A presbiteri tisztség bibliai alapjai

2017. szeptember 15., péntek

Mit olvasunk a Szentírásban a presbiteri szolgálatról? Ki lehetett presbiter a bibliai időkben? A Magyar Református Presbiteri Szövetségnek az idén őszi presbiterválasztásra felkészítő összeállításából kiderül.

Az Ószövetség szerint a papság Lévi törzséből, a nép vezetői pedig a többi törzsből kerültek ki, és általában tekintélyes családfők voltak, akik nemcsak saját házuk népét igazgatták, hanem mint testület, a nép vagy a település közös képviseletét is ellátták.

„Menj, gyűjtsd össze Izráel véneit” – mondja Mózesnek az Úr – „Ők majd hallgatnak a szavadra. Azután menj be Izráel véneivel együtt Egyiptom királyához.” (2Móz 3,16;18).

Az Ószövetség első „presbitériuma” Jetró tanácsa szerint:

„De válassz ki a nép közül derék, istenfélő férfiakat, megbízható embereket, akik gyűlölik a haszonlesést” (2Móz 18,21)

Korábban a presbiterség nem tisztség volt, csak egy minőségi jelző. Némelyik országban és némelyik protestáns egyházban ma is csupán „idősebb” egyháztagokról beszélnek, ahogyan Pál apostol is egy helyen így emlegeti őket:

„… elküldött Efézusba, és magához hívatta a gyülekezet véneit” (ApCsel 20,17)

és azután nekik mondja:

„Viseljetek gondot tehát magatokra és az egész nyájra, amelynek őrizőivé tett titeket a Szentlélek, hogy legeltessétek az Isten egyházát, amelyet tulajdon vérével szerzett” (ApCsel 20,28).

Egyértelműen kimondja ez az ige, hogy a presbiteri szolgálatra a Szentlélek hív el. Az elhívás végrehajtását, az úgynevezett külső elhívást viszont az evangélistákra és az apostolokra bízta. Titusznak ezt írja Pál apostol:

„Azért hagytalak Krétán, hogy rendbe hozd az elintézetlenül maradt ügyeket, és presbitereket állíts szolgálatba városonként, ahogyan meghagytam neked: ha van olyan, aki feddhetetlen, egyfeleségű férfi, akinek gyermekei hívők, nem vádolhatók kicsapongással, és nem engedetlenek. A püspök ugyanis, mint Isten sáfára, legyen feddhetetlen, nem önkényeskedő, nem indulatos, nem részeges, nem kötekedő és nem haszonleső, hanem vendégszerető, a jóra hajlandó, józan, igazságos, kegyes, önmegtartóztató, aki ragaszkodik a tanítással megegyező igaz beszédhez, hogy az egészséges tanítással tudjon bátorítani, és meg tudja győzni az ellenszegülőket.” (Tit 1,5-9.)

Más helyen kimondottan a presbiterekről szól az ige:

„A vezetésben bevált presbiterek kétszeres megbecsülést érdemelnek; elsősorban azok, akik az igehirdetésben és a tanításban fáradoznak” (1Tim 5,17).

Itt presbiter néven szerepelnek az igehirdetők is, sőt, János apostol leveleiben magát is „presbiter” néven mutatja be. Péter apostol a presbitereknek írja a következőket:

„A közöttetek levő presbitereket tehát kérem én, a presbitertárs és Krisztus szenvedéseinek tanúja, valamint eljövendő dicsőségének is részese: legeltessétek Isten közöttetek levő nyáját, ne kényszerből, hanem önként, ne nyerészkedésből, hanem készségesen, ne is úgy, mint akik uralkodnak a rájuk bízottakon, hanem mint akik példaképei a nyájnak.” (1Pét 5,1-3)

A presbiterek jellemvonásait a püspökök és diakónusok vonatkozásában – a fent idézett Tit 1,6-9 mellett – így írja le a Szentírás:

„Igaz beszéd ez: ha valaki püspökségre törekszik, szép feladatra vágyik. Szükséges tehát, hogy a püspök legyen feddhetetlen, egyfeleségű férfi, megfontolt, józan, tisztességes, vendégszerető, tanításra alkalmas, nem részeges, nem erőszakos, hanem megértő, a viszálykodást kerülő, nem pénzsóvár; olyan, aki a maga háza népét jól vezeti, gyermekeit engedelmességben és teljes tisztességben neveli. Mert ha valaki a maga háza népét nem tudja vezetni, hogyan fog gondot viselni Isten egyházára? Ne újonnan megtért ember legyen, nehogy felfuvalkodva az ördöggel azonos ítélet alá essék. Szükséges, hogy a kívülállóknak is jó véleményük legyen róla, nehogy gyalázatba és az ördög csapdájába essék. Ugyanígy a diakónusok is tiszteletre méltók legyenek, nem kétszínűek, nem mértéktelen borivás rabjai, nem haszonlesők, hanem olyanok, akikben megvan a hit tiszta lelkiismerettel. De ezeket is meg kell vizsgálni előbb, csak akkor szolgáljanak, ha feddhetetlenek. Feleségük is hasonlóan tiszteletre méltó legyen: nem rágalmazó, hanem mértékletes, mindenben hűséges. A diakónusok legyenek egyfeleségű férfiak, akik mind gyermekeiket, mind a maguk háza népét jól vezetik” (1Tim 3,1-12).

Ezen a helyen az ige püspökök és diakónusok között tesz különbséget, ma azonban lelkészek és presbiterek a megfelelő fogalmak.

A Szentírás szerint az első alkalom, amikor világi segítők választására sor került, a következő volt:

„Ekkor összehívta a tizenkettő a tanítványok egész gyülekezetét, és ezt mondták nekik: Nem helyes az, hogy az Isten igéjét elhanyagolva mi szolgáljunk az asztaloknál. Hanem válasszatok ki magatok közül, testvérek, hét férfit, akikről jó bizonyságot tesznek, akik telve vannak Lélekkel és bölcsességgel, és őket állítsuk be abba a munkába, mi pedig megmaradunk az imádkozás és az ige szolgálata mellett.” (ApCsel 6,2-4)

Elsőként Istvánt választották a diakónusok közé, aki életét tette fel a szolgálatra és hamarosan vértanú-halállal távozott az örökkévalóságba. Tanulság: nemcsak lelkészek, hanem hívő világi segítők – akár a mai presbiterek – között is voltak és vannak tanúságtevők és életüket Krisztusért feláldozók.

Összeállították: Szilágyi Sándor, Viczián Miklós

Az írás megjelent a Tematikus Presbiteri Füzetek 2017-es, presbiterválasztási különszámában. A Magyar Református Presbiteri Szövetség kiadványa további hasznos olvasmányokat rejt a presbiteri tisztséggel és az idei tisztújítással kapcsolatban.

Ez történik továbbiak →



Istent keresem

Ez 40,48–41,26

„ A bejárat hat könyök széles volt, a bejárat oldalfalai pedig hét könyök hosszúak voltak.” tovább >


Új fordítású Biblia / Károli-Biblia / Hitvallásaink