Végvári vitézekként

2017. szeptember 16., szombat

„A reformáció nem társadalmi mozgalomként indult, mint ahogy az egyház sem ilyen céllal és küldetéssel jött létre. Mégis áthatotta az emberi közösségeket, formálta a kultúrát, a gazdaságot, a politikát, annak a jézusi példázatnak a megvalósulásaként, melyben a kovász megkeleszti a tésztát” – Szűcs Ferenc teológus professzor „A reformáció, mint társadalomszervező tényező” címmel tartott előadást az augusztus végén megrendezett Reformátusok Szárszói Konferenciáján.

Szűcs Ferenc előadása kezdetén felhívta a figyelmet arra, hogy a reformáció a keresztyénség elterjedéséhez képest már egy olyan Európában indult el, amelyet maga a keresztyénség formált. A Corpus Christianumnak, azaz a nagy középkori egységnek – ami a nyugati társadalmakat meghatározta – két alapvető intézményrendszere volt: a császárság a hozzátartozó királyi, fejedelmi hatalmi szerkezettel, azaz az állam, valamint az egyházszervezet, élén a pápasággal. Ezek mellett – ha ezektől nem is függetlenül, de bizonyos autonóm módon – további két fontos intézményrendszer jött létre, a szerzetesrendek és az universitasok.

A kolostorok és monostorok zárt világa olyan keresztyén társadalmat próbált megvalósítani, amire a világban nem volt lehetőség. A Krisztus követés radikális igényét, a szegénységet és engedelmességet már csak ilyen közösségben lehetett gyakorolni, tagjai szerint a Hegyi Beszéd maximái csak itt voltak megélhetőek. A szerzetesség megítélésében az előadó Luthert idézte, aki ebből a háttérből érkezve többször hivatkozott arra, hogy lelkiismerete nem nyugodott meg a nagy gonddal végrehajtott vezeklésekben. Luther egyre élesebben bírálta a monasztikus életformát, mert abban a gyakorlati élettől való menekülést látta. Később hasonlóképpen vélekedett erről a reformáció második nemzedéke, így Kálvin is. A reformációval a korábban szerzetesrendekben végzett társadalmi szolgálat hatalmas méretekben szélesedett ki a kulturális, nevelési, és diakóniai intézményekben.

Formáló vita

Az európai egyetemek gyors fejlődésére utalva az előadó hangsúlyozta, a tudományos disputációk viszonylagos szabadsága nélkül nem érthető meg a reformáció elindulása. Luther 95 tétele alapvetően nem a wittenbergi polgároknak szólt, hanem a szomszédos egyetemeken tanító kollegáknak. Ez egy nyilvános vitairat volt, amely nem reformálni akart, hanem egy tisztázó vitát kívánt lefolytatni a bűnbocsátó cédulákkal kapcsolatos visszaélésekről. Az universitasok korábbi európai rendszere nemcsak a reformáció indulásánál játszott szerepet, hanem később is a peregrináció által meghatározó tényező maradt a reformáció megerősödésében.

A világon belüli aszkézis gyakorlata (Max Weber terminológiája) nagymértékben járult hozzá társadalmi és gazdasági élet alakulásához. A munkaerkölcs és a mérsékelt fogyasztás kultúrája évszázadokra meghatározta a nyugati világ alakulását. A szent és szentség az élet minden területén érvényesülni akar, mint ahogy Krisztus királyi uralma kihat az élet minden területére. A reformáció az anyanyelvi igehirdetés, a tanítás és az irodalmi kommunikáció által az evangélium ügyét egy széleskörű nyilvánosság szintjére emelte: a teológiai viták a mindennapi élet témájává váltak – például a vásárokon is vitáztak róla. Így a jézusi tanítás valóban kovászként, sóként került a társadalom egészébe. Az evangéliumnak ebből a nyilvánossági igényéből következett a vallásszabadságért folytatott küzdelem. A reformációt befogadó egyházi vezetők és hívek nem elégedhettek meg a megtűrt, perifériára szorított közösség státuszával. A szakrális térhez a nyilvánosság tere is hozzátartozott, a reformáció intézményeiért harcolni is képes volt.

A jelenről

A közelmúltat elemezve Szűcs Ferenc elmondta, hogy a 20. század szekularizáció-teológusainál az az elgondolás élt, hogy az evangélium értékei szekularizálódtak és a jóléti város életében megvalósultak, így szentesítették az egyházak kiszorulását a kultúra és szociális élet területéről, de egyben magyarázatot is találtak az egyházi élet szembetűnő meggyengülésére. Ugyanakkor az ökumenikus mozgalmak programjaiban pedig a társadalmi igazságosság, szabadság kérdései kerültek túlsúlyba, szinte az evangéliummal egyenlővé váltak.

„Ma a posztkommunista országok protestáns egyházai – így mi is – a teológiai mezőnyben két véglet között helyezkedünk el” – elemezte az előadó a jelent. Egyrészt a nyugat-európai egyházak önfeladó alkalmazkodása az egyik veszély: a nyugati egyházak úgy értelmezik, hogy a reformáció megújulás, azaz folyamatos alkalmazkodás a korszellemhez, amit már nem alakítanak – mint a reformáció korában – hanem követnek. A világ másik térfelén pedig a posztkolonializmus korszaka a fiatal református egyházakban az európai kulturális hagyományhoz való kötödést kérdőjelezi meg, amit – a misszió jó szándéka ellenére – az azt kísérő gazdasági és politikai erők rátelepedése okoz. Ezért az inkulturáció a nyugati gyökerektől való elszakadást jelenti, és sokszor a pogány kultuszokhoz való visszatérést vagy a vallási szinkretizmust eredményezi.

Milyen lehetőségünk és felelősségünk van ebben a helyzetben? – tette fel a kérdést az előadó. Mint mondta, a reformáció ma nem társadalmi szervező erő többé, hanem azokra a történelmi és társadalmi változásokra reagál, amelyeket a szekularizáció diktál. „Nem globális csatákról van szó, hanem egy-egy végvárról” – fogalmazott, majd egy 16. századi történelmi analógiával élve végvári vitézekhez hasonlította az egyházat.

Szűcs Ferenc idézte Konrad Adenauer 2. világháború után elhangzott szavait is: „Európa vagy keresztyén lesz, vagy nem lesz Európa”. Hangsúlyozta, hogy reformátusként azért csatlakozhatunk ehhez az apokaliptikusnak hangzó kijelentéshez, mert egyedül a keresztyén antropológia és társadalomkép ad életképes választ élhető és fenntartható jövőre, és arra, hogy lesz-e Európa.

A keresztyénség üzenete

„Az individualizmus és kollektivizmus már bizonyították alkalmatlanságunkat az együttélés tartós formájára – hívta fel a figyelmet Szűcs Ferenc. – Hiszen az individualizmus homokszemekké morzsolja a társadalmat, ami éppen ezért manipulálható, magányos tömeget hoz létre.” Arra is felhívta a figyelmet, hogy emellett megszünteti a korporatív identitásunkat (család, nép, vallási önazonosságtudat), melyek a hagyományokhoz kapcsolódva élő organizmusokként építik fel a társadalmat. „A kollektivizmus rossz emlékei pedig még bennünk élnek, de új kihívásként jelentkeznek az iszlámmal is, ahol az egyén érdekei szolgaian rendelődnek alá a közös vallási, etnikai érdekeknek” –  tette hozzá.

A keresztyén üzenet egyszerre a legszemélyesebb és leginkább közösséget formáló. A keresztyén személyiség a személyes megszólítottságában egyedi, de Krisztus testeként az egyház közösségében van jelen. „Ezért a jelen képével kellene foglalkoznunk és őszintén szembenézni gyülekezeteink nyomorúságaival és lehetőségeivel. A jövőre nézve pedig a sola fide mellé oda kell tenni a sola spe-t, azaz az egyedül reménység által megtartatás jelszavát – foglalta össze az előadó. – Ez a remény megőriz minket az apokaliptikus időkben mind a kétségbeeséstől és a meghátrálástól, mind az esztelen cselekvéstől.”

Telepócki Márta, fotó: Némedi-Varga Dávid

Reformátusok Szárszói Konferenciája


Tudósításunk a konferencia első napjáról
Tudósításunk a konferencia második napjáról

Ez történik továbbiak →



Istent keresem

Ez 40,48–41,26

„ A bejárat hat könyök széles volt, a bejárat oldalfalai pedig hét könyök hosszúak voltak.” tovább >


Új fordítású Biblia / Károli-Biblia / Hitvallásaink