21. századi misszionáriusok

2018. június 28., csütörtök

Ki ne vágyna egy távoli, egzotikus országban, érintetlen környezetben, elefántok közelében élni? Legalábbis így képzeljük egy misszionárius életét. De hogyan tesznek tanúságot Jézus Krisztusról a 21. századi misszionáriusok közel s távol? Jó András református és Jó Angelika evangélikus hitoktatók mesélnek nekünk, akik legutóbb egy évet töltöttek Dél-Ázsia egyik legrangosabb angol tannyelvű keresztyén bentlakásos intézetében. A szülők angolt és hittant tanítottak, míg gyermekeik csatlakoztak az iskola közösségéhez, amely a változatos kultúrák és vallások egyedi találkozásának színtere.

A Jó család története 1999-ig nyúlik vissza, ekkor utaztak ki – friss házasokként – először a távoli földrész egyik keresztyén internátusba, ahol három évig tanítottak. Mindketten angol-hittan szakos tanárként végeztek és vonzotta őket a kihívás: a világ másik felén nemcsak megélni hitüket, hanem arról bizonyságot tenni és tanítani. Emellett inspirálta őket a 20. század eleji magyar misszionáriusok – a református Babos Sándor mandzsúriai és Molnár Mária pápuai vagy a baptista Cserepka János dél-amerikai – példamutatása, gondolkodásmódja és elhivatottsága.

Bár igazából sosem tervezték, az ajtók sorra nyíltak ki előttük, így belevágtak életük legnagyobb, ázsiai kalandjába. „Nem akartuk megváltani a világot, de hajtott egyfajta naiv lelkesedés, amivel jobban, hitelesebben akartunk tanítani, mint az elődeink. Az egyetemen missziológiát is tanultunk és láttuk, milyen nagy szükség van arra, hogy a kulturális korlátokon átlépve valami új juthasson el a világnak ebbe a szegletébe is” – emlékszik vissza a kezdetekre Jó Angelika.

2002-ben jöttek haza, tizenöt év után azonban tavaly újra az egzotikus országba hívta őket Isten. A házaspár a második világháború óta – a Magyarországi Református Egyház és az Amerikai Református Egyház, illetve a Magyarországi Evangélikus Egyház közötti megállapodás keretében – az első hivatalosan külmisszióba küldött misszionáriusok. András korábban a Lónyay Utcai Református Gimnázium és Kollégium hitoktatója volt, valamint az Interserve külmissziós szervezet magyarországi képviselője, Angelika pedig a déli evangélikus egyházkerület irodavezetését cserélte fel hindu, muszlim és más vallású gyermekek lelki útmutatására.

Újra Ázsiában

Amikor egy éve monszun idején – ezúttal már kamasz gyermekeikkel együtt – újra megérkeztek az őserdő melletti városba, a globalizáció pozitív és negatív hatásaival is szembesültek: az életük kényelmesebb, elérhetőek a modern kor vívmányai, ugyanakkor csorbult a helyi kultúra sajátossága, a társadalom individualistább lett, sokan nyugati ruhákat hordanak, a fiatalok pedig folyton a mobiljukon lógnak.

Esőáztatta otthonuk az iskola kampuszán kellemes hegyi környezetben áll nyitva gyermekeik barátai előtt is, akiket szívesen látnak egy-egy magyaros vacsorára vagy hosszú pizsamapartikra és beszélgetésekre. „Ez egy újabb kapcsolódási szint a gyerekekhez, mert nemcsak a tanáraik vagyunk, hanem bizonyos értelemben a szüleiket is pótoljuk, akikkel bentlakó diákokként ritkán találkoznak” – mondja Jó Angelika.

A családok szétesése, a közösségek atomizálódása Ázsiában is probléma, ezért tartják fontosnak, hogy a fiatalok egészséges, szerető családmodellel találkozzanak. „Kapcsolatainkban a más vallású gyerekeknek is kézzel foghatóbbá és érthetőbbé válik a hitünk, hiszen látják, hogy Isten igéjét követjük: jó házastársak vagyunk és szeretjük a gyerekeinket” – mutat rá Angelika, aki szerint a legfontosabb, amit a társas viszonyainkon keresztül átadhatunk keresztyén hitünkből az maga az istenkapcsolatunk.

Mi kell a boldogsághoz?

Mint mondják, hiába rendelhetnének bármit az internetről, az nem tenné őket boldoggá, ha a honvágy vagy a barátok hiánya erősebb. Gyerekeik életébe sem a tárgyak, hanem az új barátságok hozták meg az örömöt, a vigaszt és a boldogságot. A beilleszkedés kezdeti nehézségei a szülőket is alázatra tanította, miközben sokat formálódtak.

Angelika bevallása szerint sokkal tudatosabban éli a mindennapokat, állandó szervezője és a résztvevője a közösségi programoknak és a hétvégi kirándulásoknak, melyeken megismerik az ország különleges, egyenlítőhöz közeli növény- és állatvilágát. „Ezzel is példát szeretnék mutatni a gyerekeknek, hogy ne legyenek félénkek, hanem éljenek a lehetőségeikkel, hiszen minden nap ajándék itt” – fogalmaz.

Andrást időközben az általános iskola igazgatójává választották, így vezetőként is sokat fejlődött. „Izgalmas nemzetközi közegben dolgozni és megtapasztalni, hogyan működnek a kapcsolatok, mennyi minden múlik rajtuk. Egy kis odafigyeléssel és kedvességgel sokkal többet érhetünk el, mint hatalmi szóval” – fejti ki. 

Fókuszban a teljes ember

A hitoktatók példaértékűnek tartják az iskola kultúráját: kiforrott pedagógiai elvekkel és érzékenyítő szemlélettel gyúrják össze még jobbá azokat az alapértékeket, amiket a gyerekek eltérő kulturális és társadalmi hátterükből hoznak magukkal. A tárgyi tudáson kívül osztályozzák a kreativitást, a kritikai gondolkodást, a kommunikációt és a kutatási készséget. A diákok sokszor dolgoznak csoportokban, így kiskoruktól megtanulják az együttműködést és a szereplést. A különböző tantárgyakat életszerűen kombinálják, így például a keresztyén művészet a rajztanár és a hittantanár közös munkája. A társadalmi közösségvállalásként (social experience) lefordítható tárgy célja pedig, hogy a gyerekek kilépjenek az iskola falai közül és részt vegyenek a szegényebb társadalmi rétegek életében is. „Az evangélium hirdetésén túl szeretnénk kinyitni a gyerekek szemét a saját helyzetükre és a világ dolgaira is, hogy észrevegyék azt a nagymértékű nyomorúságot, ami körülveszi őket” – emeli ki András missziójuk holisztikus szemléletét.

Hozzáteszi: fontos, hogy a tanulók tevékenységük konkrét eredményeit is lássák, mert így válik valósággá számukra, hogy társadalmi szerepvállalásukkal hosszútávon változtathatnak a kegyetlen társadalmi helyzeteken. „Az iskolai alapelvek maradandó hatása köszön vissza a diákok pályaválasztásában is, ugyanis legtöbbször olyan hivatások mellett döntenek, gyakran kifejezetten aktivista jelleggel, amelyekkel visszaadhatnak valamit a társadalomnak” – osztja meg tapasztalatait Jó András, akitől felesége veszi át a szót: „Van értelme tanítani, mert ebben a kultúrában tényleg kitörési pont a tanulás, amivel generációról generációra egyre tágabb környezetben tudnak hatni az emberek.”

Vallások határmezsgyéjén

Mivel Ázsiában is kiéleződtek a kultúrák közötti ellentétek és jelentős az elzárkózás, jelenlétük elemi része az is, hogy a keresztyénségről kialakult erős, negatív előítéleteket eloszlassák. „Napjaink anti-globalista hangulatában gyakran tesznek egyenlőségjelet a keresztyének és a nyugati emberek közé. Ezért fontos, hogy nemcsak a régi gyarmatosítók országaiból, hanem például közép-európai magyarok is szolgálnak az iskolában, mert így egy sokszínű keresztyénséget ismerhetnek meg a helyiek” – hangsúlyozza Jó András. 

„A gyerekekben nagy adag kíváncsiság és nyitottság van, csak meg kell találni hozzájuk az utat, ami nem megy őszinteség és hitelesség nélkül” – véli Jó Angelika. A hitelesség alapja pedig a következetesség, az igazság és a képmutatás nélküli élet és tanítás. Ahhoz, hogy bizalmi kapcsolat alakuljon ki tanár és diák között, alapfeltétel, hogy a másik fél, a pedagógus is nyitott legyen: „én is érdeklődöm más vallások iránt és őket is erre biztatom amellett, hogy ne ítélkezzenek, ne általánosítsanak vagy skatulyázzanak be másokat.”

Bár az iskola jellegéből adódik a kötelező keresztyén hittan és a világvallásokat is keresztyén szempontból tanítják, András szerint mindennek úgy van értelme, ha befogadóan és nyitottan, a kérdéseket megválaszolva, nagyon sok szeretettel és türelemmel teszik. „Mi magunk is tanítványok vagyunk, akik követjük az Urat, ezért a diákoknak nem felénk kell jönniük, hanem együtt haladunk velük a közös úton a Mesterhez” – vallja a református hitoktató. Felesége hozzáfűzi: „Ha egy osztály húsz százaléka keresztyén, míg nyolcvan százaléka hindu, muszlim, buddhista vagy más vallású, akkor az száz százalékban olyan gyerekekből áll, akik a maguk módján, a maguk útjelzőik mentén Istent keresik” – állítja Jó Angelika, aki szerint ezért érdemes az istenkeresésről mindennapos feladatként őszintén, tabuk nélkül beszélni.

Misszió testközelben


A házaspár a külmisszió különleges lehetőségeként tekint az iskolai szolgálatukra, hiszen nemcsak az órákon, hanem a szabadidős programokon, a kirándulásokon, esténként vagy hétvégén is beszélgethetnek diákjaikkal az élet nagy dolgairól. Azt is elárulják, hogy az eltérő kulturális és vallási alapértékek ellenére is megnyílnak a fiatalok és beavatják őket a magányukba, a honvágyunkba, konfliktusaikba vagy éppen a szerelmi kríziseikbe. „A dolog nyitja, hogy a gyerekek hiteles tanúságtevőket keresnek, mert a szavak már kiüresedtek, ezért is vesznek nagyító alá és előszeretettel tesztelnek minket” – figyelmeztet Angelika. 

András szerint sokaknak a misszió távoli, rejtélyes dolog, pedig a szolgálatuk tökéletes iskolapéldája annak, hogy az valójában mennyire a mindennapok szerves része. „Saját közösségeinkben tevékenykedve mindannyian misszionáriussá válhatunk. Mi sem teszünk mást csupán közvetítünk itthoni közösségeink és az ottani Isten népe között: jó szót, kedvességet, felebaráti szeretetet, igaz hitet” – foglalja össze szerényen az elhívásukat. Terveik között szerepel missziójuk kiterjesztése – aktívabb szerepvállalásukkal – a helyi szociális projektekre is. Ugyanis a Jó család ázsiai kalandjai folytatódnak: rövid vakációjuk után ismét visszatérnek szeretett iskolájukba, mert annak vezetősége újabb kétéves szolgálatra kérte fel őket. Isten áldja és vezesse életüket!

        A Jó család ázsiai mindennapjairól blogjukon olvashatnak.

Szoták Orsolya, Fotó: Vargosz, Jó András és Angelika

Istent keresem

1Krón 28

„...ismerd meg atyád Istenét, és szolgálj neki teljes szívvel és készséges lélekkel, mert megvizsgál az Úr minden szívet, és megismer minden szándékot és indulatot.” tovább >


Új fordítású Biblia / Károli-Biblia / Hitvallásaink