Számadással Istennek tartozom

2017. július 02., vasárnap

„Az én felelősségem, hogy emberközelivé tudtam-e tenni Kálvint, mert ha igen, példája ezen a regényen keresztül jobban hathat az emberekre, mint ezer tanulmány” – hangsúlyozza Tóth-Máthé Miklós, akivel legújabb könyvéről beszélgettünk. A debreceni író kötetéből kiderülhet, milyen ember lehetett Kálvin, ki rejtőzhet valójában az évszázadok során őt ért megannyi vád mögött. A regényt a Tiszántúli Református Egyházkerület adta ki a reformáció ötszázadik évfordulóján.

Egy korábbi interjúnkban, éppen a Kálvin-emlékévek idején, elzárkózott a Kálvin-regény megírásának lehetőségétől. Mikor döntött úgy, hogy mégis életre kelti a reformátor alakját?

Évek teltek el eddig, mert ha olykor úgy gondoltam is, hogy regényt vagy drámát írhatnék Kálvinról, nem éreztem még ebben Isten sugallatát. Jónásként tiltakoztam magamban az ellen, hogy elmenjek Ninivébe, ez esetben Genfbe. Más feladataimra hivatkoztam. Meg arra, hogy írtam már Méliuszról, Károliról, Szenciről és másokról, miért kellene hát egy mára már fogalommá vált személyiségről is írnom.

A jónási engedetlenség mikor váltott engedelmességbe?

Amikor Fekete Károly püspök úr felkért, hogy a reformáció ötszázadik évfordulójára írjak regényt vagy drámát a genfi reformátorról. Nem vállaltam rögtön, gondolkozási időt kértem, de akkor már tudtam, hogy Isten szólított fel erre a püspökön keresztül. És tudtam, hogy ezt már nem szabad elutasítanom, mert tisztában voltam azzal is, Isten segítségemre lesz ebben a munkában. Ahogy Kálvint is a bizalmába fogadta – ez kiderül a regényből –, úgy engem is, aki megpró­bálom felidézni az alakját. Hogy ez sikerült-e nekem, arra már az elkészült regény adhat választ mindenkinek, aki elolvassa.

A teológus, a reformátor Kálvinról sokat tudunk, a hétköznapi emberről ellenben keveset. A rendelkezésre álló forrásokban feldereng Kálvin emberi arca is?

Nagyon halványan. Amikor színészből íróvá lettem, különösen amikor történelmi regényeket, drámákat kezdtem írni, az izgatott és arra törekedtem, hogy kiemeljem az embert abból a sok száraz, nemegyszer csak egymást plagizáló tanulmányból, bio- és monográfiából, abból az irgalmatlan papírhalomból, amelyet a kutatók írtak róla, és amelyen át kellett rágnom magamat. Ha ez Kálvinnal is sikerült, az annak köszönhető, hogy az említett magyar reformátorokon úgymond megedződtem már. Úgy érzem, sikerült életre keltenem őt, és mint halról a pikkely, úgy hullott le róla az évszázadok alatt rárakódott sok igaztalan vád.

Milyen vádakra gondol?

Felsorolni is nehéz lenne. Elképesztő dolgokat terjesztettek róla az ellenségei, sokszor nem is értem, miként adhatnak nekik hitelt az emberek. A regényben természetesen igyekeztem megcáfolni a rágalmakat. Egy teológiát végzett barátom – hallva, hogy regényt írok Kálvinról – megkérdezte, azt is megírom-e, hogy kivégeztetett egy gyereket, mert az korcsolyázni mert a tavon. Képtelenség! De gyakoribb például, hogy Szervét Mihály halálát neki róják föl. Arról kevésbé esik szó, hogy valójában már a katolikus inkvizíció is máglyára ítélte, ahogy arról is hallgatnak, miként és miért került Genfbe, és hogy az egyháztól független városi bíróság ítélte el az eretnek spanyol orvost. Kálvin csak nem ellenezte Szervét kivégzését, ahogy a reformáció mellé álló többi svájci város sem. De nem fejtegetem tovább, ez a legizgalmasabb része a regénynek. Különösen Kálvin és Szervét utolsó találkozása, amikor két jelentős személyiség néz szembe egymással, és mindketten Istenre bízzák az ítélkezést. Egy szónak is száz a vége: Kálvin csupán vezető prédikátor volt Genfben, ahonnét ráadásul el is üldözték egyszer, és jóllehet visszahívták, azután is folyamatosan áskálódtak ellene a rosszakarói. Nem is annyira a katolikusok, hanem a libertinusok, akik már akkor is csak a káoszban voltak érdekeltek a rend helyett, és akik nehezményezték, hogy a prédikátor nem tűri a törvénytelenséget és a szabadosságot. Sokan valamiféle teljhatalmú úrnak, zsarnoknak tartják, pedig sem az egyháztanács, sem ő nem állt fölötte a városi kis- és nagytanácsnak, illetve a polgármesternek, hanem épphogy függetlenek voltak egymástól, és Kálvin utolsó éveiben már békés együttműködésben vezették a várost. Persze Kálvin hibáit sem akartam elhallgatni, de nyilvánvaló, hogy ennek a kétségkívül nehéz természetű, indulatos és makacs embernek oroszlánrésze volt abban, hogy Genf felvirágzott és a reformáció városa lett.

A regény címe is az őt ért támadásokra és rágalmakra utal?

Pontosan. Azt fejezi ki, hogy nem az embereknek, pláne nem az ellenségeinek akart tetszeni, hanem egyedül Istennek. Tudta, hogy csakis neki tartozik számadással. A regény formailag Kálvin önvallomása, ezért a címben az első szám, első személyű megfogalmazás.

Kálvin híres puritánsága is legenda lenne?

Érzésem szerint Kálvin nem elsősorban életmódjában volt puritán, hanem abban az értelemben, hogy az embert az Istentől elválasztó fölösleges és álságos dolgokat megvetette. Nem szerette például a katedrálisokat. Úgy tartotta, Istennel bárhol beszélgethetünk, egy kerti padon vagy az íróasztalunknál ülve is. És éppen ez az, amit leginkább megköszönhetünk neki, ez a reformáció lényege: az a fontos, hogy úgy tudjunk Istennel beszélgetni, ahogy most mi itt, a kanapén ülve egymással. Kevés olyan hősöm volt, pedig jó pár reformátort élővé mozdítottam már, aki ennyire kívánta Isten közelségét, mint ő.

Ármánykodó libertinusok, mások életére törő vallási tébolyultak és menekültek a regény oldalain – mintha nem is ötszáz évvel ezelőtt járnánk…

Magam is meglepődtem azon, mennyi áthallás lehet a mai és az akkori kor között. Akkor is forrongott a világ, szerte Franciaországban hittestvéreink százait, ezreit küldték a máglyára, a reformált hitűeknek menekülniük kellett. Kálvin is többször volt életveszélyben, sőt maga a reformáció ügye is abban volt. Ennek ellenére most mégis az ötszázadik évfordulót ünnepelhetjük. Hogy ezt megérhettük, sok Kálvinhoz és munkatársaihoz hasonló emberre volt szükség évszázadokon át. Jó lenne, ha ez is párhuzam lenne a 21. és a 16. század között, hogy lennének ma is ilyen emberek.

Mit lessenek el a mai prédikátorok Kálvintól?

Azt, hogy miként lehet Istent a végsőkig szolgálni minden körülmények között, csak ezt a célt tartva szem előtt. Azt, miként tudom elérni, hogy a rám bízottak is megmaradjanak ezen az úton. Azt, hogy miként lehet a szó szoros értelmében vett jó lelkipásztorrá lenni. Akit bármilyen más indíték – szereplési, bizonyítási vagy becsvágy – ösztönöz, ne álljon prédikátornak. Az is célom ezzel a regénnyel, hogy segítségére legyek az én református hittestvéreimnek és a prédikátorainknak, hogy kicsit Istenre és ez által magukra, igazi hivatásukra és régi tartásukra találjanak. Mert tudom, és ez az én felelősségem, hogy példája ezen a regényen keresztül jobban hathat rájuk, ha emberközelivé tudtam tenni benne Kálvint, mint ezer tanulmány.

Történelmi regényt olvasva több ponton is felvetődik a kérdés: vajon az író képzelete szülte az adott részletet, vagy hiteles történelmi forrás az alapja? Hogy lehet eldönteni?

Akkor van jól megírva a regény, ha nem lehet eldönteni. Úgy kell elképzelni ezt, ahogyan a várromok rekonstrukcióját. Adottak az eredeti kövek, a kőműveseknek pedig úgy kell kiegészíteniük a falakat, hogy az új részek észrevétlenül illeszkedjenek a régiek közé. Hadd maradjon az én titkom, hogy mi valóságos, sok ilyen van természetesen, és mit szült az írói fantázia úgy, hogy az olvasónak mégis hitelesnek tűnik minden részlete.

Nem félrevezetés ez?

Ugyan. Mi mást vár, aki irodalmi alkotást vesz a kezébe? Ha az olvasó úgy látja, hogy akár ilyen is lehetett a történelmi regényem főhőse, akkor már elértem a célomat. Mert nem azt állítom, hogy pontosan ilyen volt, hanem csak annyit, hogy ilyen is lehetett. Mert ha szeretném élővé mozdítani például Kálvin Jánost, nem úgy teszem, hogy elolvasok róla mindent és újra leírom, hanem úgy, hogy beleképzelem magam az ő személyiségébe és korába, szinte eggyé válok vele. Képzeletben elmegyek az ötszáz évvel ezelőtti Genfbe, és körülnézek ott a saját szememmel úgy, mintha Kálvin nézne körül. Sokkal többet meg lehet tudni egy letűnt korról egy jól megírt regényből, mint megannyi tanulmányból. Gondoljunk például mindenki olvasmányélményére, a nem mellesleg Kálvin korában játszódó Gárdonyi-regényre, az Egri csillagokra! Észre se vettük, úgy szív­tuk magunkba gyerekként a török­kor ismeretét, ott voltunk az események közepette, időutazásban volt részünk. Abban bízom, hogy a regényem olvasói is ott érzik majd magukat a korabeli Genfben, és virtuálisan ott lehetnek Kálvin, Béza és Farel társaságában. És ha ráadásul ezután még másképp, az őt ért rágalmakat elfelejtve tekintenek Kálvinra, igazán boldog leszek.

A regény megszületett. Dráma lesz-e?

Olyannyira lesz, hogy már meg is írtam. Bízom benne, hogy még a reformáció évében színre kerülhet, akár templomszínházi keretek között.

Könyvbemutató

Tóth-Máthé Miklós Számadással Istennek tartozom című regényét június19-én mutatták be Debrecenben. A Déri Múzeum dísztermében tartott könyvbemutatón a szerző Fekete Károly tiszántúli püspökkel beszélgetett. Az eseményen közreműködtek Benedek Gyula és Horányi László színművészek, valamint a Kollégiumi Kántus Kamaraegyüttese Marczi Ernő karnagy vezényletével. „Tóth-Máthé Miklósnak a reformáció jubileumi esztendejében született Kálvin Jánosról írt regénye, »a Számadással Istennek tartozom« ugyanúgy a genfi reformátor emberi arcélét domborítja ki, mint ahogyan ezt már a magyar reformátorok (Méliusz Juhász Péter, Károli Gáspár, Szenci Molnár Al­bert) esetében előzőleg is megtette az író küldetéses indíttatással, a róluk szóló mesterien megalkotott regényeiben, drámáiban. A magyar Kálvin-irodalom eddig főként tudományos műveket inspirált. Tóth-Máthé Miklós Kálvin-regénye a szépirodalom formanyelvén adott reformációs ajándék, az első magyar regény Kálvin küzdelmes, hitvalló, de mélyen emberi életéről. Legyen áldás a szerzőn és a Kálvin-regény útján, hogy hozza közelebb a helvét reformáció Istentől nekünk ajándékozott hűséges szolgáját” – írja Fekete Károly püspök a könyv ajánlásában.

Kiss Sándor

Az interjú megjelent a Reformátusk Lapja június 25-i számában.

Fotó: tiszantul.reformatus.hu

Ez történik továbbiak →



Istent keresem

Ez 22,1–22

„Te vagy az oka, hogy közel van már a napod... a szent dolgokat semmibe vetted” tovább >


Új fordítású Biblia / Károli-Biblia / Hitvallásaink