237-138 arányban elfogadta az antanthatalmak feltételeit. 1919. június 28-án a németek részéről Müller külügyminiszter és Bell gyarmatügyi miniszter – hivatalos tiltakozás mellett – aláírta a békeszerződést a versailles-i kastély tükörtermében (Leonhard, 848-849. o.). Sokan érezték úgy, hogy a békeszerződés és annak feltételei megalázóak Németország számára. Valószínű, hogy az antanthatalmakat, különösen pedig a francia Clemenceau-t a bosszúvágy hajtotta, hiszen alig ötven évvel korábban éppen Németország hozta megalázó helyzetbe Franciaországot ugyanitt, a versailles-i tükörteremben, ráadásul a tény, hogy mindez francia szülőföldön történt, csak rontott a helyzeten.

A békeszerződés talán legellentmondásosabb cikke a 231. cikk, amely annak elismerésére szólítja fel Németországot, „hogy Németország és szövetségesei, mint e veszteségek és károk okozói, felelősek mindazokért a veszteségekért és károkért, amelyeket a Szövetséges és Társult Kormányok, valamint polgáraik a Németország és szövetségesei támadása folytán reájuk kényszerített háború következményeként elszenvedtek.” (http://www.grotius.hu/doc/pub/UPKVVT/2013-02-06_a-versailles-i-bekeszerzodes.pdf) Ennek kimondására azért volt szükség, hogy megteremtsék a jóvátétel jogi alapját. Ez a „bűnösség-cikkely” rendkívül erős kritikát váltott ki. Lehet-e bármikor is ilyen egyszerű a hibáztatás és a bűnösség kérdése?

A párizsi béketárgyalások kulcsszereplői a Franciaországot képviselő Clemenceau, a Nagy-Britanniát képviselő Lloyd George és az Egyesült Államokat képviselő Woodrow Wilson voltak. Mindegyiküknek megvoltak a saját hátsó szándékaik. Clemenceau és Lloyd George rettegtek a bolsevikoktól, Clemenceau pedig mániákusan félt a folytatódó német fenyegetéstől. Wilson a maga tizennégy pontjával érkezett, amelyek a szövetség eszméjében gyökereztek; Wilson elképzeléseire nagy hatással lehetett vallásossága, konkrétan a szövetség teológiájának református-presbiteriánus értelmezése. Az őrületbe kergette Clemenceau-t és Lloyde George-ot állandó moralizálásával, valamint azzal, hogy egyáltalán nem értette Európát, annak történelmét és erkölcsi világképét. Wilson kedvenc kifejezése a nemzeti önrendelkezés volt, amely alatt a nép uralmából fakadó kormányzást értette, „a nép ahhoz való jogát, hogy saját állammal rendelkezzen, amely ideális esetben hosszú idő alatt formálódik, nem pedig erőszakos forradalom során jön létre” (Ian Kershaw: To Hell And Back – Europe 1914-1949, 2016, 115. o.). Wilson azonban szüntelenül az Egyesült Államokat tartotta szem előtt. „Wilson látszólagos idealizmusa mögött nagyon is jól átgondolt hátsó szándék húzódott meg: ha a Nagy Háború és a Szövetségesek győzelme nyomán eltolódna a világ hatalmi egyensúlya Európától az Egyesült Államok irányába, az általa támogatott új világrend megszilárdítaná országa globális dominanciáját mind politikai, mind gazdasági értelemben” (Robert Gerwarth: The Vanquished –Why The First World War Failed To End, 1917-1923, 2016, 173. o.). És az Egyesült Államok számára már közeledett az ún. „amerikai század” időszaka, amely során átvette a Brit Birodalom szerepét. Ami pedig Clemenceau-t és Lloyd George-ot illeti, az ő párizsi ténykedésük célja az volt, hogy fenntartsák „globális hegemóniájukat és a gyarmati birodalmaik feletti hatalmat, legalább még egy nemzedéken keresztül” (David A. Andelman: A Shattered Peace, Versailles 1919 and the Price We Pay Today, 2014, 322. o.). Mégiscsak Bécs mintáját követte a párizsi békekonferencia?

Párizsban valóban átrajzolták Európa és a világ nagy részének térképét, úgyhogy ez mégsem igazán a bécsi minta követése volt. 1914-ben az európai földrészen 19 monarchia és 3 köztársaság létezett; a háború végére ebből 14 monarchia és 16 köztársaság lett. Demokratikus forradalomra azonban nem került sor; ez az elképzelés illúziónak bizonyult. Az újonnan létrejött alkotmányokat sorra szegték meg a különféle diktátorok (Davies, 943. o.). Európa megtapasztalta a totalitarizmus szörnyű valóságát. A béke törékeny, a békefolyamatok pedig hosszúak és nehézkesek. Igen könnyű megszegni őket, és ez nem csak az 1919-et követő időszakra volt igaz. Nagyon is aktuális probléma ez most Európában és a világ többi részén.

A párizsi béketárgyalások során három fontos döntés született, amelyek hosszú távú örökséggel és következményekkel jártak.

A Nemzetek Szövetsége

A versailles-i békeszerződés első része tartalmazta a Nemzetek Szövetségének Egységokmányát. Ez a szerződés első 26 cikkéből állt, és a nyelvezetét erősen meghatározzák a szövetségkötés nyelvi fordulatai. Bármiféle módosításra csupán az Egységokmány 19. cikke adott lehetőséget, de módosításra addig nem kerülhetett sor, amíg Németország a szövetség tagjává nem vált, Németországot azonban egyértelműen kizárták a szövetségből. A Nemzetek Szövetségének központjául Genfet választották, két szerve pedig a Közgyűlés és a Tanács lett. Valamennyi elismert állam a Közgyűlés tagjává vált, tehát Európánál is nagyobb területre terjedt ki. Az eredeti negyvenkét tagállam közül huszonhat Európán kívüli ország volt. Habár a Nemzetek Szövetségének ötlete eredetileg Wilson fejéből pattant ki, amikor az amerikai elnök visszatért hazájába, az ottani Szenátus nem volt hajlandó belépni a Szövetségbe. Oroszország, amellett, hogy nem vett részt a békekonferencián, a Szövetségben sem kapott helyet. „Az európai történelem következő szakaszának politikai kialakításába úgy fogtak bele, hogy Oroszországot nem hívták tárgyalóasztalhoz, habár ez Kelet-Európára nézve azt jelentette, hogy olyan határok meghúzásáról is nélkülük döntöttek, amelyek mindenképpen orosz érdekkörbe tartoztak… azt az európai nagyhatalmat, amely talán a legnagyobb jelentőséggel bírt az egész földrész ügyeit illetően, nem vonták be az új Európa kialakításáról szóló tárgyalásokba” (J. M, Roberts: The New Penguin History Of The World, Revised Ed, 2007, 902-903. o.). Senkinek nem származott előnye Oroszország kizárásából, és e döntés örökségét a mai napig cipelnünk kell.

A Közgyűlés feletti hatalmat a háborúban győztes öt nagyhatalom kapta meg. Ők rendelkeztek vétójoggal, és ezt az elégtelen modellt másolta le a Nemzetek Szövetségének utódja, az Egyesült Nemzetek Szövetsége és annak Biztonsági Tanácsa, amelyet hét ország irányít (Az ENSZ BT-nek öt állandó tagja van – A ford.). Kína szintén kimaradt a Szövetségből, ennek okaira hamarosan visszatérünk. Kizárással, kirekesztéssel nem hozható létre béke. Nem a barátainkkal kell békét kötnünk, és amíg nem ülünk le mindannyian egy asztalhoz, nem valósulhat meg a béke.

A Nemzetek Szövetsége a kezdetektől fogva több sebből vérzett. A második világháború aztán véget is vetett neki, kitűzött céljai pedig soha nem valósultak meg. „Nem születtek egyértelmű békeszövetségek. A tengerek szabadságának alapelvét nem sikerült biztosítani. Európában nem jött létre a szabadkereskedelem, sőt, soha nem látott számban és mértékben vezettek be vámkorlátozásokat. Nem csökkent a nemzeti fegyverkezés. A német gyarmatokat, valamint Németország szövetségesei, az Osztrák-Magyar Monarchia és az Oszmán Birodalom területeit – a Saar-vidéktől Santungig, Szerbiától Szíriáig – hadizsákmányként felosztották maguk között a győztesek, teljesen figyelmen kívül hagyva az ott lakók véleményét vagy éppen érdekeit. Oroszországot nem fogadták be a Nemzetek Szövetségébe. Az Oszmán Birodalom arab területei nem kaptak sem biztonságos határokat, sem stabil szuverenitást. Közép-Európa és a Balkán óriási területein milliók éltek, akik egyértelműen nem lengyelnek, csehnek, szerbnek, románnak, szlováknak vagy szlovénnek születtek. A Nemzetek Szövetsége, amelyet először maguk a párizsi béketárgyalók gyengítettek meg, majd pedig az amerikai elutasítás ténye, soha nem valósította meg vízióját, a nagy és kis nemzetek számára egyaránt biztosított politikai függetlenséget” (David A. Andelman, 317. o.)

Japán már a konferencia második napján kísérletet tett rá, hogy a Nemzetek Szövetségének Egységokmányába belefoglaljanak egy, a faji egyenlőségről szóló megjegyzést, amelyről azonban az ausztrálok hallani sem akartak, a britek pedig az imperialista szolidaritás jegyében közölték, „nem egyeznek bele, valószínűleg semmilyen formában” (Andelman, 270. o.). Egy hónappal később, amikor már a végső simításokat végezték a Szövetség Egységokmányán, a japánok szerették volna kiegészíteni a vallásszabadságról szóló cikket egy „faji szabadságról” szóló résszel, de nem jártak sikerrel. A faji kérdés tehát elhalt. Habár a Nemzetek Szövetsége igazán nemes ideált képviselt, amelynek a szövetség eszméje erkölcsi és vallási alapot is biztosított, az önös érdekek, a lappangó imperializmus, sőt a rasszizmus gondoskodott róla, hogy kudarcra legyen ítélve.

A párizsi mandátumok

A párizsi békekonferencia mandátumterületeket hozott létre Németország korábbi afrikai gyarmataiból, valamint a Közel-Keleten a feloszlott Oszmán Birodalom tartományaiból. A mandátumterületek feletti rendelkezés joga a Nemzetek Szövetségét illette. E területen éppen egy nem európai személy lett a legbefolyásosabb. A dél-afrikai Jan Smuts először tanácsadói megbízatást kapott Lloyd George birodalmi háborús kabinetjében, majd fontos szerepet töltött be a párizsi békekonferencia során is. Smuts korábban attól tartott, hogy Németország 1914-ben megszerzi a hatalmat Dél-Afrika felett, és később jó lehetőséget látott arra, hogy Dél-Afrika vegye át az irányítást Németország afrikai gyarmati területei felett. Smuts azt szerette volna, ha Dél-Afrika magáénak tudhatná Német Délnyugat-Afrikát. Smuts vált a „mandátumrendszer egyik kulcsfontosságú szószólójává, amely során a britek és a franciák lényegében átvették a politikai hatalmat az Oszmán Birodalom jelentős területei felett” (Michael S. Neiberg, 30. o.). A mandátumok a német gyarmatok sorsát is meghatározták.

Miután a Nemzetek Szövetsége irányítása alatt mandátumot kaptak a korábbi oszmán területek irányítására, a britek és a franciák, birodalmi önteltségtől fűtve figyelmen kívül hagyták a mandátumokat. Egyszerűen vonalakat húztak a homokban, mesterséges országhatárokat hoztak létre, és a határvonalakat saját érdekeik mentén alakították ki. Az egyik legfontosabb szempont az olaj volt. A franciák ily módon hozták létre Szíriát és Libanont. 1916-tól, illetve a Balfour-nyilatkozattól kezdve a britek tisztességtelen játékokat űztek a zsidókkal és az arabokkal. Egymásnak ellentmondó ígéreteket tettek mindkét népcsoportnak, akárcsak néhány évvel később az íreknek. Két politikus, a francia Picot és a brit Sykes megegyeztek, hogy Nagy-Britannia kapja meg a mandátumot Palesztina, Transzjordánia és Irak felett, ez utóbbi területét három egymáshoz nem illő és egymással összeegyeztethetetlen oszmán tartományból (kurd, szunnita és síita). Ez az elképzelés soha nem működhetett, és soha nem is működött. Ott volt azonban az olaj kérdése. A történelem során az imperialista hatalmak mindig is az arany, a fegyverek és az isteni hatalom bűvkörében éltek. Vagy éppen az olaj, fegyverek és Isten bűvkörében, ami egy rendkívül áldatlan szentháromság.

A mandátumok valójában azt jelentették, hogy valamennyi arab országban megtapasztalták a gyarmatosítást és a rájuk kényszerített határokat. Ez a terület a mai napig rendkívül instabil, és azóta is rendszeresen kénytelen elszenvedni a nyugati beavatkozási politika következményeit. A régiót szinte teljesen tönkretette a jelenleg is dúló háború és erőszak, és kiterjedt humanitárius válság sújtja Szíriát, Jement és Irakot, csak hogy három államot említsünk, de az izraeli-palesztin helyzetről sem mondhatjuk még jóindulattal sem, hogy békés vagy rendezett lenne. Az ezekről a területekről Európába irányuló bevándorlás jelentős probléma, amely nyomán falak és kerítések épülnek, terjed a rasszizmus, sőt a keresztyén felsőbbrendűség eszméje is, miközben a demokrácia és az emberi jogok visszaszorulnak. Mi, európaiak pedig úgy teszünk, mintha semmi felelősségünk nem lenne a kialakult helyzetben. A mandátumokkal való visszaélés hatalommal való visszaélés volt, amely megmutatta az imperializmus sötét oldalát. Ennek következményeit pedig a mai napig viseljük.

Kína elárulása

1914-ben öt nyugati gyarmatosító hatalom volt jelen Kínában: Franciaország, Nagy-Britannia, Németország, az Osztrák-Magyar Monarchia és Oroszország. Mindannyiuknak megvoltak a saját politikai és gazdasági érdekeik, és Kína különböző részeit gyarmatosították. Németország egy keleti tartományt, Santungot foglalta el, ám a háború előrehaladtával Kína szerette volna visszakapni ezt a területet, ezért az antanthatalmak oldalára állt. Kína 50 ezer katonát ajánlott fel a britek számára, Nagy-Britannia azonban elutasította az ajánlatot, és megengedte szövetségesének, Japánnak, hogy megszállja Santungot. A közelmúltban nem ez volt az első konfliktus Kína és Japán között. Ekkor Kína azt javasolta, hogy 300 ezer kínai munkást vezényeljenek Nagy-Britanniába és Franciaországba, hogy különböző, nem fegyveres feladatokat végezzenek a hadiszíntéren. Megérkezett tehát ez a kínai munkáskülönítmény, akik lövészárkokat ástak, fel nem robbant aknákat kerestek, szögesdrótokat vágtak át, valamint összegyűjtötték és eltemették az elesett katonákat és az elpusztult lovakat. A holtestekkel való érintkezés különösen megterhelő volt a kínaiak számára, hiszen ez kulturális és rituális hagyományaik szerint tiltott tevékenységnek számított.

A kínaiak egy tehetséges tárgyalókból álló delegációval képviseltették magukat a párizsi békekonferencián, a végeredmény szempontjából azonban ez is kevésnek bizonyult. Habár Wilson elnök a kis nemzetek önrendelkezési jogáért szállt síkra – nem mintha Kína kis nemzetnek számított volna –, de esze ágában sem volt arról győzködni a franciákat és a briteket, hogy adják fel gyarmati területeiket Ázsiában vagy Afrikában. Önös érdekektől vezérelve Nagy-Britannia és Franciaország megengedte, hogy a japánok Santungban maradjanak, és ezzel elárulta Kínát. A kínaiak tehát így élték meg a párizsi békekonferenciát, és emiatt nem voltak hajlandóak aláírni a versailles-i békeszerződést. Japán ugyan 1923-ban feladta Santungot, de ettől még Kína úgy érezte, elárulták és megalázták. Az ország ekkor fordult Oroszország és a kommunizmus felé. 1919-ben hatalmas tüntetések törtek ki Kínában, amelyeken részt vett egy huszonöt éves fiatalember, Mao Ce-tung is. Másokkal együtt ő is magáévá tette a kommunizmus eszméit, és később a kommunista Kína nagyhatalmú politikai vezetője lett. Ebből következett aztán az 1950-es években lezajlott kegyetlen forradalom és a 40 millió emberéletet követelő éhínség is. Kína elárulása Párizsban tehát borzalmas örökséget hagyott maga után. A párizsi tárgyalóasztalnál a gyarmatosító nagyhatalmak a régi imperialista játszmáikat játszották, ami halálos következményekkel járt. Vajon milyen mértékig cipeljük még a mai napig is magunkkal ezt az örökséget?

Jelenleg komoly geopolitikai változásokat élünk. A keletiesedés folyamata azt jelenti, hogy a politikai és gazdasági hatalom az atlanti-nyugati világból Kelet felé mozdul. Kína talán éppen most lép be abba a századba, amelyben ő fog dominálni, miközben az amerikai és európai hegemónia elhalványul. A Kína által kezdeményezett ún. „Egy Övezet Egy Út” programnak köszönhetően Kína gazdasági értelemben 82 országban van jelen, köztük európai országokban is. Mindeközben India is egyre jelentősebb gazdasági hatalomnak számít. A jövő tehát Ázsiáé, amit egy évszázaddal ezelőtt Párizsban még nem lehetett megjósolni. Jobban belegondolva azonban valójában csak Ázsia múltjának visszatéréséről van szó.

Párizs számos örökséget és következményt hagyott ránk. Habár nem tudták az 1815-ös bécsi mintát használni, Bécs hibáit talán mégis sikerült megismételniük. Egy szűk elit arra vállalkozott, hogy a saját képére és hasonlatosságára formálja az új világrendet. Sokakat kizártak a tárgyalásból, ami soha nem tesz jót a béke kialakításának.

„Miközben azt alaposan átgondolták, hogy Európában hol húzzák meg a határokat, még ha nem is sikerült mindenki kedvére tenniük, Afrika (és Ázsia – A szerk.) esetében visszatértek ahhoz a jó öreg hagyományhoz, hogy az imperialista hatalmak kénye-kedve szerint osztották fel a területeket. A legjobb példa erre a Közel-Keleten Irak, ahol olyan népeket kényszerítettek össze, amelyek azóta sem képesek egységes társadalmat kialakítani.” (Margaret MacMillan: Peacemakers – The Paris Peace Conference of 1919 and Its Attempt To End War, 2001, 353. o.)

A párizsi békekonferenciát sokan kritizálták, még azok közül is, akik egyébként részt vettek a tárgyalásokon; maga Woodrow Wilson is, aki nem sokkal Párizs után összeomlott, és kiábrándultan halt meg. A legélesebb kritikus a brit delegáció egyik tagja volt, nem is akárki: a később zseniális közgazdásszá váló John Maynard Keynes. Még a békekonferencia évében megsemmisítő könyvet írt A békeszerződés gazdasági következményei címmel.  „A békeszerződés nem tartalmaz semmiféle rendelkezést Európa gazdasági újjáépítésére – semmit, ami a legyőzött központi hatalmakat jó szomszédokká tenné, semmit, ami stabilizálná Európa új államait, semmit, ami helyreállítaná Oroszországot. De nem mozdítja elő semmiféle formában a szövetségesek közötti gazdasági szolidaritást szolgáló megegyezést sem… A Négyek Tanácsa nem fordított figyelmet ezekre a kérdésekre, mert más problémák kötötték le a figyelmét: Clemenceau-t az foglalkoztatta, miként lehetne szétzúzni az ellenség gazdasági életét, Lloyd George-ot az, hogy olyan egyezményt érjen el és vihessen haza, ami legalább egy hétig kiállja a próbát, az elnököt pedig az, hogy semmi olyat ne tegyen, ami ne lenne igazságos vagy jogos. Sajátos tény, hogy a szemük láttára éhező és felbomló Európa gazdasági problémája volt az egyetlen kérdés, ami iránt nem lehetett fölkelteni a Négyek érdeklődését” (John Maynard Keynes: A békeszerződés gazdasági következményei, Európa, 1991. Ford. Félix Pál, 250. o.). A béke megteremtésének és a megbékélésnek hat fontos és egymástól elválaszthatatlan vetülete van, a társadalmi-politikai, a társadalmi-gazdasági, a társadalmi-jogi, a társadalmi-környezeti, a társadalmi-pszichológiai és a társadalmi-lelki vetület. Azért fontos, hogy a társadalmi szó szerepeljen ezekben a kifejezésekben, mert a béketeremtés és megbékélés minden vetülete a társadalomhoz kötődik, magába foglalja a társadalmi aspektust, nem privát vagy egyéni kérdés. Keynes szemében Párizs nagy hiányossága abban állt, hogy nem foglalkozott a gazdasági vetülettel. Nem jöhet létre béke és megbékélés a társadalmi-gazdasági vetület figyelembe vétele és véghezvitele nélkül. Ha irodalmi szempontból, valamint a történelem kontextusában olvassuk Pál apostol híres sorait a békéltetésről a korintusiakhoz írott második levél 5. fejezetében, feltűnik, milyen fontos szerepet tölt be a társadalmi-gazdasági vízió és vetület. Talán ha Woodrow Wilson Párizsban az állandó moralizálás helyett több figyelmet fordított volna a szövetség bibliai víziójára a Nemzetek Szövetsége Egységokmányában és a versailles-i békeszerződésben, akkor felismerte volna, hogy a bibliai szövetség lényegében egy radikális gazdasági szövetség, amely az igazságosságon alapul, méghozzá a helyreállító és elosztó igazságosságon. Elképzelhető, hogy éppen a társadalmi-gazdasági igazságosság hiányzott az 1919-es párizsi békéből.

Emellett van még legalább egy kérdés, amely nagy kihívást jelent a mai korban is: „Hogyan lehet megfékezni a nacionalizmus és a vallás irracionális szenvedélyeit, mielőtt még több kárt okoznának? Hogyan helyezhetjük törvényen kívül a háborút? Ezekre a kérdésekre még mindig keressük a választ” (MacMillan, 500. o.). 

Dr. Johnston McMaster

2019. szeptember 10., Párizs

Fordította: Bölcskei Erzsébet

Istent keresem

Mal 3,6–12

„...tegyetek próbára engem!... Meglátjátok, ...bőséges áldást árasztok rátok” tovább >


Új fordítású Biblia / Károli-Biblia / Hitvallásaink

Ez történik továbbiak →