Világ – szeretetből

2017. december 21., csütörtök

Jöhetett volna nagy csinnadrattával, nagyhatalmú fejedelemként, Jézus mégis ártatlan, kiszolgáltatott kisbabaként érkezett a földre. Miért csecsemőként küldte közénk Isten a fiát? Bogárdi Szabó István református püspökkel beszélgettünk.

– A titok lényege az ember elrontott kapcsolatának helyreállítása Istennel – fogalmaz Bogárdi Szabó István. – Van egy szép adventi énekünk, amit nagyon szeretek: „Álmélkodással csudáljuk / Véghetetlen szerelmed, / Ó Isten, ha megvizsgáljuk / Kijelentett kegyelmed." Isten beavatkozik, és szabadon felajánlja az ember számára a jóvátétel lehetőségét emberi személyben.

– Ez világos, de miért nem csodatévő úrként érkezik, aki azonnal megváltoztat dolgokat? Miért kell erre hosszú éveket várni?

– Jézus Úrként jött, de emberi úton. A nagy királyoknak is meg kell születniük, ők is ülnek bilin. Száz éve lesz lassan, hogy sokan megbotránkoztak Max Ernst blaszfémikus festményén, amely azt ábrázolja, hogy Szűz Mária elfenekeli a kis Jézust. Megkérdezhetnénk: mit pimaszkodik a művész? Miért sértegeti a mi Krisztus-imádatunkat és Mária-tiszteletünket? De hát volt gyermek Jézus? Igen, volt.

– Minden vasárnap prédikál róla, gondolkodott rajta, vajon milyen gyerek lehetett?

– Megpróbálom magamat ettől megóvni.

– Ez meglep.

– Lukács evangélista beszél Jézus gyerekkorának egyik jelenetéről, a tizenkét éves Jézus szülei iránti engedelmességéről. Én mégis úgy gondolom, jó, hogy a négy evangélium eltekint ettől, sorompót állít, határt szab – a szó legjobb értelmében vett – kegyes fantáziálásoknak. Pál apostol szava lehet irányadó ebben a kérdésben, amikor azt írja a korinthusiaknak, hogy „úgy határoztam, hogy nem tudok közöttetek másról, csak Jézus Krisztusról, róla is mint a megfeszítettről". Még egy megközelítés idetartozhat: mai kifejezéssel élve, Isten úgy nyilvánítja ki teljes szolidaritását az emberek felé, hogy az örökkévaló magára veszi a mulandót, a halhatatlan magára ölti azt, ami meg fog halni. Ezt a teológiában a test felvételének nevezik. Krisztus korlátlan hatalmú úrként van közöttünk, mégis éhes, alszik, sír, indulatra lobban. Rokonokat látogat, halászik, tenyerével morzsolgatja a gabonát, gyönyörűen szőtt köntösében járja Galilea országútjait. Mindezt lehet úgy magyarázni, hogy a Teremtő általa tudja legteljesebb mértékben fölvenni önmagára a teremtményi sorsot. A halhatatlan megkóstolja a halált. Nem tudjuk egyetlen meghatározott válasszal összefoglalni, hogy miért történt mindez, Isten és ember találkozása kimeríthetetlen gazdagságú.

– Isten akkor lett Atya, amikor Jézus a Földre jött, vagy mindig is volt Fia és mindig is Atya volt?

– Mindig is Atya volt, és a Fiú mindig is Fiú. Az Atya és a Fiú kapcsolata az isteni öröklétben másik, többre mutató valóságot jelöl, mint az apa-fiú kapcsolat az emberi világban. Az Atya és a Fiú kapcsolata öröktől való szeretetkapcsolat, nem pusztán metaforája a mi emberi viszonylatainknak. Éppen ellenkezőleg, az Atya, a Fiú és a Szentlélek szeretetköteléke adja minden valóság alapját, magyarán szeretetből van a világ.

– Talán megbotránkozik, de nekem sokat jár a fejemben, hogy milyen szeretet az, ahol az Atya feláldozza a Fiát. És ha a Fiát feláldozta, mi, földi halandók vajon mire számíthatunk?

– De fel is támasztja!

– De hagyja szenvedni is.

– Hogyan érvényesül úgy az Isten igazsága, hogy nem vész el a szeretete? És hogyan teljesedik ki szeretete úgy, hogy nem sikkad el igazsága? Nehéz erre válaszolni, inkább csak mindennapos helyzeteket tudunk idézni. Amikor gyerekkoromban becsúzliztuk az iskola ablakát, édesapám fizetett. Azért fizetett, mert szeretett, és mert így követelte meg a törvény. Pál apostol fejtegeti a Római levélben, hogy Isten abszolút szentség. És az ő szentsége át van szőve a szeretetével. Ezt nem igazán vagyunk képesek fölfogni vagy érzékelni, mert elvesztettük a szentség iránti érzékünket. Folyamatosan profanizálunk, humanizálunk mindent, és megsértünk szent valóságokat. Úgy gondoljuk, hogy majd elintézzük a bűnöket a magunk módján: bocsánatot kérünk, újra kimeszeljük a templomot, nyilatkozatot teszünk közzé. A világunk tele van takarító, újratisztító, újraszentelő gyakorlatokkal, az életünk pedig sebekkel, hegekkel, és ebből a dimenzióból magunktól nem tudunk kimozdulni. A testet öltés egyik nagyon erős, drámai vonatkozása az, amire rákérdezett: hogy meg kell fizetni az adósságot. Én, az ember tartozom, mert elrontottam a kapcsolatot Istennel. A túszdrámákban is az történik, hogy valaki bemegy a többiek helyett váltságul.

– Jónak kell lennünk, jókat kell cselekednünk, hogy minket is feltámasszon Isten?

– A feltámadás az emberiség történetének végső, mindennek értelmet adó aktusa. A történelem beteljesedése. Szilárdan hisszük és valljuk, hogy ennek a zálogát megkaptuk Krisztus feltámadásával. Hogy jónak kell-e lennünk? Ezt a kérdést megközelíthetjük azzal a kényszerességgel is, hogy a mennyei könyvelésbe följegyzik a tetteinket.

– Följegyzik?

– Igen, de nem így, és nem ezért. Természetesen feltámadunk, készül majd mérleg, és akkor lesznek, akik elmennek a második halálra, mások pedig betérnek az örök életre. Ne keverjük azonban Istent a mennyei „big brother" képébe, aki azért állít mellénk őrangyalokat, hogy azok szorgosan feljegyezzék gondolatainkat és tetteinket. Ha hitelesen akarjuk élni a megváltott ember életét, akkor jónak kell lennünk, ez nem is kérdés. Tetteinket fölírják, de nem az érdemek szerint kapjuk, amit kapunk, hanem jutalom szerint, és mindannyian tudjuk, hogy ez egészen mást jelent.

Az idei adventi-karácsonyi időszakban – a végéhez közeledő emlékévhez kapcsolódva – a reformáció ismert alapelveiről, az öt soláról olvashatnak egy-egy interjút. A sola Scriptura (egyedül a Szentírás)sola fide (egyedül a hit), sola gratia (egyedül a kegyelem), solus Christus (egyedül Krisztus) és soli Deo gloria (egyedül Istené a dicsőség) témáról szóló beszélgetések advent négy vasárnapján, valamint az év utolsó napján jelennek meg honlapunkon és a Reformátusok Lapjában.

– Egy igehirdetésben hallottam, hogy az Isten országának védettségét élvezi, aki elismeri Krisztust. Miféle védettség ez?

– Krisztus bennem él, és én vele együtt megfeszíttettem. Krisztus feltámasztatott, és azt az életet, amelyet ebben a testben élek, a Krisztusba vetett hit által élem. Isteni erő munkálkodik bennem, de ez nem azt jelenti, hogy minden simán megy, sőt! A keresztyén élet nagy harca, hogy hagyom érvényre jutni az isteni erőket, teret adok az isteninek. Vagyis akkor győzök, ha legyőzöm magam – éppenséggel vereséget szenvedek –, és immár Isten határozza meg az életem irányait, általa dőlnek el a lényeges dolgok.

– Mondana erre egy példát a saját életéből?

– Isteni irányítás, hogy végül lelkész lettem. Isten elhívott valamire, és csak egyetlenegy dolgot ígért: hogy velem lesz. Azt nem mondta, hogy könnyű lesz ez az út.

– Jézus azt mondja: „Ne félj, csak higgy!" A félelem azonban nagyon erős, zsigeri érzés az emberekben. Hogyan lehet nem félni, csak hinni?

– A félelem roppant erő, sötét és szívós, nehéz tőle szabadulni. Mostanában azt mondogatják, hogy a hit valamiféle gyógyszer a félelem ellen. Én azonban úgy gondolom, hogy a félelem akár a szövetségese is lehet a hitnek. A félelem forrása ugyanis én magam vagyok, az igaz hit pedig elirányít a félelemtől a bátorság forrásához. Divat mondogatni, hogy higgy magadban. Aki megpróbálja, hamar megtapasztalja, hogy amikor lefoszlanak a védelmi burkok, nyomban újra megjelenik a félelem.

– Soha nem szabad önmagunkban bízni vagy hinni? Ez mindenképpen káros volna?

– Természetesen kell valami önmagunkba vetett hit, ha valamit el akarunk végezni, de hosszú távon ez nem elég. A magasugrónak bíznia kell magában, hogy átugorja a két méter húsz centit, hiszen évek óta ezért edz.

– De magától ugorja át, vagy mindent csak Istennel lehet megcsinálni?

– Ahogy tetszik! Azt mondja a 18. zsoltár, hogy Istennel még a kőfalon is átugrom. A teremtményi világhoz hozzátartozik, hogy az ember a fizika, a biológia, a kémia törvényei szerint számos dolgot képes megtenni. Az ember kiterjesztett másodlagos, mesterséges környezetet tud létrehozni, amelyre jelen ismereteink szerint más teremtmény nem képes. Az embert azonban csupán önmagából nem értjük meg. Isten az üdvözítés érdekében fönntartja a gondviselés valóságát, akarata nélkül egy hajszál sem eshetik le a fejünkről, holott a bűnnel szövetkezett emberiségnek már Krisztus születése előtt meg kellett volna szűnnie.

– Jézus azt mondja, hogy Isten országa közöttetek van, de úgy is szokták ezt fordítani, hogy tibennetek van. Hogy van benne a bűnös emberben Isten országa?

– Isten országa Isten uralmát jelenti: a tevékeny, a cselekvő, a törvényt adó, a jóra vezérlő, a jóra késztető, a jóban megtartó, a bajból szabadító uralmat, egyszóval Isten mindent átható, jó élettörvényét. Ez pedig egyetemesen érvényes. Isten minden további nélkül itt lehet közöttünk, és akkor sincs mit számon kérnünk rajta, ha szörnyűségek történnek a világban. Ha hátat fordítok a napnak, és csak a saját árnyékomat látom, az sem a nap hibája.

– Jézus azért jött, hogy üdvösséget hozzon a világnak. Ez azt jelenti, hogy azon munkálkodott, hogy mi is Isten fiaivá váljunk?

– Hogyne!

– De válhatunk?

– János apostol azt mondja, hogy már most Isten gyermekei vagyunk, és olyanokká leszünk majd, mint Krisztus, mert meg fogjuk látni őt a maga valóságában.

– Ez a beszélgetés szenteste jelenik meg, amikor Jézus születésnapját ünnepeljük. Tudják az emberek, hogy milyen ünnep ez? A világ inkább a szeretet ünnepéről beszél, mintsem születésnapról.

– Kicsit ingadozom a kettő között, hiszen az mégis szép, hogy együtt van a család, megajándékozzák egymást, és próbálnak jobban szeretni, mint a hétköznapokon. Ha ebbe az együttlétbe még bekopogtatnak a három királyok és belezengnek az angyalok, akkor az ünnepi, karácsonyi szokásainkon máris átfénylik a Szentháromság Isten örök szeretetünnepe. Nekünk talán csak annyi a dolgunk, hogy emlékeztessük az embereket: a Jingle bells nem a bevásárlóközpontok háttérzenéje, hanem annak a lovas szánnak a csengettyűje, amelyik közeledik a templom felé, ahol már szólnak az istentiszteletre hívó harangok.

– Beszélgetésünk egy sorozat részeként jelenik meg, amely az öt solát, a reformátorok alapvető teológiai hittételeit sorolja fel. Solus Chirstus, vagyis egyedül Krisztus, ez a munkacíme ennek az interjúnak. Ha egyedül Krisztus, akkor mi szükség van az egyházra?

– Hogy valaki elmondja a solákat. A Szentháromság közösség: az Atya, a Fiú és a Szentlélek közössége. A Fiú végzi az ember megváltását az Atya jótetszése szerint a Lélek megszentelő erejében. Akikben ez történik, azokat Isten saját népeként hívja el, Krisztust ábrázolja ki rajtuk, és ízlelteti velük a szent közösség erejét. Ez az egyház. Az egyházra nincs szükség – úgy általában. Az egyháznak van szüksége – mégpedig feltétlen és állandó szüksége – Istenre, hogy jelezze: ez az egyet­len ügye van az embernek.

Fekete Zsuzsa, fotó: Vargosz

Istent keresem

4Móz 14,1–25

„Csak az Úr ellen ne lázadjatok...” tovább >


Új fordítású Biblia / Károli-Biblia / Hitvallásaink

Ez történik továbbiak →