Mindent Istentől kaptunk

2018. augusztus 18., szombat

Augusztus 20. elsősorban a hálaadásról szól, hiszen nincs semmink, amit ne Istentől kaptunk volna – legyen az az országunk, vagy a kenyér az asztalunkon. Hogyan alakult nemzeti ünnepünk története a református gyülekezetekben? Szetey Szabolcs református lelkésszel, a Károli Gáspár Református Egyetem tanszékvezető docensével beszélgettünk.

– Mi a reformátusok kapcsolódása ehhez a nemzeti ünnephez?

Augusztus 20-án az államalapításról és István király 1083-as szentté avatásáról emlékeznek meg a magyarok. Felvetődik a kérdés, hogy protestánsként hogyan tudunk az ünnephez kapcsolódni. Szerintem úgy, hogy hálaadással tekintünk vissza az államalapító uralkodóra, főképp arra, hogy rajta keresztül vette föl Magyarország a keresztyénséget.

Aratás a Bibliában

Az aratás fontos kép az egész Bibliában: az Ószövetségben ott van Ruth könyve, amelyet a zsidók aratási ünnepükön fölolvasnak. A Bírák könyve története szerint Gedeon Midján elől elbújva, titokban csépeli a búzát (Bír 6,11). Az Új­szövetségben pedig aratási ünnepen zajlik a pünkösdi történet: ott születik meg az egyház.

– Eleinte hogyan kezelték ezt az ünnepet a református gyülekezetek?

1831-ben kérést intéztek a reformátusokhoz, hogy ünnepeljék meg a Szent István-napot. Elöljáróink azt válaszolták, hogy mivel katolikus uralkodóról és szentről van szó, ebben a formában nem tudnak eleget tenni a kérésnek. 1834-ben, tehát csupán három évvel később Dobos János óbudai református lelkész a pesti – ma Deák téri – evangélikus templomban prédikált augusztus 20-án, közös protestáns istentiszteleten. Dobos János a Nagy emberek címet adta beszédének, amelyben megemlékezett első keresztyén királyunkról, kiemelte az érdemeit, sőt arról is beszélt, hogy keresztyén emberként miben kell az ő tetteit, érdemeit követni. Egy 1837-es kanonika vizitációról fennmaradt, hogy Perbetén évente négyszer osztottak úrvacsorát, és ebből az egyik augusztus 20-án, „István király ünnepének megünneplésekor” történt. Ezekből is úgy tűnik, hogy ha nem is egységesen, de valamiféle módon elkezdték számon tartani az ünnepet a református gyülekezetekben, széleskörű elterjedése azonban csak a 19. század második felére tehető.

– 1948-ban a kommunista vezetés fordított az ünnepen, száműzte a szent királyt, majd az újkenyér szimbólumát emelte fő helyre. Hogyan szivárgott ez be a gyülekezeti életbe?

Az aratást korábban is ünnepelték a gyülekezetek, csak nem újkenyérként hivatkoztak rá. Ilyenkor hálát adtak Istennek azért, hogy megáldotta a vetést és az aratást, és kirendelte a mindennapi kenyeret. A korabeli prédikációkban sűrűn megemlékeztek a szűk vagy a bő aratásról. A kommunizmusban a hálaadás helyett az újkenyérre és az alkotmányra került a hangsúly, és az ünnep vallási vonatkozásait tudatosan elnyomták, más szóval deszakralizálták. A rendszerváltás után újból törekedtek a nap vallási jellegének visszaállítására. Sok gyülekezetünkben vasárnapi úrvacsorás istentiszteletet tartanak augusztus 20. körül. Papokat, lelkészeket közösen hívnak a települési ünnepségen kenyérszentelésre. Protestánsok azonban nem szentelnek tárgyakat, hanem hálát adnak a kenyérért, az ünneplőkre és a településre kérik Isten áldását.

– Ez reszakralizációs kísérlet? Az­az újra szentté tenni az ünnepet?

Óvatosan kell kezelni ezt a kérdést, és valóban csak kísérletről beszélhetünk, hiszen a lelkészek sokszor csak a települési ünnepség műsorsorozatának függelékei. A hálaadás elsődleges közege a gyülekezet, ahol istentiszteleten adunk hálát a kenyérért és mindenért, amink van, hiszen nincsen semmink, amit ne Istentől kaptunk volna (1Kor 4,7).

Hegedűs Márk, fotó: Kapás Csilla

A cikk megjelent a Reformátusok Lapja 2018. augusztus 19-i számában.

Istent keresem

Zak 7

„Királyod érkezik hozzád...” tovább >


Új fordítású Biblia / Károli-Biblia / Hitvallásaink

Ez történik továbbiak →