Az egyháztörténet bizonyságtétel

2018. március 09., péntek

„Mindig sokat jelentett számomra, hogy lelkészként foglalkozhatok az egyháztörténettel" – fogalmaz Horváth Erzsébet. A Zsinati Levéltár igazgatója tavaly év végén vehette át az Aranygyűrűs teológiai doktor kitüntetést.

– Hogyan kezdett el egyháztörténettel foglalkozni?

– Másodéves teológushallgató koromtól a Ráday Levéltárban dolgoztam Ladányi Sándor mellett. Ötödik évfolyamos voltam, amikor az ELTE-re mehettem tanulni levéltár szakra. Ott doktoráltam először – erre a tanáraim kértek a jó eredményem miatt. Számomra szinte természetes volt az egyháztörténet szeretete.

– Mit lehetett Ladányi Sándortól megtanulni?

– A vele végzett precíz munka rendszerességet adott a levéltárban dolgozóknak. Mi, munkatársak nem végeztünk kutatómunkát, hanem előkészítettük neki a levéltári anyagokat. Nagyon sokat jelentett, hogy olvashattuk az iratokat, hiszen azok feldolgozása közben érdekes dolgok kerülhettek a kezünkbe, így mi is sokat tanulhattunk. Például nagy hatással voltak rám Ráday Pál kéziratai. Mindig nagyon sokat jelentett számomra, hogy lelkészként foglalkozhattam és foglalkozhatok az egyháztörténettel. Tehát nemcsak a múltat vizsgálom, hogy Isten hogyan vezette az övéit, a teremtett világot, hanem azt is, hogy hogyan mutat utat nekünk a múltunk helyes értelmezésével. Nemcsak papírokból és az élő emberek példájából láthatom az egyház történetét, hanem elsősorban Isten élő Igéjéből, hiszen az egyháztörténet egyben bizonyságtétel is.

– Az első igazán nagy témája az egyesületek története volt.

– Ez a kutatás a lelkészi munkámhoz kapcsolódik. Budakeszin Merétey Sándor mellett szolgáltam segédlelkészként, ahol a fiatalokkal is foglalkoztam. A konfirmáció utáni korosztályból három ificsoportunk is volt a nyolcvanas években. Közelről láttam a lelkészházaspár és a gyülekezet kapcsolatát. A gyülekezeti tagok közül bárki bemehetett a lelkészi hivatalba, és a lelkipásztor felesége zsíros kenyérrel, teával várt minket. Otthon éreztük magunkat. A fiataloknak így is meg tudtuk mutatni, hogy mi a krisztusi szeretet. Nagyon sokat jelentettek számomra a havonta tartott ifjúsági istentiszteletek, amelyeken a fiatalok énekeltek és bibliaolvasással szolgáltak. Merétey Sándor indított el a Soli Deo Gloria (SDG) és a Zsinati Levéltár felé. A levéltárban a nyolcvanas években magam találtam meg azt az iratot, amely arról tanúskodik, hogyan került a balatonszárszói egyházi terület állami kézbe. Ekkor kezdtem el foglalkozni a diákszövetséggel, és ekkor indult el a még élő régi SDG-tagokkal az interjúk készítése.

Horváth Erzsébet a Budapesti Re­for­mátus Teológiai Akadémián végzett, ezzel párhuzamosan levéltárosi ta­nulmányokat folytatott. 1981 és 1986 között a Budapest-Kálvin téri és a budakeszi gyülekezetben szolgált segéd-, majd beosztott lel­készként. 1980-ban kezdett el dol­gozni a Zsi­nati Levéltárban, amely­nek 1987-től igazgatói tisztségét tölti be. A Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Karán 1993-tól adjunk­tusként, 2003-tól docensként, 2007-től pedig tanszékvezetőként oktatott egyháztörténetet. Főbb kutatási te­rületei közé tartozik a reformáció, Kálvin, a magyar reformátorok, a 20. századi magyar református egye­sületek, valamint a magyar állam és a református egyház között meg­kötött 1948-as egyezmény és annak következményei.

– De nemcsak kutatta az SDG történetét, hanem szervezője is lett az újrainduló SDG-nek.

– Igen. 1990 után Merétey Sándor révén eljuthattam a visszakerült református iskolákba, és hívogathattam a fiatalokat, hogy szervezzék meg újra a Soli Deo Gloria Református Diákmozgalmat.

– Másik fontos témája a népfőiskolák története.

– Sárospatak szeretete mindig mélyen élt bennem. A pataki népfőiskola jó példája annak, hogy egyházunk mindenkor odafigyelt a teljes református gyülekezetre – nemcsak az elitre vagy a középosztályra tekintett, hanem az volt a szemlélete, hogy Isten népe a gyülekezet, ahol minden ember egyforma. A népfőiskola végigkísérte az egész életemet. Nagyon sokat adott, örömmel foglalkoztam vele. Újszászi Kálmánnal még tudtam beszélgetni, és másokkal is készíthettem interjút, így Denke Gergellyel is. A Sárospatakon indult népfőiskola keretében a parasztfia­talsággal kezdtek foglalkozni. A húszas évek végén már a falusiaknak szerveztek konferenciát, majd a falu felé fordulás a harmincas években egyre komolyabbá vált. A céljuk az volt, hogy a falusi fiatalokat felemeljék: tanuljanak meg írni, olvasni, ismerjék a magyar irodalom fontos részét, tudják, hogyan lehet jól gazdálkodni. Emellett természetesen kö­zösséget is biztosítottak nekik.

– Ennek az irányvonalnak lett a csúcspontja Szárszó.

– Bizonyos értelemben igen. Az 1942-es, ‘43-as szárszói konferenciák előzményeként az SDG budapesti, Kálvin téri központjában 1942-ben tartották azt a találkozót, amelyen megjelentek a parasztifjúság, az értelmiség és a munkásság fiataljai. Soos Gézának köszönhető, hogy a Kálvin téren és Szárszón meg lehetett tartani a találkozókat. Ő a miniszterelnök mellett dolgozott. Másképp elképzelhetetlen lett volna, hogy a háború közepén ilyen nagy konferenciát lehessen tartani hazánkban.

– És mindezt olyan céllal, hogy feltárják a társadalmi problémákat.

– Így van. Hadd említsem meg, hogy Soos Géza komoly református emberként úgy gondolkodott, hogy mindenkire oda kell figyelni: az üldözöttekre és arra is, hogy mi lesz, ha majd véget ér a háború. Úgy gondolta, hogy újjá kell építeni az országot, és ebben az újrakezdésben mindenkinek megvan a helye, feladata. Ezért azok, akik akkor szerepet játszottak a közéletben, ott voltak Szárszón.

– Több mint harminc éve igazgatója a Zsinati Levéltárnak. Mi a legfontosabb feladatuk?

– Hozzánk kerülnek a Zsinati Hivatal, a zsinatok és az országos intézmények, illetve magánszemélyek iratai is. A beszállított anyagok száma egyre növekszik, külső raktárt is kellett nyitnunk. Fontos feladatunk az iratok állagmegóvása, digitalizálása, a kutatószolgálat, de tanulmányok írása is. A nyolcvanas évek végén kezdtem el publikálni és szakmai, egyháztörténeti konferenciákra járni. 1990 után létrejött az Egyházi Levéltárosok Egyesülete Debrecenben, amelynek egyik alapítója lehettem, majd elnöke, és részt vettem a nemzetközi levéltári egyesület munkájában is, ahol választmányi tag voltam. Több nemzetközi konferencián vettem részt és tartottam előadást, amelyek segítették az egyházi levéltárosi munkát.

– Az egyetemi hallgatókkal 2009-ben végeztek kutatást, amelyben ar­ra voltak kíváncsiak, hogy mit gondolnak a református gyülekezetekben Kálvinról. Milyen eredménnyel zárult ez a munka?

– 1936-ban Vasady Béla sárospataki, illetve debreceni tanár végzett ilyen vizsgálatot. Mi ugyanazt a hat kérdést tettük fel, mint akkor – szintén gyülekezetekben és iskolákban. Mintegy húsz dunamelléki református egyházközségben jártunk, ahol istentiszteletek után beszélgettünk a gyülekezeti tagokkal. Minden választ számítógépre vittünk, mintegy nyolcszáz oldalt. Az értékeléskor kiderült, hogy a nyilatkozók egy része szerint Kálvin természetesen magyar volt. Ez azt jelenti, hogy még mindig annyira kálvinisták vagyunk, hogy a gyülekezetekben magyar vallásnak tekintik a reformátust. Karakteres válaszok érkeztek arra a kérdésre is, hogy mit kellene ma Kálvinnak megreformálni: például, hogy a lelkipásztorok vegyék komolyabban a szolgálatot. A kutatásunkat konferenciával zártuk le, amelyen a diákok beszámoltak munkájuk eredményéről.

Köszönet

„Nagy öröm számomra ez a díj, amely a második teológiai elismerésem, miután 2014-ben a Károli-egyetemen rektori elismerést kaptam. Amikor a Doktorok Kollégiumának elnöke kihirdette az eredményt, azt mondta, hogy nem kíván bővebben szólni a díjazottról, mert őt úgyis mindenki ismeri. Ez nagyon jólesett, és sokat jelentett számomra a közvetlensége" – fogalmaz Horváth Erzsébet az Aranygyűrűs Teológiai Doktor Díj átvétele kapcsán.

– Egy másik, hallgatókkal végzett feladata a 2016-ban megjelent 1956-os emlékkötet.

– Az ötvenedik évfordulóra a Zsinati Levéltár megjelentette a levéltár őrzésében lévő 1956-os jegyzőkönyveket, iratokat, amelyekből kutatható, hogy mi történt akkor a református egyházunkban. A 2016-os emlékkötet tartalmazza azokat az interjúkat, amelyeket a Hittudományi Kar szemináriumi hallgatóival készítettünk el úgy, hogy azokat a pesti teológusokat kérdeztük meg, akik aktívan részt vettek az 1956-os forradalomban. Összeállítottuk a kérdéseket, felkerestük a személyeket, és elkészültek az interjúk, amelyeket Komlósi Péter lelkipásztorral együtt szerkesztettünk kötetbe, aki a kezdetektől tanácsadója volt ennek a munkának. A Zsinati Levéltár adta ki a kiadványt a hatvanadik évfordulóra, és az ünnepséget is megrendezte a teológián.

– Iskolaállamosítás és az állam–egyház közötti 1948-as egyezmény – két nagy téma, amelyekből önálló nagy munkája is született. Mindkettőnek hetvenedik évfordulója van idén, és mindkettő megmutatja számunkra, hogy az egyház a kommunizmus áldozatává vált. Milyen hatása volt ezeknek az eseményeknek?

– Ma is érezzük a hatásukat. Rákosi Mátyás diktatórikus uralma és elképzelése szerint húsz év alatt megszűnt volna egyházunk. Két teológiánk, egy gimnáziumunk ma­radhatott meg minimális diáklétszámmal. Sokan nem merték vállalni hitüket, és gyerekeik sem járhattak hittanra, így templomba sem. Az 1948-as történéseknek ma is érezzük hatását, nemcsak az egyházban, de az egész nemzet életében is: gondoljunk csak az erkölcs és tiszteletadás hiányára, idegen, érdekes vallások követésére. A Zsinati Levéltár ebben az évben kíván kiállítást rendezni az 1948-as egyezmény nála lévő irataiból és fotóiból.

– Az intézményeket is ellehetetlenítette a rendszer.

– Igen. A Rákosi-rendszer kezdetén az iskolaállamosítás és az egyezmény az élet minden területére kihatott – a gazdaságra és a politikai életre is. Először azt ígérték a tárgyalások során, hogy minden egyházkerületben megmaradhat a teológia és legalább egy gimnázium, de ez csak szemfényvesztés volt. Érdekes tanulságul szolgálnak a megmaradt jegyzőkönyvek arról, hogyan kellett Rákosi elvárásait végrehajtani. Kiss Rolandot is Rákosi Mátyás tette meg főgondnoknak a református egyházban, majd amikor elvégezte a feladatát, a pártfőtitkár visszahívta. Nagyon szomorú volt olvasni és érzékelni, hogy milyen következményei lettek a kommunista diktatúrának. Azt is rossz látni, hogy hitoktatás nélkül hová kerültünk: hiányzott az egyházi iskolák értékrendje, a jó példák. Noha súlyos következményei lettek az 1948-as évnek, hála Istennek vannak kiváló fiataljaink és családjaink, mert Isten az ura a történelemnek is.

– Az egyetemen nyugdíjba vonult. Nem hiányzik a tanítás?

– Istentől mindannyiunknak megvan az elhívása és a küldetése. Addig és ott használ minket a Mindenható, ameddig és ahol akar. Ezt el kell fogadnunk. Amikor a teológiáról nyugdíjba vonultam, még szívesen tanítottam volna, de más feladatot kaptam. Bátyám nagyon be­teg lett, és így többet lehettem vele. Az egyháztörténetből is kaptam megerősítést. Bocskai István fejedelem hálát adott azért, hogy eszköz lehetett Isten kezében. Én is köszönöm, hogy eddig taníthattam, és a levéltárban több időm marad a kutatásra.

T. Németh László, fotó: Millók Tamás

Az interjú megjelent a Reformátusok Lapjában.

Ez történik továbbiak →

Istent keresem

Róm 9,6–13

„...az ígéret gyermekei számítanak az ő utódainak” tovább >


Új fordítású Biblia / Károli-Biblia / Hitvallásaink