Minden helyzetben Istennel

2018. március 29., csütörtök

Hogyan telik a húsvét egy nagycsaládban? Mit szeretne a gyermekeinek továbbadni egy keresztyén vállalkozó? Milyen segítséget kap egy hatgyermekes édesanya a gyülekezetétől? Hogyan lehet a legnagyobb nehézségeket is hittel, egymást változatlanul szeretve és támogatva átvészelni? Erről beszélgettünk Erdős Bálinttal, a ráckevei gyülekezet gondnokával és családjával.

Ráckevei házuk tágas nappalijában fogad minket Erdős Bálint és felesége, Nóra. Szükség is van a sok helyre, mert amikor éppen mindenki otthon van a családból, nyolcan ülik körbe az asztalt. Gyermekeik, a tizenhat éves Bálint, a tizennégy éves Nóri, a tizenkét éves Barnabás kisebb testvéreikkel, a kilencéves Borival és a hatéves Boldizsárral kedvesen, udvariasan sorra bemutatkoznak, nem kell őket a szobájukból előcsalogatni. A legkisebb, Misike a kivétel, ő még csak másfél éves. Kicsit szégyellős még, de azért a kíváncsisága győz, így megcsodálhatjuk ragyogó mosolyát. Az ő életéért különösen hálás a család. Születésekor agyvérzést kapott, és emiatt műtéteken esett át. Isten kegyelmének köszönhető, hogy ma már jól van, szépen fejlődik, és egyáltalán nem látni rajta, hogy mennyire súlyos betegségen ment keresztül.

„A megszületése után még hangsúlyosabb lett az a kérdés, hogy rá tudjuk-e bízni a gyerekeinket Istenre” – idézi fel a másfél évvel ezelőtti eseményeket a családfő. „Amikor ott álltam a kórházban az újszülött kisfiam felett, éreztem, hogy Isten nem fog bennünket egyedül hagyni ebben a helyzetben, elkészítette a kiutat. Így lehetett, hogy nem roskadtunk össze, hanem együtt imádkoztunk, tartottuk egymásban a hitet Nórival. Mi nem tudtunk semmit tenni, az orvosok sem biztattak sok jóval minket, ugyanakkor megvolt a felépülés esélye. Isten végül a legjobbat hozta ki az egészből. Misike szépen fejlődik, és reméljük, ez a jövőben is így lesz. Azt látjuk, hogy valójában csoda történt, és Isten sok mindenre megtanított minket ezen az úton.”

„Legfőképpen arra, hogy életünk minden területén benne bízzunk” – fűzi hozzá Nóra. „Amikor mi a kórházakat jártuk Misikével, Bálint a gyerekekkel minden este pontosan ugyanabban az időben leült imádkozni. Ez végül szokásunkká vált, amelyből nem engedünk, csak igen ritkán, például ha éppen vendégségben vagyunk. Ezekben az imádságokban kezdtük megtapasztalni, hogy Isten az, aki tehet valamit, mindig őbenne kell reménykednünk” – mondja, és azt is elárulja: sokan csodálkoztak azon, hogy kitartottak egymás mellett Bálinttal. „Értetlenül álltam ez előtt, de szembesülnöm kellett azzal, hogy ilyen helyzetben sok nőt elhagy a férje. Hálás vagyok Bálintnak, hogy neki ez eszébe sem jutott. Mindketten Istenben bízunk, megerősödött bennünk az, hogy a nehézségekben is együtt és ővele maradunk” – mondja, és leakasztja a falról azt a fából faragott igés táblát, amelyet Misike születése után kaptak: Isten ez által az ajándék által is biztatta és erősítette őket. A Jer 1,5 van rajta: „Mielőtt az anyaméhben megalkottalak, már ismertelek, és mielőtt az anyaméhből kijöttél, megszenteltelek.” 

Tisztességes bort termelni

Bálint borász, a családi vállalkozást viszi tovább. Sokat vívódott megtérése után, hogy keresztyén ember foglakozhat-e olyan ital előállításával, amely némelyeket az alkoholizmushoz vezethet. „A kilencvenes évek elején kétéves mezőgazdasági ösztöndíjat nyertem az Egyesült Államokba. Egy keresztyén családnál laktam, velük elmentem vasárnaponként a templomba, és bár eleinte még egy szót sem értettem a prédikációból, lassan járni kezdtem a különböző alkalmakra. Ott értettem meg, hogy Jézus Krisztus énértem is meghalt. Ez az üzenet egy ideig megbújt bennem, nem hatolt el teljesen a szívemig, de Isten tovább munkálkodott az életemben. Majd egyik vasárnap megkértek rá, hogy tegyek bizonyságot a gyülekezet előtt. Ezután kezdett kitárulni előttem a hívő élet, igazán szólni hozzám az Ige. Ez az alkalom adta meg nekem azt a bizonyosságot, hogy üdvösségem van. Hazajőve Magyarországra bekapcsolódtam a gyülekezet életébe, az életemet és a döntéseimet Istenre bíztam ezután. Kezdetben nagy dilemma volt számomra, hogy szabad-e hívőként borásznak lennem. Többen mondták, hogy nem szabad, hagyjam ott a borászatot, de voltak, akik arra biztattak, hogy imádkozzunk együtt azért, mi az Isten akarata. Az akkori lelkipásztorunk, Komlósi Péter esperes is sok tanácsot adott nekem ebben a kérdésben, imádkozott értem lelkésztársaival. Végül azt az útmutatást kaptam Istentől, hogy nem kell elhagynom a pályámat. Megpróbálok úgy érvényesülni, hogy ne hozzak szégyent Isten nevére, hanem inkább az ő dicsőségét szolgáljam, és ezt csak úgy tudom elérni, hogy tisztességesen végzem a munkámat, és tisztességes bort állítok elő” – vallja meg hitét Bálint, aki immár a második ciklusban a ráckevei gyülekezet gondnoka. Sokszor az ő termése kerül az úrasztalára, mivel a gyülekezeti tagok rendszerint őtőle veszik meg az általuk felajánlott úrvacsorai bort.

„Nekem a konfirmáció volt meg­határozó” – idézi fel felesége. „Kis­kunlacházi vagyok, ott konfirmáltam. Néhányunk életében már akkor munkálkodott Isten, köztük az enyémben is. Megérintett az az alkalom. Aztán a Vasárnapi Iskolai Szövetség gyerektanítói tanfolyamán értettem meg, hogy Jézus Krisztus értem halt meg, és ha ezt elhiszem, akkor örök életem van” – mondja Nóra, aki alsó tagozatosokat tanított majdnem öt évig, amikor megszületett az első gyermeke. Azóta, immár tizenhat éve főállású édesanya, és ahogyan mosolyogva megjegyzi: itthon tanítja „a rossz kölköket”.

Hittel és hitre nevelni

Erdősék fontosnak tartják a gyermekek református nevelését, de Ráckevén nincsen ilyen felekezetű intézmény, ezért a szülők az állami iskolába íratták őket. A két legnagyobb gyermek, Bálint és Nóri aktív tagja a református gyülekezet ifjúságának, már segítőként is részt vettek táborokban. Erre a szolgálatra – szüleik nagy örömére – maguktól jelentkeztek. Bálint a halásztelki református gimnáziumba jár, és a lelkészi pályára készül. „Nem akarom megbántani édesapámat, de nem vonz a borászat. Gyülekezeti lelkipásztor szeretnék lenni, de el tudom képzelni azt is, hogy iskolalelkészként szolgáljak” – mondja a fiú. „Három évvel ezelőtt a szüleim biztatására elmentem egy tinitáborba, amely nem olyan volt, hogy táborozunk, és mellesleg kicsit beszéltünk Istenről is, hanem Isten volt ott, és kicsit szólt csak a többi dologról. Akkor érintett meg engem ez az egész” árulja el a fiatalember, aki édesanyja elmondása szerint akár a szülők nélkül, egyedül is elmegy az istentiszteletre, vágyik az Ige hallgatására.

Ráckeve reformátusainak közös­sége a gondnok szerint főként a tős­gyökeres idősebb korosztályból, a kisebb létszámú, de lelkes középkorosztályból és a betelepült fiatalabbakból tevődik össze. A többiek megszólítása egyik jó módjának a látogatást tartja, és bizakodó, hogy ez a szolgálati ág újra megerősödik a gyülekezetben. Ahhoz, hogy az Erdős család a munka, a napi feladatok mellett a szolgálatokban is részt tudjon venni, sokszor nekik is segítségre van szükségük. Ebben elsősorban a szüleikre tudnak támaszkodni, de a gyülekezetben is sokan vannak, akik felajánlják az erejüket, idejüket.

„Nagyon jó lenne, ha mindig mindent meg tudnék magam csinálni, de ez nem mindig megy, el kell fogadnom a segítséget. Isten ezáltal is tanít, hogy egyedül nem boldogulok. Meg kell említenem Esztike nénit, aki a gyülekezetünk tagja, nyolcvannyolc éves, és minden kedden jön vasalni. Hat éve, amikor Boldizsár született, felajánlotta a segítségét, azóta rendszeresen jár hozzánk. Isten megmutatta nekünk, hogy mi azzal tudjuk ezt neki meghálálni, hogy ilyenkor nincsen egyedül, körülötte vagyunk, beszélgetünk vele” – mondja Nóra.

Nem csak hímes tojás

Mint minden család, ők is készülnek a húsvétra, de Bálint hangsúlyozza: elsősorban azt szeretnék közvetíteni a gyülekezetükhöz vagy a református egyházhoz lazább szálakkal kapcsolódóknak, hogy az ünnep nemcsak a tojásfestésről, a nyuszivárásról szól, hanem valójában a szabadításra emlékezünk, amelyet Jézus Krisztusban kaptunk. „A böjtben azt próbálom magamtól távol tartani, ami távol tart Istentől. A nagyhetet pedig teljesen a gyülekezetünkben töltjük. Keddtől mindig előkészítő alkalmak vannak, ezeken igyekszünk részt venni. Ilyenkor több a feladat is a templomban. Húsz éve szolgálok presbiterként, gondnokként ez a hetedik évem. A gondnoknak nagy a felelőssége abban, hogy hangsúlyosan részt vegyen a gyülekezeti alkalmakon. De ha nem lennék gondnok, akkor is mennék, hiszen ha mi életet kaptunk Jézustól, azt többek között úgy tudjuk meghálálni, hogy neki szenteljük az időnket” – mutat rá Bálint.

„Évekkel ezelőtt naponta megtanultam egy igeverset húsvétra készülve, mert úgy gondoltam, hogy az én életemben így valósul meg a böjt. Ezt ebben az évben sajnos nem sikerült megtartanom. Nyilván tudom, hogy nagyon jó lenne a testi böjt, mert biztos, hogy segítene jobban Istenre figyelni. Az igei alkalmakat viszont semmiféleképpen nem szeretnénk elhagyni. Bálintnak ez jobban megy, nekem azért nehéz, mert ugyan a nagyobbak már elfoglalják magukat, de Misike még nagyon pici. A gyülekezeti tagok sokszor segítenek, de őket sem szeretném mindig megkérni, főleg, ha úrvacsorás alkalmak vannak, mert azon mindenki szeretne részt venni. A húsvét tradicionális vonatkozását tekintve pedig úgy gondolom, hogy a gyerekeknek, főleg a kisebbeknek szükségük van arra, hogy tojást fessünk, és ilyen szempontból ne különbözzünk más családoktól. A kisebb fiúk pedig nagyon élvezik, hogy mennek az édesapjukkal, és meglocsolják az elhervadó virágokat. Sonkát is főzünk, a férjem pedig néhány éve bárányt szokott sütni húsvétra” – mondja Nóra.

Amikor Bálint a rokonokhoz megy a fiúkkal, mindig hangsúlyozzák: nem a termékenység ünnepe a húsvét, hanem az értünk való áldozaté és a feltámadásé, a gyerekek által elmondott locsolóvers pedig valamilyen Jézusra utaló vers szokott lenni. A rokoni összejöveteleken is igyekeznek az ünnep valódi jelentésére felhívni a figyelmet.

A nagycsalád sok mindenben erőt próbáló feladat. „Tudjuk, hogy erőn felül nem fog minket próbára tenni Isten, és ha nagy bajba kerülünk is, a kivezető utat mindig megmutatja. Ő nem akarja, hogy félelem legyen bennünk, ezért igyekszünk mindig benne bízni. Ha végiggondoljuk azt, hogy mekkora feladat hat gyermeket felnevelni, és jó lenne, ha majd minden tekintetben révbe érnének ők is, emberileg nézve bizony ez néha félelmetes. De jó, hogy van kire rábízni őket” – vallja meg a házaspár.

Jezsoviczki Noémi, fotó: Vargosz

A cikk megjelent a Reformátusok Lapja húsvéti számában.

Istent keresem

Zsid 7,1–10

„az, akiről bizonyságunk van, hogy él” tovább >


Új fordítású Biblia / Károli-Biblia / Hitvallásaink