„A Biblia nem engedte az önsajnálatot"

2019. február 24., vasárnap

„Tudom, hogy rám fért a próbatétel, túl fiatal voltam még a hitben" – mondja hatéves raboskodásáról a Bibó Istvánnal és Göncz Árpáddal együtt 1958-ban elítélt Regéczy-Nagy László. A kommunizmus áldozatainak február 25-i emléknapja alkalmából kerestük fel az egykori katonatisztet, aki beszélt arról is, mi a véleménye Nagy Imre történelmi szerepéről, milyen volt az ötvenes években a budapesti brit követség sofőrjeként egy polgári demokráciában dolgozni, és hogyan tartotta benne a lelket a börtönben Ézsaiás próféta.

– A kommunizmus áldozatainak emléknapján kire gondol elsősorban?

– Például édesapám öccsére: kohómérnökként dolgozott Ózdon, kivégezték egy koncepciós perben. De édesapámat is áldozatnak tartom. Orvosezredes volt, félholtan jött haza az orosz fogságból, az Urálból. Félig földbe ásott gödrökben éltek a fogolytáborban, a borzalmas körülmények miatt súlyosan megbetegedett. Szegény, hazajövetele után még praktizálni szeretett volna, de nemsokára meghalt. Megpróbáltak eltaposni engem is, Isten különös kegyelme, hogy túléltem a kommunizmust.

– 1949-től a brit követség sofőrje volt. Miként élte meg, hogy reggelente egy diktatúrában kelt fel, de egy polgári demokráciába járt dolgozni?

– Ez valóban tudathasadásos helyzet volt. Úgy éreztem, hogy Ady kompországában én vagyok a komp, amely két part között jár. Nem volt nehéz jobban szeretni a demokráciát a diktatúránál. Én akkor ismerkedhettem a polgári demokráciával, amikor a magyarok készültek megfulladni a kommunista rendszer nyomásában. Aztán még borzasztó sok idő telt el, mire a magyarság kiszabadult, és végre szabadon dönthetett sorsáról. A hosszú diktatúra persze azt is eredményezte, hogy az új világ teljesen készületlenül érte népünket.

– Az „új világ” 1956 októberében is elérkezett. Meglepte a forradalom kitörése?

– Nagyon, igaz, sajátos helyzetem révén elszigetelt voltam a magyar társadalom jelentős részétől. Követségi alkalmazottként nem érintkezhettem a munkássággal, saját világomból, a középosztályból sokakat kitelepítettek – keveset tudtam arról, hogy a magyar nép, a munkásság miként vélekedik. Az tudtam, hogy az angolokat borzasztóan felkavarta Rákosi végleges bukása 1956 nyarán, meglepve olvasták például az Esti Hírlap élesen bíráló cikkeit. Számomra nemcsak a forradalom kirobbanása, hanem a magyar munkásság érett viselkedése is csodálatos, felemelő meglepetés volt. Napok alatt megszervezték magukat, létrehozták a munkástanácsokat, a gyerekeik pedig hősként harcoltak és estek el a pesti utcákon. A magyar munkásosztály viselkedésével örökre beírta magát a történelemkönyvbe. Egykori hivatásos honvédtisztként nem tehettem meg, hogy amikor a történelem nekem kínált fel cselekvési lehetőséget, visszavonuljak. Ezért vállaltam Bibó István memorandumának és – Göncz Árpád kérésére – Nagy Imre 1955–56-ban készült írásai utolsó megmaradt kéziratának eljuttatását brit diplomatákhoz. Azt gondoltam, ha szinte gyerekemberek kockáztatták életüket a világ akkori legerősebb hadseregével szemben, nekem is kötelességem elvállalni a feladatot.

– Magyar hazafiként azoknak a briteknek dolgozott, akik a szuezi invázióval elterelték a nemzetközi figyelmet a forradalomról, ezzel közvetve hozzájárultak leveréséhez. Nem hasonlott meg?

– Nem, mert azok, akikkel együtt dolgoztam, szívvel-lélekkel támogatták a forradalom ügyét. Mindent megtettek, hogy tájékoztassák a londoni kormányt az események nagyszerűségéről és a veszélyekről. Nagy szerepük volt abban, hogy Nagy-Britanniában hatalmas rokonszenv övezte a magyarokat 1956-ban. Az más kérdés, hogy a brit kormány – mint minden kormány – csak a saját érdekeit nézte, és nem akart háborút kockáztatni Magyarország felszabadításának segítésével.

– Lehet-e a kommunista diktatúra áldozata egy kommunista politikus? Nemrég ismét vita indult Nagy Imréről, némelyek még a mártírhalált is elvitatják tőle.

– Nagy Imrét azok próbálják történelmi szerepénél nagyobbnak láttatni, akik megtagadták őt. Senki nem lehetett Kádár János pártjának a tagja, anélkül, hogy ezt ne tette volna meg – most hirtelen ők Nagy Imre legnagyobb védői. Ez azonban semmit nem von le abból, hogy Nagy Imre a forradalom mártírja lett. Tanúja voltam, ahogy a tárgyalásunkon vitázott Vida Ferenc bíróval. Láttam, hallottam, hogy kiállt mindazért, amit akkorra ő is vallott. Milyen nyílt szemmel, hősként ment a halálba! Ha egy, a hazáért való önfeláldozásra esküdött katona teszi ezt, az természetes. De ő meggyőződéses bolsevikból lett magyar patrióta, aki a hazáért és a szabadságért adta az életét. Mekkora változás mehetett végbe benne! A jugoszláv követségre már öntudatos magyar miniszterelnökként menekült, aki élete árán sem volt hajlandó megtagadni a forradalmat. Jóvátette kétségkívül létező elkövetett bűneit. A bűnbánat különben másokra is jellemző volt. Találkoztam a börtönben olyan újságíróval, aki katolizált, és azt mondta: azért is örül tízéves büntetésének, mert ez alkalom arra, hogy valamit jóvátegyen abból a sok bűnből, amit újságíróként elkövetett a magyar nép ellen. Az Úristen még benne is munkálkodott…

– Tárgyalásán tartott a legrosszabbtól?

– Igen, mert vizsgálótisztünk Göncz Árpád előtt nem is titkolta, hogy őt mindenképpen szeretné kivégeztetni. „Ha tehetnénk, kétszer akasztatnánk föl” – ilyeneket mondott. A tárgyalás végén az ügyész közölte a védőmmel, hogy súlyosabb fokozatú vádlottá „léptetnek elő”, azaz a halálra szánt Bibó Istvánhoz és Göncz Árpádhoz hasonló ítéletet kaphatok. Végül őket életfogytiglanra, engem tizenöt évre ítéltek.

Regéczy-Nagy László 1925-ben született Budapesten. Katonai iskolákban tanult, 1944-ben avatták tisztté, a páncélosoknál szolgált. Németországban esett brit hadifogságba, hazatérte után raktárosként, majd fuvarosként dolgozott, 1949-től a budapesti brit követség sofőrje volt. A forradalom után letartóztatták és 1958-ban Bibó István perében tizenöt évre ítélték, amiért segített Bibó István és Nagy Imre írásait külföldre csempészni. 1963-as szabadulása után előbb segédmunkás, majd 1990-ig állás nélküli fordító volt, 1988-ban a Történelmi Igazságtétel Bizottság egyik alapítója. 1990 és 1996 között egykori vádlott-társa, Göncz Árpád köztársasági elnök munkatársaként dolgozott.

– A fogság alatt mi tartotta önben a lelket? Olvashatta a Szentírást?

– A börtönben a tervezőirodán a rajzok közé rejtettek a bajtársaim egy katolikus fordítású Bibliát, amelyet aztán tervrajzkeresés címén negyedórát az ember egyedül olvashatott. Ismételgettem magamban egyes verseket, hogy kívülről megtanuljam őket. 1948-ban tértem meg, 1956-ban nem voltam még nagyon érett: ha például egy ószövetségi igét nem értettem, sokáig átlapoztam, nem kerestem a mélyebb értelmét. Ezt a luxust aztán a börtönben már nem engedte meg magának az ember.

– Melyik volt a szívének különösen kedves igeszakasz?

– Ézsaiásnál találtam egy részt, amely pontosan rólam, nagyidős rabról szólt, aki nem hetekben vagy hónapokban, hanem évszakokban méri az időt. Az Ézsaiás könyvének 28. fejezetében olvasott versek máig elkísérnek: „Nem úgy van-e, hogy ha elegyengette felszínét, kaprot hint vagy köményt szór, vagy vet sorban búzát vagy árpát a kijelölt földbe, a szélére pedig tönkölyt? Így szoktatta őt rendre, erre tanította Istene. Mert nem cséplőszánnal csépelik a kaprot, és nem cséplőhengerrel nyomtatják a köményt, hanem bottal verik ki a kaprot, és pálcával a köményt. Talán szétzúzzák a kenyérgabonát? Nem csépelik azt vég nélkül; ha rá is hajt az ember cséplőhengerével és lovaival, mégsem zúzza szét. Ez is a Seregek Urától származik. Csodálatos a terve, hatalmasan hajtja végre.” Az Úristen tudta, hogy mivel kezeljen, mivel tegyen próbára és meddig – ez hallatlanul megnyugtató. Tudom, hogy rám fért a próbatétel, túl fiatal voltam még a hitben. Öt héttel a forradalom kitörése előtt esküdtünk a feleségemmel, egy hónappal a letartóztatásom után született a nagyobbik lányom. Mindig ott volt a kísértés az önsajnálatra, de a Biblia ezt nem engedte. A legnehezebb pillanatok azok voltak, amikor a harmadik amnesztiába sem estem bele, és láttam rabtársaimat civilbe öltözni, hazamenni. Három hónapig billegett a sorsom. Soha nem felejtem el, hogy a tervezőirodán dolgoztam, amikor jött egy kedves, öreg smasszer, és azt mondta: „Regéczy, én kidobom magát” – egy óra múlva kint voltam.

– Egyszer azt mondta, hogy a börtönből kijövet megdöbbentette, mennyire eltűnt a magyar társadalomból az 1956-ban megtapasztalt szolidaritás.

– Odabent munkásfiúkkal is ültem, ők sokszor voltak maguk alatt. Azzal igyekeztem vigasztalni őket, hogy semmi más nem történt velünk, mint ami annyi jó magyarral előttünk. Az, ami Rákóczi száműzött kurucaival, Kufsteinben nehéz vasban tartott negyvennyolcasokkal és még annyi nagy hazafival megesett. Valóban úgy gondoltuk, hogy az ország a „nagy börtön”, és mi a „kis börtönben” vagyunk. Odabent viszont igyekeztünk megőrizni a csodálatos októberi napok szolidaritását. Kiváló társaságban voltam, hívő mérnökemberekkel. Pénzt nem adtak a kezünkbe, de bizonyos határok között felírhattuk, mit kérünk, és azt behozták nekünk. Mi meg leterítettünk egy nagy pokrócot, és mindenki a saját ellátmányának tizedét letette, hogy a zárkákban lévőknek is jusson valami. A „kis börtönben” mindennap éreznem kellett, hogy a kommunisták legyőztek. Ez keserves volt, de jobban lehetett tudni, hogy ki az ellenség.

– Gondolta volna, hogy egyszer véget ér a diktatúra?

– Már ötvenhatban reméltem, hogy ebből már nem másznak ki. Nem másztak ki, de azért sokáig tartott. Az ötvenhatos magyar forradalom nemzetközi tekintetben is megtépázta a kommunizmus hírnevét, pedig addig azért nagy volt a Szovjetunió presztízse, még Nyugaton is. Ekkor úgy derékon vágtuk őket, hogy soha nem egyenesedtek ki többet. Ezt persze sokáig nem így éltük meg. Nemzetem annyiszor rántott kardot saját és mások szabadságáért, és a világ annyiszor hagyta cserben! Ezek után nem lehet elvárni egy néptől, hogy továbbra is az öngyilkosság útján menjen tovább a biztos halálba – 1956 után az ország élni akart, és jól-rosszul, de élt is.

– Mikor érezte először, hogy talán megéri a kommunizmus bukását?

– Brezsnyev alatt. Mélyen elgondolkodtatott, hogy egy világhatalom egy ilyen idétlen figurát nemcsak eltűr, de vezérének is elfogad – ez számomra azt jelezte, hogy valami nagyon nincs rendben a Szovjetunióban. Hruscsov meg tudta játszani magát, eladni magát szakembernek, államférfinek, Brezsnyev már nem.

Dallos Csaba és Földvári Barbara dokumentumfilmje 1956-ról Regéczy-Nagy László emlékein keresztül

– A felmérések tanúsága szerint a magyar társadalom nincs túl jó véleménnyel a rendszerváltásról. Olyanok is csalódottak, akik nagyon várták a diktatúra bukását, vagy maguk is a rendszer áldozatai voltak. Mivel magyarázza ezt a kiábrándulást?

– Amikor életemben egyszer pártba, az MDF-be léptem be, átéltem, hogy micsoda elvárásoknak kellett volna rögtön megfelelni. A Fórum még nem volt készen a kormányzásra, amikor máris irányítania kellett a csődben lévő országot. Rengeteg népszerűtlen döntést kellett hozni, miközben mindenki mindent azonnal szeretett volna, ezért szükségszerű volt a csalódás. Alighanem ez a fő oka a kiábrándulásnak: az emberek nem azt kapták a rendszerváltástól, amit vártak.

– Hosszú életében szenvedett börtönt, megaláztatást, mellőzést. Visszatekintve: érdemes volt áldozatot hoznia?

– Aki szereti a hazáját, mindig megtalálja azt, amivel bizonyíthatja a szeretetét. Nekem ez kínáltatott, és én ezzel éltem. Isten kegyelméből hosszú életet éltem meg: még mindig itt vagyok, tanúskodhatok.

Ablonczy Bálint, fotó: Füle Tamás / parokia.hu

Az interjú megjelent a Reformátusok Lapja 2019. február 24-i számában.

Istent keresem

1Krón 26

„Amikor... felkeresték őket, és találtak köztük kiváló vitézeket...” tovább >


Új fordítású Biblia / Károli-Biblia / Hitvallásaink