A Biblia első mondata: „Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet”,vagyis a semmiből hozta létre, ami csak van. Ebből következik, hogy ő teremtette meg azokat a törvényeket is, amelyek szerint a világ működik. Ő teremtette, de ő maga nincs alájuk rendelve, egyéb erők is vannak a kezében. Az emberi gondolkozás a világba helyezett törvényszerűségek között próbál eligazodni. Ha Isten valamilyen magasabb erő szerint cselekszik, amelyet nem helyezett el az anyag törvényei közé, akkor az emberi gondolkodás tisztelettel megáll, és azt mondja: csoda történt. Ilyen csoda, mégpedig Isten gazdag ajándékozó szeretetének csodája az, amit így nevezünk: Szentháromság. Annyi ajándékot ad nekünk, hogy azt a pontos emberi logika, gondolkodásmód szerint meg se tudjuk fogalmazni.
Isten megteremtette az embert, és rögtön megmutatta, hogy apai szeretettel szereti teremtményét. Beültette a készbe, az Éden kertjébe, vagyis gondoskodott róla. Aztán elmondják a Biblia első fejezetei, hogy az ember folyton erkölcsi bukással, Isten elleni bűnnel válaszolt erre a jóságra, ő mégis mindig tovább éltette az emberiséget, megbüntette, de nem irtotta ki. Tehát Isten nem játékszert teremtett, amelyet kidob, ha elromlik, hanem gyermekeket, akiket akkor is szeret, ha méltatlanok rá. Megtéríteni igyekszik őket, nem elpusztítani.
Ezzel a szeretettel hozta létre a választott népet. Feledhetetlenül szép képet rajzol Hóseás (11,1–4) a szerető édesapáról, amikor Izráel kiválasztásáról beszél: „Még gyermek volt Izráel, amikor megszerettem... én tanítottam járni Efraimot, kézen fogtam őket... Úgy bántam velük, mint amikor valaki arcához emeli gyermekét: jóságosan enni adtam nekik.” Itt az ész megáll, és hálás örömmel magasztalja az Úr jóságát. Ő a teremtő, gondviselő, jóságos Atya Isten.
Isten szeretetének megrázó csúcsa, hogy emberré lett azért, hogy tudjon szenvedni, meghalni – értünk. Az ember vétkezett, az embernek kell bűnhődnie, de az emberiség büntetését csak az Isten bírja ki. Hogy lehet valaki egyszerre Isten és ember? Nos, ennek megfejtése meghaladja képességeinket. „Én és az Atya egy vagyunk”, mondta Jézus, ugyanakkor imádkozott az Atyához. Érthető? De hogy így volt, azt tudjuk.
A kísértő azzal próbálkozott az ember Jézusnál, hogy isteni erejét felhasználva legyen egykettőre a világ ura. Ehhez csak annyi kellett volna, hogy előtte térdeljen le, vagyis fordítson hátat Isten szándékának. Nem kell szenvednie. Az embernek ez kemény kísértés, de Jézus diadalmasan legyőzte. Enélkül nem lenne Megváltónk. Később nem rendelt maga mellé tizenkét sereg angyalt, hogy megvédjék a szenvedéstől, hanem ment a keresztre, így lett ő a megváltó Fiú Isten.
Már a megváltás is megtörtént, de a gazdag Isten tárházából még mindig jut nekünk ajándék: a Szentlélek. Isten Lélek, hogy lehet mégis lelke? Ezt sem tudjuk, de van valamiféle különleges erő, aki által Isten képessé tette embereit, hogy különleges szabadító tetteket hajtsanak végre, amihez sem erejük, sem bátorságuk nem lett volna. Így lett győztes például Saul (1Sám 11,6). Ez a lélek működött a prófétákban, hogy ajkukon Isten üzenete szólaljon meg. Ő tette lehetővé, hogy egy maroknyi megfélemlített ember kiálljon a tömeg elé a Megváltót hirdetni, és ő cselekedte, hogy az igehirdetésük nyomán annyian megtértek, ahogyan a pünkösdi történetben olvassuk. Ez a lélek késztet embereket arra, hogy a megváltásról tanúskodjanak, ezért esetleg nagy kockázatot vállaljanak, és ő adja, hogy emberi életek megváltoznak, befogadják a Megváltót. Imádkozzunk, hogy ma is működjék közöttünk a Szentlélek Isten!
Nincs tehát három Isten, de van egy, aki olyan gazdag és annyira jó, hogy azt emberi szavakkal, fogalmainkkal nagyon nehéz kifejezni. Isten felénk fordul. Ennek olyan sok módja van, hogy úgy tudjuk csak elmondani, ha hol Atyának, hol Fiúnak, hol Szentléleknek nevezzük őt. Lenyűgözően nagy a szeretete. Számomra a Szentháromság nem megmagyarázandó teológiai fogalom, hanem örömforrás. Végtelenül gazdag Istenünk van, aki végtelenül jó is. Nem megértenem kell ezt a nagy szeretetet, hanem ujjongva elfogadni, örülni neki és hálát adni érte.
Czanik Péter, fotó: Kalocsai Richárd
A szerző nyugalmazott lelkipásztor, arany okleveles teológus. Az írás megjelent a Reformátusok Lapja 2018. május 27-i számában.