Imaösvényen pünkösd felé

2018. május 20., vasárnap

A budaörsi reformátusok különleges módon készültek pünkösdre. Nem prédikációkkal, nem a megszokott evangelizációs estékkel, hanem imaösvényekkel. A rendhagyó kezdeményezésről annak készítője, Fekete Ágnes beszámolóját olvashatják.

Egyszer, amikor imaösvényt készítettem gyülekezetünknek, a falon azt a kérdést olvasta egy asszony: „mi bánt most, mi az, amit kőként szeretnél letenni a szívedről?" Ezt az érzést rá is írta egy kőre, majd odajött hozzám: „Azt hittem, csak egy sima istentisztelet lesz, és nem lesz ilyen komoly dolgokról szó." Ösztönösen mondta ezt. Mert istentiszteleteink sokszor valóban „simákká" lettek. Valamit hallunk, elgondolkodunk, szépen éneklünk, de hogy mindez hogyan vonatkozik a mindennapjainkra, arról bölcsen hallgatunk. Az imaösvények azonban rákérdeznek ezekre a nehéz érzésekre is. Ezért „nem simák".

Sokszor megtörténik az egyházban, hogy annyira megszokottá válik valami, annyira belecsontosodunk egy-egy formába, hogy az eredeti üzenete, az eredeti tűz már nem is sejlik fel a dolgok mögött. Belecsökevényesedünk egy helyzetbe, öröménekeket éneklünk búbánatos arccal, köszöntjük egymást, de nem is tudjuk, hogy a másik kicsoda, és így tovább. Az imaösvények azért jók, mert egy kicsit más látószögből, másként szólítanak meg bennünket.

Amikor meghívtak a budaörsiek, hogy segítsem a pünkösdre készülésüket, igyekeztem nagyon óvatosan megfogalmazni azt, hogy mi is az az imaösvény, nehogy azt mondják rá: ez katolikus. Ugye, ez a vád minden lelkészt megijeszt. Én is szerettem volna elkerülni, ezért igyekeztem jól körülírva elmagyarázni: lesznek egy papíron gondolatok és képek, amik segítenek, mellette találhatóak majd a feladatok... No persze, elrontottam a szavakat, talán éppen azért, mert annyira szerettem volna vigyázni rájuk. Rögtön megkérdezték: Hogyhogy a képek segítenek? A reformátusok nem hívják segítségül a képeket! Netán imádkozunk előttük?

Szerencsére azért elbátorkodtak sokan ezekre az esti imaösvényekre, így aztán látták, hogy nem közvetlenül az imádságban segítenek a képek, hanem abban, hogy egész valónkkal keressük az Istent. Mert ha csak az értelmünket megszólító szavakkal keressük Őt, akkor nagyon egyoldalú lesz ez a kapcsolat. A képek, amik néha egy idős arcot, máskor egy könnycseppet, vagy egy utat ábrázolnak, kicsit elemelnek gondolatainkból. Elmerengünk azon: „vajon mit tükröz most az én arcom...? Vajon én is ilyen ráncos leszek? Talán már az is vagyok? Hogyan is vagyok az öregedéssel?" Így lassan, sétálva állomásról állomásra, szinte megtisztulunk belül ezeknek a kérdéseknek a megválaszolásával.

Budaörsön azt a célt tűztük ki, hogy az imádság alázatát tanulgatjuk együtt. Az első napon a magvető példázatát imádkoztuk végig. Az a kérdés lebegett előttünk: „vajon tudok-e hallgatni?" A második nap nagy kérdése ez volt: „látom-e azt, hogy megkülönböztetésre van szükségem, a földi és a mennyei dolgok közötti szemléletváltásra?" A harmadik napon az evangéliumokban szereplő gazdag ifjú életébe képzeltük magunkat, és megkérdeztük magunktól: „hogyan látom magamat?" Végül a negyedik napon Jézus hívását igyekeztünk meghallani a csendben: „gyere, és kövess!"

Megkérdeztem Petőné Püski Ilona budaörsi lelkésztől, vajon milyen érzésekkel zárta le ezt az előkészítő sorozatot. „Nagyon jól érzetem magam. Egyébként is szétszóródásban éltem meg az utóbbi heteket, szükségem lett volna a megállásra, elcsendesedésre, de nem találtam ennek sem a helyét, sem a módját. Nehéz zaklatottságainkban megérkezni a csendbe. Végre sikerült ezeken az estéken!"

A lelkésznő annak is nagyon örült, hogy az ösvényeket akár kétszer is végig lehetett járni. „Amikor másodszor is elolvastam a feliratokat és a kérdéseket, végre nem csupán a felszínen, hanem sokkal mélyebben, Istennel is át tudtam beszélgetni a bibliai történet üzenetét. Bizonyára nem vagyunk egyformák, az én karakteremnek szüksége van erre: megállni, újra megállni, elolvasni, csendben lenni, beszélgetni Istennel. Nagyon jó volt, hogy volt minderre idő!"

Sokszor tartott már istentiszteleteket ezekről az igékről, de – mint mondja – most új szempontok jöttek elő a jól ismert történetekkel kapcsolatban. „Más szemszögből láttam rá például a nagy halászat történetére (János 21) – osztotta meg élményeit a lelkésznő. – Amikor felkötötték rám az övet valóságosan, és átéltem, hogy rá kell hagyatkoznom valakire, eszembe jutottak a próféták. Jeremiásnak nem lehetett könnyű kiállnia Jeruzsálem főterére a nyakában egy igával. Mégis, milyen világos és erős üzenete volt ennek! Sokszor egy öv felkötésére van szükség ahhoz, hogy a bőrünkön is megérezzük, mit jelent Jézus követése."

Fekete Ágnes

Istent keresem

Préd 3

„...megvan az ideje minden dolognak az ég alatt” tovább >


Új fordítású Biblia / Károli-Biblia / Hitvallásaink

Ez történik továbbiak →